Mark Haddon regényében az a különleges, hogy az aspergeresnek mondott főszereplő, Christopher világképe minden furcsasága, bogarassága ellenére magától értetődőnek, sőt a maga nemében logikusnak és legfőképp legitimnek tűnik. Az azonosulás felkínált lehetősége tehát sokkal fontosabb, mint a másság ténye, ami elsősorban annak köszönhető, hogy nem Christopher helyett és róla beszélnek, hanem ő maga meséli el a történetét: hogy egy kutyagyilkosságot (!) felderítve hogyan tisztázta családi helyzetét, és a korlátait és félelmeit legyőzve hogyan utazott el Londonba, hogy megtalálja az édesanyját.

Fotók: Borovi Dániel

A színpadon nehéz ezt a bensőségességet megteremteni, ezt a távolságot áthidalni, hiszen Christopher nem csak egy hang a fejünkben, hanem megjelenik a maga testi valójában a teljes aspergeres gesztusrendszerrel együtt: nem néz a beszédpartnere szemébe, vicsorog, kényszeresen nézegeti a karóráját, stb. (Két zárójeles megjegyzés: 1. Mark Haddon a könyv megjelenése után többször nyilatkozta, nem volt célja az Asperger-szindróma hiteles ábrázolása. 2. Legalább kísérletképpen el tudnék képzelni egy olyan adaptációt, amiben az ép színész nem feltétlen ragaszkodik ahhoz, hogy eljátssza ezeket a külső jegyeket.) A Budaörsi Latinovits Színházban csak lassan hódít meg minket Christopher, de ez a fokozatosság tudatosan van felépítve, ahogy az előadás is csak kis adagokban, lépésről-lépésre tárja fel saját eszköztárát. Csábi Anna rendezése már-már beavató jellegű: könnyen hozzáférhető, de bőven hagy maga után sejtelmet, megfejtendőt.

A térkezelés is „leköveti” ezt a ritmust: játszik közelséggel és messzeséggel, az előadás végére pedig ugyanaz a távolság már sokkal kisebnek tűnik, mint amekkora az elején volt. A kutya különös esetét… a Városi Ifjúsági Klubban játsszák, aminek eléggé művházas hangulata van, erről azonban könnyű elfeledkezni már csak a fogadtatás miatt is: a Christopher tanárát, Shiobant alakító Szőts Orsi várja a közönséget a nézőtéren. Lazán-kedvesen megszólít minket, segít helyet találni, majd a lábát lógázva leül a színpad szélére és keresetlen szavakkal elmeséli, hogy a tanítványa, Christopher írt egy könyvet. Ami igen figyelemreméltó dolog, és ő most ebből a könyvből fog felolvasni részleteket.

A színpadon ekkor már ott fekszik a Christophert játszó Böröndi Bence védekező embriópózban, karját a fülére szorítva. Mögötte egy kissé zavarba ejtő alkalmatosság lóg: egy foszló szélű textilcsíkokból álló fehér háló – neuronpályák jutnak róla eszembe, melyek bizonyára másként vannak összekapcsolva Christopher agyában, mint az enyémben (díszlet és jelmez: Nozdroviczky Eszter). A háló UV-fényben a világűrre emlékeztet (a főszereplő szeretne űrhajós lenni), de a védőburok része is. Christopher élettere ugyanis be van bugyolálva: hideg ezüstmetál függöny veszi körbe három oldalról a szűkös színpadot (aminek tépőzárral összeragasztott résein kissé nehézkesen járnak ki-be a színészek), amit egyszer csak leszakítanak a hálóval együtt. Egészen pontosan akkor, amikor Christopher egyes-egyedül marad és beleveti magát a nagyvilágba. Még a színpadot a nézőtértől elhatároló piros bársonyfüggönyt is behúzzák: nincs visszaút (a színpadra), nincs támogató háttér. Amíg Christopher úton van, a jelenetek a színpad előtt és a széksorok melletti járásokban játszódnak, mi, a közönség vagyunk az idegen, homlokráncoló arcok tömege: a rosszalló útitárs, a gyanakvó rendőr, az érzéketlen járókelő. Amikor Christopher hazaér, vagyis megtalálja az anyját, a játék visszatér a színpadra.

Kellékek szempontjából is az elvontság, eszköztelenség jellemzi az előadást: nincs se kutyahulla az elején, se igazi, ajándékba kapott kiskutya az előadás végén. Csak egy piros fellépő és egy doboznyi játékvonat kerül elő, meg persze a piros füzet, amibe Christopher leírta a regényét. A színek fontosak – a főhősnek is, aki a barna és a sárga dolgokat megenni sem hajlandó, a pirosat és az ezüstmetált viszont imádja. Így az előbbi szinte mindenhol megjelenik: piros Christopher cipőfűzője, a kapucnija madzagja, a függöny zsinórja, piros az apja ronda, barna (!) pulóverén a rombusz. Shioban a legpirosabb: ő a biztonság, ő érti a legjobban Christophert, sőt a fiúnak is segít megérteni önmagát.

Nagyrészt ő narrálja (olvassa fel) Christopher történetét is, aki aztán vagy átveszi tőle a szót, vagy eljátssza a pár mondattal bevezetett jelenetet – így van egy kis színház a színházban érzésünk is. Jól ki van találva ennek a rendszere is – nem lehet tudni, hogy kinek a leleménye, a színpadi változatot készítő Simon Stephens-é vagy a budaörsi társulat alkotóié (dramaturg: Németh Nikolett) – a végén például Christopher szülei is eljutnak odáig, hogy felolvassanak a könyvből, sőt a fiúkkal együtt egy olajozottan működő kórust adnak ki.

Minden a helyén van, amikor Böröndi Bence Christopherként vicsorít, a fülcimpáját masszírozza vagy morog, eleinte mégis az az érzésem, hogy kissé tankönyvszerűen hozza a dilinyósok gesztusait. Aztán szinte észre sem veszem, és már összeért a szerepével. A többi színész mind több szerepet játszik, néha csak a kulisszák mögül bekiabálva. Szőts Orsi Mrs. Alexandere magányosvénasszony-paródia: csavarókkal a fején, éles, reszelős hanggal rángatja a pórázt, miközben túl sokat pletykál. Shiobanként viszont maga biztonságos kikötő: nyugodt, laza és kíváncsi. Páder Petra és Ilyés Róbert játssza Christopher szüleit – akiknek, bár elváltak, ugyanaz a redő fut végig az arcán: hasonlít egymásra fáradtságuk, megtörtségük, megértésük, a valaha közösen viselt teher. Anyaként és apaként visszafogott eszközökkel, pillantásokkal, halk sóhajokkal játszanak, de a többi szerepükben túlzó gesztusokat használnak: Mrs. Shears sipítva ordít, a rendőr és Mr. Shears érzékelten debilként viselkedik. Mintha mindenki idióta lenne Christopher körül – és akkor itt érdemes elgondolkodni azon, hogy ki az, aki normális.

Mi? Mark Haddon–Simon Stephens: A kutya különös esete az éjszakában
Hol? Budaörsi Városi Ifjúsági Klub/Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Rendező: Csábi Anna .Szereplők: Böröndi Bence, Szőts Orsi, Ilyés Róbert, Páder Petra. Fordító: Baráthy György Dramaturg: Németh Nikolett. Díszlettervező / jelmeztervező: Nozdroviczky Eszter. Zeneszerző: Szegvári Júlia. A rendező munkatársa / súgó: Juhász Gabriella.