„A nők fájdalommal magukban születnek. Ez a fizikai sorsunk – menstruációs fájdalmak, fájó mellek, szülés. Egész életünkben magunkban hordozzuk. A férfiak nem. Nekik meg kell keresniük. Kitalálják ezeket az isteneket és démonokat, hogy bűntudatot érezhessenek, amit mi magunktól is nagyon jól tudunk. Aztán háborúkat kreálnak, hogy érezhessenek és megérinthessék egymást, és amikor nincsenek háborúk, akkor rögbizhetnek.” Ez a Fleabag című sorozatból vett idézet járt folyamatosan a fejemben az Úriemberek alatt, mely előadás meggyőzően beszél a kapcsolódni nem tudásról.

Fotók: Ofner Gergely

Apa (Rába Roland) és fia (Olasz Renátó) találkoznak, miután az anya elhagyta őket. Rajmund, az apa ruhatárat cserél és megállás nélkül szexel az azóta eltelt három hétben. És hát a fiú sincs jobban. Folyamatosan próbálnak kapcsolódni egymáshoz, de csak a saját tesztoszteron-szagú magányukban pörögnek. Érdekes téma Kiss-Végh Emőke rendezői debütálásához, neki, aki a női magányt oly sokszor és remekül mutatta már meg Lady Chatterleyként, Bovarynéként vagy újabban Katarina Egermannként. Női tekintet (female gaze) prizmáján keresztül látjuk ezt a nehéz helyzetet, nagyon sok megértéssel. Mert ezek a férfiak még egy ilyen közös elhagyatottságon keresztül sem tudnak egymáshoz közel kerülni. Hiába vágyik apa és fia is egy őszinte, emberi kapcsolatra, amiben fel tudnának oldódni, mindig gyorsan visszahúzódnak az álarcuk mögé, még mielőtt teljesen sérülékennyé válnának egymás előtt. Pedig mennyi lehetőséget ad ez az átmeneti, liminális helyzet, azaz az a pillanat, amikor egy hirtelen változás miatt kizökken az eddigi rend. Ennek egy részével néha tudnak élni, felvillan egy igazán szép apa – fiú kapcsolat (emléke) is a közös múlton való nosztalgiázáson, mesélésen keresztül. És végre egyenesen tudnak beszélni az elmúlt évtizedek személyes megéléséről. A gyermekvállalás miatt kihagyott lehetőségekről szóló apai panaszmonológ Az elveszett lány kegyetlen őszinteségét idézi. Igazán vágynak a közelségre és a kapcsolódásra, de ha ezt nem teremtik meg nekik, önmaguk nem tudják létrehozni. Erről a mély magányról szól az előadás oldalára írt idézet a tengerre épített szélerőművekről. Arról, hogy ezek az emberfeletti, de mégis ember által épített erőművek milyen hátborzongató teljesítményre képesek és milyen magányosak. Évek óta foglalkoztat, hogyan épülnek a tengeren az olajfúró tornyok, de sose akarództam utánanézni. A barátaim közül pedig senki nem osztja a lelkesedésemet. Kiss-Végh Emőke talán. Jó érzés volt egy ilyen kapcsolódással nekifutni egy előadásnak.

Páros lábbal ugrik bele a gyászba Milán, a volt feleség friss szeretője (Ladányi Jancsó Jákob), akit első pillantásra nem lehet kizökkenteni a hallgatag magabiztosságából. Aztán persze a nagy közös táncba majd pogózásba már ő is beszáll. Átmeneti idill, ahogy ez a három férfi valahogy mégiscsak tud kapcsolódni egymáshoz. Ettől persze csak késleltetve lesz, de nem válik elkerülhetővé a tragédia. Mert az elhagyatottság mély magánya nem tud feloldódni, bosszúért kiált. Hogy miért fojtja meg Rajmund a két fiút? Ez végül nem derül ki, de benne van az összes magány és bizony az öregedéstől való rettegés is. És egyben önbeteljesítő jóslat is, hiszen a volt feleség megjövendölte Milánnak, hogy a Rajmund majd meg akarja ölni. Ennyire mélyen tényleg csak ő ismeri a férfit.

Ehhez a magányhoz szépen illeszkedik a Kripta, melyet a történet szerint Rajmund vett meg. A Kripta a valóságban a budapesti antifasiszta közeg meghatározó helyszíne. A közönség többségének talán különleges, akár elidegenítő indusztriális helyszín számomra otthonos volt. Ismerős hely ez, ha az ember huszonéves korában a rendszerkritikus közegben mozog Budapesten. Összességében bármennyire is örültem a helyszínválasztásnak, az Kripta inkább illusztrálta, mintsem hozzáadott volna az előadáshoz. Nézőként, bár vehettünk sört az előadás előtt és után, nem használhattuk a teret, rendes polgári színházhoz méltó módon leültettek minket az előre elrendezett székekre. Így a különleges helyszín megmarad díszletnek, nincs beleszólása az előadás logikájába.

Bár a három férfi interakciójából kirajzolódik az anya egyénisége, ő maga nem bukkan fel. Sebaj, megjelenik helyette egy másik, legalább olyan erős női karakter (Hód Adrienn). A Dollár Papa Gyermekei társulat és Hód Adrienn a tavasszal bemutatott Kabaréban is együtt dolgoztak, ez a humoros epizód akár folytatásként is értelmezhető. Mert ebben a rövid szerepben elképesztően vicces dolgokat látunk, az egész előadást átszövő female gaze után kapunk egy kifordított sztriptízt, ami úgy játszik a hagyományosan férfitekintetnek szánt erotikus tánc szabályaival, hogy az ember csak ámul.

Hasonlóan izgalmas a rendezői szereppel való játék. Az első jelenetben erős határátlépés történik, amikor egy „próba” alatt Kiss-Végh Emőke sikerrel belenyomasztja a „civilben lévő” férfi színészeket a nemi szervük megmutatására. A meztelenség rendezői erőltetése kényes téma, a helyzetnek pedig különös súlyt ad, hogy a Dollár Papa Gyermekei előadásaiban gyakran megjelenő eszköz. Egy rendezői közbeszólás zárja le az estét is, emellett Kiss-Végh folyamatosan jelen van az előadásban. Ha éppen nem szerepel, a pult mögött figyeli az eseményeket Ördög Tamással, a társulat vezetőjével. És ez a saját pozícióra való reflektálás teszi igazán izgalmassá az estét.

Mi? Dollár Papa Gyermekei: Úriemberek
Hol? Trafó
Kik? Szereplők: Rába Roland, Olasz Renátó, Ladányi Jancsó Jákob, Hód Adrienn. Szöveg és rendezés: Kiss-Végh Emőke. Zenekarok: Palánta / Power Flower / Pletyka / Paks3 / Unholy Sativa / Primteori / Berosszulás.