Kelemen Kristóf dramaturg, rendező és Vida Kamilla költő, kulturális szervező, szerkesztő beszélgettek kulturális közegek működési szabályszerűségeiről: színházról, irodalomról, közéletről. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, lejegyezte, szerkesztette: Proics Lilla.

Kelemen Kristóf: Pécs.

Vida Kamilla: Igen, én is Pécsen születtem, a szüleim ott dolgoztak, de aztán nem akarták, hogy „panelgyerek” legyek, nagymamámék pedig Bólyban laktak egy családi ikerházban, úgyhogy születésem után nem sokkal odaköltöztünk. Aztán 12 évesen már az egyik hatosztályos pécsi gimibe jártam.

K. K.: Melyikbe?

V. K.: A Janusba.

K. K.: Én a Leőweybe.

V. K.: Francia tagozatra?

K. K.: Nem, azért annyira nem voltam vad. Előtte nyolc évig egy katolikus iskolába jártam, és onnan egy ponton gyakorlatilag átmenekültem a Leőweybe.

V. K.: Valamiféle szabadságvágy miatt? Túlszabályozó volt az egyházi iskola?

Vida Kamilla. Fotó: Garai Bálint

K. K.: Az első négy évben még jól éreztem magam, aztán felső tagozatban, amikor másfajta szellemi igényeim lettek, illetve egyre tudatosabban figyeltem a saját közegemet, egyre több dolog kezdett el zavarni. Kettősség jellemezte az iskolát: minden reggel közösen imádkoztunk, aztán a kötelező hittanon megbeszéltük a jézusi tanításokat, miközben a gyerekek egymással sokszor nagyon rondán viselkedtek – és ezt a tanárok sem tudták pedagógiailag jól kezelni. De arra is nagyon emlékszem, amikor a 2002-es választások idején kőkeményen politizáltak. Én akkor tizenkét éves voltam, és az osztályban mindenki erről beszélt, hogy a szülei kire szavaztak – hozzávetőleg nyilván mindenki a FIDESZ-re. Az én szüleim akkorra már átpártoltak az MSZP-re, és nekem titkolnom kellett, mert egy másik srácot, aki bevallotta ugyanezt, durván kiközösítettek. Ő egyébként később nagy hungarista lett.

V. K.: Én viszonylag ambiciózus gyerek voltam: úgy gondoltam, nagy lehetőség elmenni hatévfolyamos gimnáziumba. És városi lány is akartam lenni – persze Bóly is város –, és mivel apukám Pécsen dolgozott, én is rendszeresen jártam ott, és magával ragadónak találtam a város hangulatát. Valamiért az az illúzió volt bennem gyerekként, hogy a város nagyobb szabadság.

K. K.: És az mikor fogalmazódott meg benned, hogy Budapestre szeretnél jönni?

V. K.: Már általános iskolásként tudtam, hogy én az ELTE-re szeretnék menni. A szüleim elsőgenerációs értelmiségiek, bennük is megvolt a szándék, hogy minél inkább tereljenek engem lehetőségek felé. És otthon olyan szemszögből néztünk Budapestre mint a lehetőségek, a kutúra, a tudás városára. Közben persze kiderült, hogy nem egy valós, hanem eléggé idealizált kép élt bennem a fővárosról és az egyetemről is.

K. K.: Én az érettségi után két évig Pécsre jártam a magyar szakra. Abban az időben nem indult olyan szak az SZFE-n, amire jelentkezhettem volna. Egyébként sokáig bizonytalankodtam, hogy akarok-e a Színműre jelentkezni, mert némiképp elidegenített, hogy milyen nehéz oda bekerülni – az elitklub jellege nem volt szimpatikus. Azon is gondolkodtam, hogy inkább Angliába megyek filmezést tanulni. Aztán felvettek az SZFE-re, dramaturg szakra.

V. K.: És tényleg egy elitklubnak bizonyult?

K. K.: Bizonyos értelemben igen, de nem úgy, ahogy akkor gondoltam. Sok prekoncepcióm megdőlt, amikor elkezdtem odajárni és jobban kiismertem a közeget. Eleinte a saját frusztrációim, amelyek többek között a vidékiségemből és ezáltal a kívülállóságomból jöttek, nagyban befolyásoltak. Az mondjuk letagadhatatlan tény, hogy az osztályunkban én voltam az egyetlen nem budapesti. Az elején fel kellett kötnöm a gatyámat.

