Nem elég valósághű – sóhajtanak visszatérően a Bernadettet megörökíteni igyekvők a Tiramisu című előadásban. Igaz, nem is annyira a lányt fényképeznék le vagy interjúvolnák meg, mint inkább a nyomort, a történelmet, a kisebbséget, a drámát, egyszóval mindazt, amit reprezentálnia adatott. Bogdán Árpád rendezésében azonban ennek iróniája sajátosan túlmutat a történeten, és a tételmondat magára az előadásra éppúgy áll, mint az általa megjelenítettekre: a valóság nem feltétlenül önmaga legjobb képviselője.

Fotók: Győri Márk

Csépai Eszter olyan intenzitással kezd bele a Visky András Megöltem az anyámat című művének átdolgozásával született monodrámába, ahonnan nehezen képzelhető el további drámai fokozás. Sem fokozatosság, sem irónia vagy távolságtartás nem érzékelhető játékában, amely a szöveg felől nézve érthető, hiszen a főszereplővel megtörténő borzalmak sem igen súlyozhatóak egymáshoz képest: egyik életesemény szörnyűbb, mint a másik. De hogy ez hátborzongató vagy tragikus, hogy a belőle fakadó panasz az egyén egyszeri kiáltása vagy a föld dübörgése, azt leginkább a bemutatás módja, nem pedig a tények határozzák meg. Ha nincs megfelelő ráhangolás, amely adagolja, ha nincs elemelés, amely elviselhetővé oldja a keserűséget, bennem azonnal bekapcsol a hárítás mechanizmusa – menthetetlenül kívülre kerülök. Túl azon, hogy az érzelmi leválás nem segít a kétórás monodráma befogadásában, ennél is kellemetlenebb, hogy kívülről hallgatva az áradó panaszt, legalábbis katasztrófaturistának érzem magam, ha nem éppen azon mechanizmus akaratlan részesének, amelyben a művész modellje kínjától kölcsönözné műve hitelét – akárcsak az előadás nyughatatlan fényképésze, aki sehogyan sem találja eléggé kifejezőnek portréalanyának arcát mindahhoz, ami meggyőződése szerint eladhatóvá teszi képét: cigánysághoz, magyarsághoz, árvasághoz, nyomorhoz, kiszolgáltatottsághoz.

A Stúdió K-ban bemutatott előadás alkalmaz ugyan stilizációt, ennek elsődleges eszköze azonban a háttérben vetített, fikciós epizódokkal meg-megszakított dokumentumfilm, amely a történelem szövegszerűen megidézett eseményeit vonultatja fel. Ez azonban jellemzően nem ellenpontozza, árnyalja vagy oldja a színészi játék komor és impulzív egyhangúságát, hangerejével elnyomja viszont Csépai Eszter szavait. A háttér mozgóképe a hanghatásokkal együtt meglehetősen ingergazdag környezetet teremt az intim térben játszódó előadás köré. A vetítés felületéül szolgáló vászon előtti „kétdimenziós” térben minimális mozgással zajló előadás ezzel a rendezői megoldással csak tetézi a monodráma jellegéből adódó, a közönség figyelmének megtartására vonatkozó nehézségeket. Csépai Eszter játéka lehet erre adott válasz is: a monoton magasfeszültségben, amelyet a háttér jelent, csak az állandó felfokozottság által válhat láthatóvá-hallhatóvá a technikai kellékek között magára maradt, érvényesülésért küzdő színész. Ebben az állapotban viszont nemcsak a változatosság hiánya sújtja az alakítást, de az intimebb, emberábrázolást lehetővé tévő pillanatok is lehetetlenné válnak.

Hogy a téma tragikuma korántsem jelenti magától értetődően a megközelítésmód komorságát, arra paradox módon a „sokszereplős monodráma” azon résztvevői mutatnak rá játékukkal, akik nincsenek jelen a színpadon. Tamási Zoltán izzadó, lihegő, egzaltált fényképésze éppen úgy szatirikusan elrajzolt figura, ahogyan Thuróczy Szabolcs is ironikus távolságot vesz tűpontosan ábrázolt karakterétől. Kiégett, cinikus újságírója kényes rá, hogy öntetszelgő gesztusokban demonstrálja nem létező emberségét, epizódszerű jelenete a nárcisztikus középszer hétköznapi tragédiájáról vall. A közönség hálásan nevet, az egyhangúság oldódik, Csépai Esztert azonban megint csak elnyomja, megcsalja a technika, amelynek szolgálnia kellene őt. Hiába elegyedik beszédbe a vetített alakokkal, ettől még nem válik interaktívvá a média használata az előadásban: a két sík sehogyan sem képes egymásba olvadni. A színpadon álló színész kitettsége és sérülékenysége, amely egy monodrámában különösen szembetűnő, még nyilvánvalóbb lesz az előre felvett anyaggal szembesülve.

Nézőként pedig önkéntelenül is azon kezdek el gondolkozni, vajon miért nincsenek ezek a színészek jelen, miért a felvétel, miért kerül éppen a televíziós riportot készítő újságíró a vászonra, míg interjúalanya a vetített kép fényével haloványan megvilágítva állja kérdéseit – a valóságban. Még ha ezzel esetleg az ő valóságosságát állítja is szembe a rendezés a fiktív világ médiaszereplőinek mesterkéltségével, a hatás pontosan az ellenkezője: a nézőtér felszabadultan nevet Thuróczy Szabolcs alakítását nézve, Csépai Eszter jelenléte pedig háttérbe szorul. Nem tudok nem arra a következtetésre jutni, hogy nem művészi, egyszerűen költségvetési, egyeztetési vagy egyéb prózai okai voltak a döntésnek, hogy az előadásban egyetlen színész szerepeljen, míg a többiek bejátszásról szólaljanak meg. A benyomásomnak persze nem feltétlenül van köze a tényekhez – de pont a színház az a hely, ahol az utóbbiak semmilyen előnyt nem élveznek az előbbivel szemben. Sőt.

Mi? Tiramisu. Identitásjáték mozgóképdíszletben. Sokszereplős monodráma. Visky András: Megöltem az anyámat című műve alapján. (Átdolgozta Bogdán Árpád)
Hol? Stúdió K Színház.
Kik? Rendező: Bogdán Árpád. Színpadi szereplő: Csépai Eszter. Mozgóképes szereplők: Fazakas Júlia, Simon Andrea, Katona Eszter, Thuróczy Szabolcs, Tamási Zoltán, Kozma Károly, Jeneses Ádám, Káli-Horváth Kálmán, Győri-Fleischer Sámuel, Hevesi Nándor, Vereb Szabolcs, Horváth László, Cristobal Campero, Birkás Máté, Németh Szabolcs, Kovács Gergely. Zene: Víg Mihály, Katona Eszter, Gentry Sultan. Operatőr: Győri Márk. Vágó: Saufert Ákos, Bogdán Árpád. Hang: Madácsi Imre, Kővári József. Látvány: Csege Vera. Grafika: Sebes Miklós. Rendezőasszisztens: Solténszky Ráhel.