Az 1990–1994 közötti időszak számos kihívása között szerepelt a kulturális demokrácia jogi kereteinek és intézményi feltételeinek kialakítása úgy, hogy a közösség tagjainak a kulturális értékekhez, termékekhez és szolgáltatásokhoz való hozzáférése megmaradjon. Az előbbi egyrészt tulajdonosi és mecénási attitűdöt igényel, másrészt a politikai hatalom önkorlátozását teszi szükségessé. Utóbbinak feltétele az aktív kultúrpolitika, a piaci folyamatokba történő beavatkozás. A kultúra demokratizálása „felülről létrehozott folyamat: minden embernek meg kell adni a lehetőséget a kultúra minden szintjének elsajátítására”.^[1]

Ez a szerep a rendszerváltás előtti és az utána következő kultúrpolitikát – mind a mai napig – jellemzi. A rendszerváltás időszaka olyan gazdasági válsághelyzet volt, amelyben a nem termelő ágazatok, így a kultúrára fordított állami források a költségvetésnek rövid távon súlyos terhet jelentettek. Az állami költségvetés elfogadásakor a kulturális kiadások válságon kívül is olyan ágazatok kiadásaival versenyeztek, mint az egészségügy vagy a mezőgazdaság, és elkötelezett kulturális politika híján az ágazat vesztes pozícióba került, illetve maradt. Éppen ez a válsághelyzet tette szükségszerűvé a kultúra finanszírozásának demokratizálását.^[2] A folyamat pedig jogalkotási és az intézményrendszer átalakítására irányuló intézkedésekben, tulajdonosi, finanszírozási és személyi döntésekben követhető nyomon.

Az Inconnu Csoport performansza a Vörösmarty téren (1989). Fotó: Fortepán / tm

Az új kormányzat kulturális programja

Az Antall-kormány programja szerint „a szabadság, a nemzeti kultúra megújítása a hagyományok újraélesztésén, a műveltség, az iskolák korszerűsítésén alapulhat”.^[3] A művészeti tevékenységeket az államnak támogatnia kell, a finanszírozás ténye azonban nem teremthet alapot arra, hogy a művészeti tevékenységekbe beavatkozzon.^[4] A Matolcsy György politikai államtitkár és munkatársai által előkészített kormányprogram elvi elköteleződésen kívül az intézményrendszert és a finanszírozást érintő konkrét eszközöket nem határoz meg, ami miatt a kormányt a kezdetektől kritika éri az ellenzék részéről.^[5]

A kormányalakító pártok (MDF–KDNP–FKGP) közül a Magyar Demokrata Fórum választási programja^[6] tartalmaz a művelődésügyre vonatkozó javaslatokat, azonban ezek irányok és célok, nem szólnak a megvalósításuk érdekében szükséges jogalkotási és intézmény-átalakítási feladatokról. A választási program kulturális fejezete rögzíti, hogy „a Magyar Demokrata Fórum az ország minden lakosának s a magyarság egészének kulturális összetartozását, a hagyományainak és értékeinek védelmét vállalta és vállalja”. A művelődés tartalmi és intézményi megújulása érdekében a pártprogram alapján szükséges, hogy „a művelődésügy részesedjék az európai országok színvonalán a nemzeti jövedelemből, biztosítsák az alkotók és alkotóműhelyek autonómiáját, szabadságát; az országos főhatóságok szakszerű és szolgálatszerű működését, a jelenlegi bürokratikus-fiskális irányítást váltsák fel a szakmai és gazdasági autonómiát tiszteletben tartó felügyeletté”.