V. K.: Azért mert mindenki mindenkit ismert?

K. K.: Nem mentem gólyatáborba, ezért eleve hátrányba kerültem, és azt éreztem, hogy csikorog a kommunikáció az osztályközösségem és köztem. Eltelt pár hónap, amíg felvettem a kesztyűt. Egyébként mi olyan dramaturg osztály voltunk, ahol nagyon kevesen akartak klasszikus értelemben dramaturgok lenni, mindenféle más ambícióval megáldott, igen eltérő és markáns személyiségek jöttek össze. Bele kellett tanulnom, hogy hogyan lehet ezekkel az emberekkel beszélni, és abban a hierarchiában vagy belső dinamikában, amely egy ilyen osztályközösségben azonnal kialakul, kiket kell megnyerni ahhoz, hogy elfogadjon az egész közösség. Ez a folyamat alapvetően összefüggött azzal, ahogyan próbáltam felzárkózni a budapesti értelmiségi körhöz, akikkel az osztályom révén kapcsolatba kerültem. Neked is voltak hasonló küzdelmeid?

Kelemen Kristóf. Fotó: Horváth Judit

V. K.: Én próbáltam kitűnni. Azt gondoltam, hogy Pesten mindenki vagány.

K. K.: Próbáltál te is vagány lenni?

V. K.: Igen.

K. K.: Milyen módon lehetett vagánynak lenni?

V. K.: Gimnazistaként szorgalmas, pedáns, tipikus „jókislány” voltam, bár a végén már nem annyira. Tizennyolc évesen, amikor idecsöppentem, például eljártam nyilvános felolvasásokra vagy kerekasztal beszélgetésekre, aztán a közönségből felállva úgy gondoltam, akkor most nagyon bekérdezek. Volt ebben túlkompenzálás, ami arról szól, hogy nem tudtam felhívni magamra a figyelmet, hogy én is közétek tartozom, hogy nekem is vannak releváns kérdéseim. Azóta persze rájöttem, hogy valószínűleg nagyon feltűnő és nevetséges voltam, úgyhogy már nem csinálom.

K. K.: Nekem a gimiben nem volt bulizó korszakom, sőt, stréber voltam! Húsz évesen Pestre kerülve éltem meg azt, amit sokan a gimiben. Sőt, egy év után beköltöztem a kollégiumba, hogy emeljem a tétet. Valószínűleg így próbáltam integrálódni, de mindezt nem éltem meg kényszernek – érdekelt ez a világ, ami hirtelen kinyílt előttem.

V. K.: Igen, én is sokat buliztam. Többet, mint amennyi indokolt lett volna, főleg egyetemi tanulmányok mellett. Alighanem létezik ez a beilleszkedési láz. Meg azt gondoltam, hogy Budapesten mindig mindenki bulizik. Egyébként a budapesti világba nem az egyetemen keresztül szocializálódtam. Oda csak akkor jártam be, ha már nagyon muszáj volt. Egyrészt nem voltam való erre a szakra, rossz választás volt, másrészt az irodalmi közegben való szocializációmra koncentráltam. Képben akartam lenni: mindig mindenhol, mindent megismerni. Az egyetemi jelenlétem pedig azért maradt ki lényegében, mert ez a két közeg nem volt olyan módon szimbiózisban, mint ahogy én azt előzetesen gondoltam. Azt képzeltem, a kortárs magyar irodalmi közeg jobban támaszkodik a kortárs egyetemi közegre, és mivel nagyon szabad, a gyerekkori közegeimhez képest sokkal több beszélgetés lesz például politikáról is. Sőt, még mindig képes vagyok meglepődni, hogy mennyivel több a tabu a liberális értelmiségi vagy művészközegben, mint ahogy én azt feltételeztem. Hogy milyen gyakran számít sértőnek a kritika, hogy milyen sokszor veszik személyesre a szakmai dolgokat. Nyilván nagyon nehéz elválasztani a személyes és szakmai viszonyokat – ami részben jó is, sokszor megvan egy családiasság-érzet, de abban biztosan rossz, hogy ezáltal vannak bizonyos témák, amelyekről azt éreztem, nem lehet beszélni.

K. K.: Például?

V. K.: Például azt gondoltam, hogy negatív kritikát írni húszévesen szexi, mert így majd tudunk vitázni, művekről beszélgetni. Hát, nem. Meglepettségbe és sértettségbe ütköztem, miközben nyilván nem voltak személyesen bántó motivációk a kritikáimban. Éppen ezért nem is írtam sok kritikát, hiszen egy ponton azt éreztem, annyira nem fontos ez nekem, hogy kezeljem azokat a konfliktusokat, amelyek ezzel járnak. Közben persze ez sincs rendjén. A színháziak mennyire fogékonyak a kritikára?

K. K.: Ez általános a magyar vitakultúrában. A magyarok azonnal érzelmeket kevernek minden vitahelyzetbe.

V. K.: „Ilyenek a magyarok”? Ez kicsit esszencializáló, nem?

K. K.: Jó, nem általánosítok, lévén, hogy vannak, akikkel tudok kevésbé emocionálisan is vitatkozni. Inkább úgy fogalmazok, hogy a magyar társadalomban kevés tér áll rendelkezésre, amelyben higgadtan lehet vitatkozni. Sokszor tapasztalom azt a színházi közegben, hogy vitahelyzetben azonnal eldurran az emberek agya – ha egyáltalán belemennek vitákba. Gimnazistaként jártam Pécsen a POSZT szakmai beszélgetéseire, és akkor még rendszeres volt, hogy a megszólalók verbálisan egymásnak mentek. Valaki egyszer csak ideges lett és olyanokat mondott, hogy „jó, akkor én biztosan hülye vagyok, mert szerinted nem tudok semmit”, és további hasonló reakciók. Ma már ez sincs, mivel politikai alapon kettészakadt a szakma, és ez a két térfél nem ül le egymással beszélni. Én ebben sok összefüggést látok a magyar társadalom működésével, és másfajta vitakultúra alakult ki például Amerikában, ahol az iskolarendszerben nagy hangsúlyt kapnak a vitakörök és a retorikai versenyek.

V. K.: Nem hiszem, hogy az elméleti tudás hiányzik. Úgy látom, hogy az egyértelműen alulfinanszírozott művészeti közegekben mindenkinek fontos, hogy hova pozícionálja magát. Azért a (már nagyon) kevés erőforrásért harc folyik. Elenyészően kevesen vannak olyan állásban mondjuk, ami biztos megélhetést is biztosít. Szinte mindenki projekt-alapon dolgozik például. És pont a kulturális alulfinanszírozottság miatt éleződnek ki sokkal inkább az ilyen jellegű konfliktusok is. Nem egyszerű művészként folyamatosan versengeni a mai magyar közegben, sőt, ez az állandó verseny alapvetően rossz hatással van magára a kritikai kultúrára.

K. K.: Tehát azt mondod, hogy egyfajta egzisztenciális szorongás miatt az emberek kevésbé tudnak felszabadultan vitatkozni?

V. K.: Ezek versengések azt adják ki, hogy ki a legnagyobb művész, ki a legjobb színész, ki a legnagyobb író. Amelyek részben azért abszurd kategóriák, persze lehet a minőséget mérni, összehasonlítani, és kell is, de ez azért nem a 400 méteres vegyesúszás. Ez a kiélezettség nem természetes, a politikai-gazdasági körülmények következménye.

K. K.: Egymás folyamatos figyelése nyilván azzal is összefügg, hogy a magyar művészeti életben kis létszámú közösségekről beszélünk, ahol mindenki ismer mindenkit. Mondd, az irodalmi közegben vannak konstruktív belső viták, akár ellentétes politikai nézetű emberek között?

V. K.: Úgy látom, az ellentétes politikai nézetű emberek intézményesen is nagyrészt elszeparálják magukat egymástól. Még nagyobb baj talán, hogy a hasonszőrűek közt is csak elvétve történik ún. konstruktív vita. Késelés villával címen szervezek rendezvényt, elsősorban társadalmi, kultúrpolitikai témák vannak terítéken, de ritkán jönnek létre valóban olyan viták, ahol kellő nyíltsággal és tabusítás-ködösítés nélkül lenne szó a közeg problémáiról. Gyanítom, az is rosszat tesz, hogy bármiféle vita, vagy nyilvános közlés a közösségi médiában történik inkább, nem pedig folyóiratokban, amelyek ebből a szempontból le is értékelődtek – pedig egész más, ha van három nap végiggondolni valamit, majd utána megnyilvánulni.