1991 őszén – tehát több mint egy évvel az MDF–FKGP–KDNP kormány megalakulása után –a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) Elefánt a porcelánboltban[7] címmel terjeszti tagjai elé kulturális programját, amely egyrészről a rendszerváltás előtti kulturális politikához és az annak keretei között működő intézményrendszerhez, másrészt az Antall-kormány kulturális programjához képest fogalmaz meg átfogó, a kultúra valamennyi ágazatára vonatkozóan konkrét javaslatokat is tartalmazó koncepciót. A dokumentum címe rögtön értékelés: az állam megjelenése a kulturális viszonyokban ügyetlen, esetlen, a károkozás kockázatával jár. Emiatt pedig szükséges, hogy az állam, amennyire lehet, távol tartsa magát a kultúrától, az pedig, hogy mennyire lehet, a politikai hatalomtól függ. Ezt a távolságtartást úgy kellene megvalósítani, hogy közben az állam teljesítse feladatát: az alkotmányos alapjogok között a kulturális alapjogok biztosítását. A dolgozat az alcímnek – Az állam szerepe a kultúrában – megfelelően az elméleti alapvetést, azaz a lehetséges állami szerepfelfogások rövid elemzését követően meghatározza a közreműködő szakértők által kívánatosnak tartott állami pozíciót is. A kötetnyi dokumentum műfaja a szerkesztők meghatározása szerint szakmai háttéranyag a párt kulturális koncepciójához, és a kulturális ágazat különböző területein működő, alkotó tizenöt szakember szövegéből állt össze.^[8] Az egyik szerző Marschall Miklós, aki a Művelődési Minisztérium megbízásából készít tanulmányt Kuti Évával közösen, amely 1991-ben „Ki finanszírozza a kultúrát?” címmel jelenik meg. Bár a politikai párt számára készült koncepció hivatkozásokat nem tartalmaz, a szövegek egybevetése alapján nyilvánvaló, hogy annak elméleti alapját a Kuti–Marschall-tanulmány jelenti, amely nemcsak a lehetséges állami szerepvállalás irányait és eszközeit mutatja be, hanem ezek között felvázolja az új Nemzeti Kulturális Alap (NKA) létrehozásának lehetséges modelljét is. Az SZDSZ a koncepció kiadásakor, 1991-ben a kormányzattal szemben ellenzéki pozícióban van, ugyanakkor az önkormányzatok jelentős részét, így a Fővárosi Önkormányzatot is e párt képviselői irányítják.^[9] Erre tekintettel a javaslat nem pusztán a kormány tevékenységének kritikája, hanem egy lehetséges kormányzati stratégia is az állami szerepvállalásról a kultúra területén. Alapállítása, hogy a művelődéspolitika nemcsak aktív cselekvést jelent, hanem a kormány tartózkodását is bizonyos döntésektől, valamint az, hogy a kulturális kormányzat, mivel a választópolgárok sokszínűségét reprezentáló parlamentnek tartozik felelősséggel, nem teheti meg, hogy kultúrpolitikájával kizárólag a saját értékrendjét közvetítse és terjessze.

Az Inconnu Csoport performansza a Vörösmarty téren (1989). Fotó: Fortepán / tm

Az állami szerepvállalás korlátozása

A rendszerváltás utáni kulturális politika egyik fő eszménye, hogy az állam közvetlenül ne irányítsa a kulturális tevékenységeket, tulajdonosi szerepe korlátozódjon a nemzeti kulturális örökség megőrzésére és a reprezentatív állami intézmények fenntartására és felügyeletére, ezen felül támogassa az önkormányzati tulajdonba kerülő kulturális intézmények fenntartását. Az állami-önkormányzati struktúrán kívüli kulturális tevékenységek támogatása pedig közvetlen állami döntéshozatal nélkül, az ehhez szükséges forrás biztosítása és az elosztásával megbízott intézmények, szervezetek működtetése útján történjen. Az SZDSZ megbízásából készült koncepció közművelődésről szóló esszéje egyenesen úgy fogalmaz: „nincs szükség művelődési otthonokra, szükség lehet viszont az épületekre és szakemberekre, legfőképpen pedig szükség van a helyi társadalmak összeszerveződő kulturális csoportosulásaira. Mielőbb meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, mely az intézményt támogatta, s rá kell térni a tevékenység finanszírozására.” Az állam visszavonulására a koncepció az alapítványi forma minél szélesebb körben történő alkalmazását javasolja költségvetési intézmények helyett. A 20. századi magyar jogrendbe 1987-ben került vissza az alapítvány mint jogi személy, de csak 1990-ben szűnt meg az alapítványok közvetlen államigazgatási felügyelete. A törvény az alapítvány nyilvántartásba vételét és megszűnését bírósági, felügyeletét pedig ügyészi hatáskörbe helyezte. Az alapítványi formával szemben a koncepcióban megfogalmazott kritika éppen annak azzal a sajátosságával függ össze, amely alkalmassá teszi az államtól kvázi független döntéshozatalra: az alapítvány alapítója a vagyont rendelkezésre bocsátja, de annak felhasználásáról már az általa kijelölt kuratórium dönt, természetesen az alapító okirat keretei között. A vagyon felhasználásának ellenőrzésére az alapító nem jogosult. Az állami, illetve az önkormányzati közfeladatok ellátására az országgyűlés és a kormány, illetve az önkormányzat hozhatott létre közalapítványokat 1993 és 2006 között. Gazdálkodásuk adatait évente nyilvánosságra kellett hozni, működésüket az Állami Számvevőszék ellenőrizte.