K. K.: Szerinted ezen a helyzeten hogyan lehet változtatni, vagy konstruktívan provokálni?

V. K.: Nincsenek kész válaszaim nekem sem, hanem folyamatos kísérletezésben vagyok, ennek a rendezvénysorozatnak a szervezése kapcsán is.
Dramaturg szakra jártál, lenne néhány kérdésem ezzel kapcsolatban! Sokat lehet arról hallani, hogy a színházi munkaműködés milyen felfokozott, mondjuk egy próbafolyamat során. Nekem ezt furcsa elképzelni, mert én nem tudok feszültségben alkotni, nem tudom, milyen lehet efféle dinamikus szituációban részt venni. Ezért nagyon érdekel, mit mondasz, dramaturgként lelkileg, mentálisan milyen megélés ez a munkafolyamat?

K. K.: Rendezője válogatja, hogy mennyire folyok bele egy-egy munkafolyamatba, de dramaturgként jóval kevesebb feszültséget kell kezelnem, mint például amikor rendezek.

V. K.: Igaz tehát az, hogy a színházi próba az dinamikus és impulzív?

K. K.: Alapvetően igaz. Van olyan rendező, aki ezt provokálja is, és aztán ebből dolgozik. Én az együtt gondolkodásban hiszek, de mivel jó esetben mindenki a teljes érzelemvilágával beleveti magát az adott munkafolyamatba, nem spórolhatók ki a feszültségek. Én érvek és koncepciók mentén próbálok működtetni efféle helyzeteket, de természetesen sok más szinten is kommunikálunk, miközben zajlik egy kölcsönös érdekérvényesítés. Lehet ebben egyfajta inspiráló megőrülés, egymásba csavarodás. Olyat nem akarok kijelenteni, hogy a színházi munka során a provokáció feltétlenül meghaladott és elítélendő, mert agresszív.

V. K.: Nem ítélkező felhanggal kérdezem.

K. K.: Az érdekel, hogy inspiráló-e ez a feszült környezet?

V. K.: Igen.

K. K.: Ha a munka érdekében történik, akkor nekem abszolút inspiráló. Erről most az is eszembe jutott, hogy mostanában egyre többször alakul ki az előadásaimhoz kapcsolódó közönségtalálkozókon vitahelyzet, például valaki felszólal, hogy mennyire nem ért velem egyet, vagy mennyire nem tetszett neki az előadás. És ilyenkor mindig azt érzem, hogy na végre valami történik, jönnek végre új kérdések, amikre új válaszokat kell találnom, felvenni a kesztyűt, felpörgetni az agyamat.

V. K.: Te akkor a kritikát is bírod.

K. K.: Ezzel biztosan vitatkoznának páran, haha. Nyilván olykor megvisel, de a tanulás lehetőségét látom benne. Régebben megkaptam párszor, hogy nem bírom a kritikát, de az utóbbi években a színházi munkafolyamatokban rugalmasabbá kellett válnom. Igazából örülhet az ember, ha őszinte és elfogulatlan véleményt kap. Persze a kritika valahol mindig feszültséget szül, de nem spórolható ki egyfajta provokáció egy irodalmi témáról szóló diskurzusból sem, hogyha valós vitát akarsz generálni, nem? Vagy az eltérő álláspontok ütköztetése történhet teljesen feszültségmentesen?

V. K.: Ebből a szempontból egy vitát én nem alkotó tevékenységként élek meg. Mentálisan külön fel is kell egy olyan beszélgetésre készülnöm, ahol tudom, hogy valószínűleg konfrontáció lesz. Egyébként én is kedvelem a konfrontációt, csak amikor dolgozom egy szövegen például, akkor nem. Ezért nehéz elképzelnem is azt, hogy alkotó folyamat közben éljem át. Nehéz elképzelni magam részéről az alkotói kompromisszumokat, persze értem, hogy a színházban meg éppen erre van szükség. De a nyilvános beszélgetésekben az szokott nehéz lenni, sőt, kudarcélmény számomra, amikor azt érzem, hogy a vita félremegy, és azért megy félre, mert egyszerűen nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Bizonyos szavakon mást értünk, illetve arra egyszerűen nincsen lehetőség egy másfél órás beszélgetésben, hogy kifejtsem az egész világképemet, és a vitapartnerem is kifejtse az egész világképét, hogy érthetővé váljanak az álláspontok. Pedig gyakran olyan mélyen vannak bizonyos kérdések, hogy erre lenne szükség, de ezzel nem lehet terhelni a közönséget – hiszen közben rájuk is kell gondolni. Gyakran érzem, hogy főleg generációsan beszélünk más nyelveket, nem is politikai alapon. Generációsan annyira más tapasztalataink vannak arról, hogyan működik a művészeti intézményrendszer, hogy valójában nem értjük azt, miről beszél a másik. Az áthidalhatatlan nyelvi különbségek miatt képtelenség létrehozni értelmes párbeszédeket olykor.

Vida Kamilla. Fotó: Garai Bálint

K. K.: Akkor te is érzel generációs feszültségeket.

V. K.: Buta és unalmas mechanizmusnak látom, hogy mindig le akarjuk váltani az apáinkat. Meg kéne érteni az apáinkat, és de jó lenne, ha az apáink is hajlandóak lennének megérteni minket.

K. K.: Attól komplex a helyzet, hogy sokszor hitrendszerek csapnak össze. Például arról, hogy mi a jó vagy a mély művészet, ugye, merőben különböző elképzeléseink vannak, illetve más érdekelte az idősebb generációkat, mint ami minket érdekel. Nehéz kikerülni a mindenkori értékvesztések narratíváit.

V. K.: Fura, hogy cizelláltan hányszor megfogalmazzák, hogy régen minden jobb volt, ami brutális közhely, hülyeség. Közben rettegek attól, hogy egyszer ötven éves leszek, és én is ezt fogom mondani. Nem akarom, hogy ezt gondoljam egyszer is.

K. K.: A generációs kérdés engem is foglalkoztat, hogy hogyan lehet kilépni a készen kapott narratívákból, amelyeket a szüleink és a nagyszüleink generációja kínál fel nekünk, mondjuk amikor a politikáról gondolkodunk, de ezt is vonatkoztathatjuk a színházi közegre. A Covid felfedett alapvető reflektálatlanságokat azzal kapcsolatban, hogy mennyire van jelen a színház médiuma a társadalomban: mennyire fontos az embereknek, és mi színházcsinálók mennyire követjük a világ alakulását, eközben pedig milyen viszonyt ápolunk a közönségükkel. Egyáltalán: kikből áll a közönségünk? Ezekre a kérdésekre nagyon másképpen reagálnak a különböző generációk. A közönségkapcsolatok tekintetében például az idősebbek ahhoz szoktak hozzá, hogy ők csinálják a művészetet és kész, azon túl nem kell mással foglalkozniuk. Ebben jókora hozzáállásbeli változásra lenne szükség. Az irodalmi közegben is sürgető a paradigmaváltás?

V. K.: Az irodalomban ez nem generációs, vagy szemléletbeli probléma szerintem, hanem az a strukturális kérdés a lényeges, hogy a mai magyar kultúrában mi a kortárs irodalom helye, és az hogyan, kinek hozzáférhető, miért van értelme csinálni, és hogyan van mindez az oktatásban. Milyen minőségben van jelen a kortárs irodalom? Vagy baj-e, hogy valójában nincs jelen? Ezek a megválaszolatlan kérdések túlmutatnak azon, hogy egyébként egy szerzőnek mi a hozzáállása. Ezek inkább kultúrpolitikai kérdésekként tevődnek fel, hogy mi az irodalom és az olvasók viszonya.

K. K.: Azt figyeltem meg, hogy a Facebookon az íróknak komoly követőbázisaik vannak, egy kezdő írónak is hamar összegyűlik pár ezer ember, míg a színházcsinálók között alig van olyan, aki egyáltalán alkotói oldalt működtet.

V. K.: Szerintem ennek az a megfejtése, hogy amit az író árul, azt a facebookba bele lehet rakni (szöveget), amit pedig egy színházi alkotó, azt meg nem lehet.