2021-ben az állam újra az alapítványi formában látja a közfeladat-ellátás hatékony intézményesülését. Első körben az állami egyetemek modellváltása keretében jöttek létre közfeladatot ellátó közérdekű alapítványok (kekva), majd megjelentek a kulturális feladatokat ellátó alapítványok, amelyek létrehozása és működtetése a kulturális demokrácia felől közelítve problematikus: az országgyűlés az alapítványok tulajdonába adta kulturális vagyona jelentős részét, amely fölött kizárólag az alapítványok határozatlan időtartamra kijelölt, vissza nem hívható kuratóriumi tagjai rendelkeznek. Az állam szerepe (azaz kötelessége) arra korlátozódik, hogy az alapítványok működéséhez szükséges forrást biztosítsa. Ellenőrzési vagy beavatkozási jogosultsága szinte egyáltalán nincs, e szervezeteket a törvény az államháztartási törvény és a közbeszerzési törvény hatálya alól kivonta.^[10]

Az SZDSZ háttértanulmányában a szerzők az állam lehetséges kulturális szerepvállalásának 5 területét határozzák meg: 1. Intézményfenntartó szerep, 2. Mecénás szerep, 3. A mecenatúrát ösztönző szerep, 4. Szabályozó szerep, 5. Fogyasztók közvetlen támogatása.

A következőkben azt vizsgálom, hogy ehhez az osztályozáshoz és célkitűzéshez képest a színházi struktúrát érintően ténylegesen hogyan alakul az állam szerepvállalása a rendszerváltás óta eltelt időszakban.

Darvas Iván a Parlamentben (1990). Fotó: Fortepán / Szalay Zoltán

Intézményfenntartó (menedzser) állam

A rendszerváltást megelőzően központi színházként működik, azaz közvetlenül a Művelődési Minisztériumtól kap működési támogatást a Magyar Állami Operaház, a Nemzeti Színház, a Népszínház (Józsefvárosi Színház), a Játékszín és a Rock Színház. Az állam normatív támogatást nyújt továbbá a fővárosban és vidéken a tanácsi kezelésben lévő színházak működéséhez.^[11]

1990 után az állam fenntartói szerepe megmarad, de csak a központi költségvetési szervként működő intézményekre korlátozódik, ezek a Magyar Állami Operaház, a Nemzeti Színház, valamint a fent felsorolt három, nemzeti intézménynek nem minősülő, városi színházi feladatot ellátó színház. A korábban tanácsi kezelésben lévő színházak 1990-ben önkormányzati tulajdonba kerülnek, az állam pedig az önkormányzati feladatellátáshoz nyújt normatív, azaz a nézőszámmal arányos támogatást.^[12] Az Antall-kormány megalakulásakor az infláció mértéke 20%, a költségvetési hiány 1989-ben a tervezett 20 milliárddal szemben 43-45 milliárd forint, ezért az új kormánytól várható volt a költségvetési kiadások, így a színházak támogatásának csökkentése. Az 1990. évi költségvetés alapján a tanácsokat 230 forint/színházi néző normatíva illeti meg mint célhoz kötött támogatás, ezen kívül a költségvetési törvény tartalmaz egy 300 millió forint összegű keretet, amelyet színházi bemutatók pályázati úton történő támogatására kell felhasználni.^[13]