K. K.: Valószínűleg ez az oka.

V. K.: Az viszont érdekel, hogy mit gondoltál a Covid alatti színházas megoldásokról. Vettem jegyet egy online előadásra, végig is néztem, szörnyű volt. De nem az előadás, hanem mert számomra egyáltalán nem volt működőképes ötlet így, online térben színházat nézni.

K. K.: Egyfelől vészmegoldásnak érzékeltem, másfelől hozzáférhetőségi lehetőséget adott olyanoknak, akik különféle (pl. földrajzi) akadályok miatt nem jutottak el színházi előadásokra. Engem az előre rögzített felvételek kevésbé hoztak lázba, de az élő közvetítés annál inkább. A Niké, szabadságunk szobra című előadásom például a youtube élőzésre alapult, és ezt egészítettük ki további audiovizuális rétegekkel, a late night talk show műfajára jellemző képekkel és videókkal. Egyébként pont Pécsen játszódott, ahol én vezettem körbe a nézőket a helyszíneken egy kamerán keresztül, miközben különböző szobrok és politikai emlékművek történetéről beszéltem. Volt teátrális ereje annak, hogy minden az utcán, élőben történt, és az egészet befolyásolta az időjárás és a járókelők. Én egyre jobban hiszek az új médiumokban és platformokban, és érdekelne a véleményed, hogy vajon ezeket a mi generációnk politikai értelemben is képes lehet-e használni? Gondolok itt például olyan stratégiákra, mint amilyen a ContraPoints nevű YouTube-csatornáé, amely az alt-right-tal szemben született meg. Tehát engem valamiféle mozgalomépítés tekintetében is izgat az online tér, és itt összefüggést látok azzal, hogy revideálnunk kéne, hogy mit értünk politika és ellenzékiség alatt, és hogyan kívánjuk sikerre vinni a baloldali gondolkodást anélkül, hogy kizárólag a kormányváltásban gondolkodnánk. De lehet, hogy most túl sok mindent akartam összekapcsolni, és követhetetlen, amit mondok?

V. K.: Én értelek.

K. K.: Szóval az érdekelne, hogy vannak-e stratégiáid vagy ötleteid, hogy mit kellene a mi generációnknak máshogy csinálnia ahhoz, hogy komplexebb társadalmi változás induljon el?

V. K.: Inkább olyan gondolataim vannak, hogy mit nem kellene már csinálni. Ezeket az általad említett rossz reflexeket én is látom, például a morális felsőbbrendűségben való gondolkodást, hogy mi vagyunk a jók, a szabad gondolkodók, és vannak, akik meg rosszabbak ennél. Ez például biztosan rossz stratégia. Ideje lenne túljutni az efféle bojkott kultúrán. Attól nem fog előrébb menni a világ, hogy én nem ülök be ide, vagy oda, nem megyek el ezzel vagy azzal beszélgetni. Mit mond el rólam az, hogy valakivel nem vagyok hajlandó leülni beszélgetni? Semmit. Ez nem egy politikai állítás. Ez annak az állítása, hogy én valakivel nem szeretnék beszélgetni, de ennek nincsen ennél tágabb perspektívája. Az impulzus-ellenzéki mechanizmusokat nagyon újra kell gondolni. Alapvetően intellektuálisabb politikai gondolkodást kellene az értelmiségnek elsajátítania. Sajátos módon nagyon sokszor kapnak művészek tévéműsorokban arra lehetőséget, hogy politikai véleményeket formáljanak. És számtalanszor rossz reflexek uralják ezeket a megszólalásokat, pedig ők jellemzően jó alkotók, a saját területükön elismert művészek. És amit mondanak ezekben a műsorokban, éppen az elismertségük okán tömegek hallgatják, és gondolják azt mértékadó véleménynek.

Kelemen Kristóf

K. K.: Sokszor maguk a kérdések rosszak, például az olyanok, hogy „miért gyáva a kőszínház” – tőlem például ezt kérdezték egyszer, és szerintem csapdahelyzet, amikor az ember megpróbál válaszolni. Lehet beszélni műsorpolitikákról, de nem ezzel a felütéssel. Tehát ez a szélsőséges, fekete-fehér gondolkodás nem csak a művészek felől, hanem az egész kulturális iparból és sajtóból is jön. A politikára visszatérve: szerintem kevesen foglalkoznak vele a magyar színházi alkotók közül, a legtöbben inkább menekülnek tőle – amit egyébként nem lehet felróni egyéneknek, mert mindenki a maga érdeklődése szerint választ témát, és inkább azok foglalkozzanak politikával, akiket valóban érdekel. Messziről úgy tűnik, mintha a magyar színházban sok politika-fókuszú előadás lenne?