1992-ben a normatív támogatást új finanszírozási modell váltja fel. Az önkormányzati tulajdonba került színházak fenntartásában a tulajdonosi szerepvállalás nő, míg az állam a fenntartói szerepből a támogató szerepbe lép át: a vidéki színházak éves működési kiadásainak 60, a budapesti és a szabadtéri színházak éves működési kiadásainak 50 százalékának megfelelő összegű támogatást nyújt a tulajdonos önkormányzatoknak.^[14] A színházak finanszírozása 1996-ban ismét változik, a változás lényege, hogy attól kezdődően a színház épületének fenntartását az állam finanszírozza (ahogyan a színházak rekonstrukciója is állami beruházásként valósul meg), míg a művészeti tevékenység állami támogatására szolgáló alapból az önkormányzati támogatással arányos mértékben igényelhet támogatást az önkormányzat. E színházi finanszírozás sajátossága, hogy az állam nem közvetlenül a színházat, hanem a fenntartó önkormányzatot támogatja, maga a forrás sem a kulturális tárca, hanem a Belügyminisztérium költségvetésében keresendő.^[15] Arról, hogy a fenntartott intézmények milyen mértékben részesülnek az állami támogatásból, az önkormányzat dönt.

A színházi struktúrát (ideértve az addig a színházakban közalkalmazottként dolgozókat) érintő jelentős változás a közhasznú társaság mint jogi személyiséggel rendelkező speciális gazdasági társaság szervezeti forma megjelenése 1998-ban. A közhasznú társaság egyrészről rendelkezik a gazdasági társasági forma előnyeivel: szélesebb körben szerezhet bevételeket, és használhatja fel azokat, mint egy költségvetési szerv, bérgazdálkodása kötetlen, a személyi változásokat nem korlátozzák a közalkalmazottakra vonatkozó garanciák.^[16] A kétezres évek elejére a kulturális tárca^[17] a Magyar Állami Operaház és a Pesti Magyar Színház (korábbi Nemzeti Színház) kivételével valamennyi művészeti intézményét közhasznú társasággá alakítja. Az új Nemzeti Színház ettől eltérően 2001-ben nonprofit részvénytársaságként jön létre, amelynek részvényese az állam, a részvényesi jogok gyakorlója a nemzeti kulturális örökség minisztere. A szervezeti formát érintő jogi környezet 2012-től változik újra, amikor a közhasznú társaság mint működési forma helyébe a közhasznú jogállású nonprofit kft. lép. 2022-ben az állam által fenntartott színházak közül az Operaház, a Budapesti Operettszínház és a Pesti Magyar Színház, az önkormányzati tulajdonban lévő színházak közül a vidéki színházak és bábszínházak továbbra is költségvetési szervként működnek.

Az 1996-ban megalapozott finanszírozási struktúrát váltja fel a 2008. évi előadó-művészeti törvény^[18] alapján bevezetett központi költségvetési támogatási rendszer, amelyben az állami támogatás összege a tevékenység több szakmai mutatójától függően alakul. Az állam mint szabályozó meghatározza a támogatásokhoz való hozzáférés szervezeti és működési feltételeit, és mint támogató biztosítja a működési támogatást. A fenntartó jogkörébe tartozik a színház vezetőjének személyére vonatkozó döntés, ugyanakkor a kiválasztási procedúra a képzettség és szakmai gyakorlat feltételeinek meghatározásával, legfőképpen pedig a vezetői pályázatot elbíráló testület összetételének szabályozásával korlátozza a tulajdonosi döntéshozatal kereteit.

A jelenlegi színházi finanszírozási modellt az előadó-művészeti törvény 2019. decemberi módosítása vezette be.^[19] Ez alapján 2020-tól az önkormányzati színházak működtetése továbbra is a fenntartó feladata, az állam – az önkormányzat kérelme alapján – megállapodást köt a fenntartó önkormányzattal, amely 2–4 (a szolnoki Szigligeti Színház esetében 6) évre rögzíti a működési támogatás mértékét, és meghatározza a színház közös működtetésének és működésének részletes szabályait, ideértve a vezetői kinevezés módját is. Ha azonban a működtetés pénzügyi feltételeit a megállapodás alapján 100 százalékig az állam biztosítja, a színház igazgatóját érintő valamennyi munkáltatói jogot, ideértve a kiválasztással kapcsolatos döntést is, a kultúráért felelős miniszter gyakorolja.^[20]

Megállapítható, hogy az állam intézményfenntartói szerepe, amelyet közvetlenül és az önkormányzati tulajdonban, illetve fenntartásban lévő színházak támogatásával gyakorol, nem csökkent, sőt, a központi költségvetési támogatásban részesülő, jelenlegi besorolásuk alapján nemzeti és kiemelt előadó-művészeti szervezetek száma 2012-höz képest minimális változást mutat: 2012-ben 8, 2022-ben 9 nemzeti minősítésű színház működik Budapesten és vidéken, 2020 óta a nemzeti színházak mindegyike állami fenntartásban van. A kiemelt minősítésű színházak száma 2012-ben 40, 2022-ben 45. A jelenlegi struktúrában az állam korábbi, inkább támogató (szűkebb körben fenntartó) pozíciója megváltozik: önkormányzati színházak fenntartásának átvételével, illetve a formálisan önkormányzati fenntartású színházak esetében a fenntartói jogok gyakorlásával erősödik intézményfenntartó szerepe. A harminc éve kialakított, sosem tisztán decentralizált színházi struktúra helyett a jelenlegi színházi szférát a határozott, tulajdonosi szemléletű állami kulturális politika határozza meg, amelyben az önkormányzati fenntartók saját bevételek hiányában az állami partnernek kiszolgáltatott szereplővé váltak, és amelyben a színházak fejlesztése, támogatása politikai döntésektől és alkuktól függ.

A jelen cikk írásakor a színházak központi költségvetési támogatásának mértékére és annak eloszlására vonatkozóan nyilvánosan közzétett adat nem áll rendelkezésre. Ami a költségvetési törvényből kiolvasható: 2022-ben az állam az általa fenntartott művészeti intézmények (tehát nem csak színházak) támogatására 28,4 milliárd forintot, művészeti tevékenységekre és egyéb feladatokra 45,3 milliárd forintot tervezett, aminek részletezése nem nyilvános.^[21]

A Fővárosi Önkormányzat és a kormány megállapodása alapján négy budapesti színházat (Trafó, Örkény Színház, Katona József Színház, Radnóti Színház) kizárólagosan az önkormányzat, a többi színházat (Vígszínház, Madách Színház, Thália Színház, Újszínház, Kolibri Színház, Budapest Bábszínház, József Attila Színház, Margitszigeti Szabadtéri Színpad), bár tulajdonosuk továbbra is az önkormányzat, kizárólagosan az állam működteti. A megállapodás kiterjed a Budapesten működő független és magánszínházak pályázati támogatására is, amelynek bíráló bizottságát az önkormányzat javaslatára kéri fel a kultúráért felelős államtitkár, aki mint döntéshozó a bíráló bizottság javaslatának megváltoztatásától tartózkodik.

Támogató, mecénás állam

A rendszerváltás után nem készült a kulturális kormányzat részéről átfogó ágazati stratégia, annak tevékenységét meghatározta a gazdasági válság, amelyben egyrészt biztosítania kellett a nemzeti kulturális intézmények zavartalan működését, fel kellett mérnie és gondoskodnia kellett az állam kulturális vagyonának megőrzéséről, másrészt ki kellett alakítania a kulturális tevékenységek új finanszírozási rendszerét. Az Antall-kormány működésének első időszakában ezen a területen is lezajlott a spontán privatizáció: az állam kulturális vagyonának egy része újonnan létrejött gazdasági társaságok, alapítványok birtokába került. A gazdasági válság és forráshiány miatti feszültséget az állami intézmények működtetési problémáinak – a Fekete György helyettes államtitkár által használt kifejezéssel élve – rapid megoldása^[22] gerjesztette, azaz a szakmai szervezetekkel való látszategyeztetések a személyi változások végrehajtására.