V. K.: Nyilván nem láttam elég előadást, de éppen azok emelkednek ki a nyilvánosságban, akik sokat foglalkoznak politikával a művészetükben, mint például Pintér Béla vagy Alföldi Róbert. És ezért is van talán hűséges rajongótáboruk, mert ezt a politikusságot kevesen képviselik a (viszonylag) széles közönség ismeretei szerint. Arról már végképp nehéz lenne mit mondani, hogy ez jó-e, valóban progresszív-e szakmailag is, mivel nincs mihez mérni, illetve ez a néhány színházi ember arányaiban mégiscsak keveseket mozgat meg.

K. K.: Alföldi most leginkább az Átriumhoz kötődik, ahol a közönségbázis tekintetében eléggé hatékonyan építenek az ellenzéki közegre. Akik odamennek és kifizetnek közel 8000 forintot egy színházjegyért, azok a pénzükért cserébe azt élhetik meg, hogy ők ennek a politikai közösségnek a részei. A színházba járásnak mindig az volt az alapja, hogy a nézők megélhetik a különböző elképzelt közösségekhez való tartozásukat, ez magából a formájából következik, hogy sokan együtt, egy térben fogadunk be valamit. A kérdés az, hogy ha a meglévő sémáktól eltérő, progresszív irányból akarjuk megközelíteni a színházcsinálást vagy a politikát, azzal együtt milyen új közösségtudatot vagyunk képesek adni az embereknek. Engem mostanában sokat foglalkoztat, hogy miben kéne változtatnom a gondolkodásomon, hogy túllépjek a megszokott körökön: hogy egymást szórakoztatva, téthelyzetek nélkül csináljuk a társadalmi művészetet. Neked volt ilyen élményed, hogy azt érezted, radikálisan másképpen kell csinálni a dolgokat, hogy legyen értelme az egésznek?

V. K.: Amúgy… igen. Mostanában nem nagyon írok verseket. Nagyjából azóta nem, hogy megjelent a kötetem. Másfél éve. A köteten hét évig dolgoztam. Most el kellene kezdeni valami mással dolgozni, ami nem annak a folytatása. Ezt egyelőre nem találom, de közben az, ahogy dolgozom a politikai műsorgyártásban, most alkotóként jobban inspirál. Én most ezen keresztül például jobban tudok magamon is dolgozni, azzal foglalkozni, mit gondolok, miben tévedtem, miben lenne érdemes nyitnom, vagy a saját korlátaimat megváltoztatnom. De azért remélem, hogy majd fogok írni.

K. K.: Akkor nincs ebből fakadó szorongásod?

V. K.: Időnként eszembe jut, és néha gondolok is úgy magamra, hogy költő vagyok, de alapvetően mégsem élem meg válsághelyzetként azt, hogy nem írok verseket, hanem mást csinálok. Sőt, nem gondolom, hogy azért, mert írtam egy verseskötetet, akkor ez feltétlenül azt jelenti, hogy nekem költőként is kell meghalnom. Lehet, hogy vannak dolgok, amik jobban érdekelnek, de az is lehet, hogy ennek az ellenkezőjére fogok rájönni. És te szoktál azon gondolkodni, mi lesz, ha nem bírod tovább csinálni?

K. K.: Az nem jut eszembe, hogy nem bírom tovább, inkább azon gondolkodom, hogy sok dolog érdekel engem is, és mi van, ha másfelé visz az érdeklődésem. Ez a sokféle kíváncsiság egyébként veszélyes, mert könnyen el lehet benne veszni. A Covid elején volt egy időszak, amikor arra törekedtem, hogy kicsit letisztítsam az életemet, ne csináljak annyi mindent egyszerre, a választások óta viszont ez 360 fokos fordulatot vett: most, hogy annyi krízis van körülöttünk, úgy érzem, hogy nem engedhetem meg magamnak a „letisztulást”, sőt, ötszázszorosan kellene pörögnöm, hogy valami legyen.