A központi költségvetési támogatáson kívül a kulturális tevékenységek támogatására az 1967-ben létrehozott Kulturális Alap szolgált, amelynek felhasználása a minisztérium szervezetében működő iroda feladatkörébe tartozott. Nem az volt a kérdés, hogy az Alapot, amely „feudális hűbéri láncon keresztül osztotta el az úgynevezett giccsadóból befolyt pénzeket”, meg kell szüntetni, hanem az, hogy az új Nemzeti Kulturális Alap milyen vagyonnal, illetve forrásokkal rendelkezzen, valamint hogy milyen módon ossza el a támogatást.^[23]

Az előzőekben hivatkozott Kuti–Marschall-tanulmány részletes javaslatot tartalmazott egy új Nemzeti Kulturális Alap felállítására. A javaslat szerinti pénzalap arts council jellegű, a kulturális minisztériumtól független, elkülönült intézmény, amely mindazon feladatokat átvenné a minisztériumtól, amelyek nem a közvetlen intézményfenntartáshoz, hanem a társadalom felől érkező kezdeményezésekhez kapcsolódnak: programok, rendezvények támogatásához nyújt támogatást (programfinanszírozás). A kilencvenes évek elején a nyugat-európai államokban hasonló elven működő kultúrafinanszírozási intézmények, a támogatások forrásainak szerkezete és az elosztás módja is változásban volt. Ez is indokolta, hogy valamelyik létező modell változtatás nélküli átvétele helyett a hazai jogi és gazdasági környezet, benne a népességi és jövedelmi viszonyok figyelembevételével alakuljon meg a kultúrafinanszírozás új szervezete. Az arts council típusú szervezetek működésének feltétele az aktív érdekérvényesítő, érdekképviselő szakmai szervezetek léte. Fodor Tamás az állami szerepvállalás liberális modelljének egyik megoldandó problémájaként éppen a civil szerveződések hiányát emelte ki, illetve annak a tapasztalatnak, gyakorlatnak a hiányát, amely a politikai nyilvánosság előtt folytatott munka a szakmai és közösségi érdekek artikulálásáért, képviseletéért és érvényesítéséért. ^[24] Fodor szerint az ideális az lenne, „ha a politikai és kulturális nyilvánosság előtt folyó küzdelmek eredményeképpen alakulna ki egy olyan megengedő és mégis támogató politikai rendszer, amely azokra bízná a kultúrát, akik művelik”.[25]

De lássuk a Kuti–Marschall-féle javaslat lényegi elemeit! Az Alap elkülönített állami pénzalap, amelynek forrása egyrészt az állam által biztosított – éppen ezért az éves költségvetési alkuknak kitett – költségvetési támogatás, másrészt az Alapról szóló törvényben garantált adójellegű bevétel, amely nem jelent jelentős további pénzügyi és adminisztrációs terhet az adózók számára, illeszkedik az adórendszerbe. A javaslat egy új adónem bevezetését szorgalmazza: a kulturális hozzájárulás egy speciális, az áfát helyettesítő adó, amelyet a kulturális termékek előállítói és a szolgáltatások nyújtói fizetnek meg. Az állam (a minisztérium) a források elosztásában közvetlenül nem vesz részt, azaz mecénás és szabályozó szerepben van jelen. Az Alap függetlensége, a kormánytól és a politikától való távolságtartás azonban már a javaslat szintjén sincs meg: az Alap irányító testülete lenne a Tanács, amelynek elnökét a miniszterelnök nevezi ki, a tagok egy-egy harmadát a miniszter, a politikai pártok, valamint a művésztársadalom képviselői delegálnák.

Egy politikai programban nem szokatlan függetlenségnek nevezni azt a szervezeti felállást, amelyben a döntéshozók több mint kétharmadát a politikai szervezetek, a kormány és a pártok delegálják. A politikai pártok delegáltjainak jelenlétére a kormánydelegáltak befolyásának ellensúlyozása ad magyarázatot, minisztériumi delegáltak jelenlétét az elosztás feletti állami ellenőrzés szükségességével indokolja a javaslat megfogalmazója. Valóban, az állami támogatások elosztásakor a függetlenség nem lehet korlátlan, a döntéshozói felelősség, a közpénzek hatékony és szabályos elosztásának követelménye a korlátja. Kérdés persze, hogy mit értünk felelősség alatt. Van-e bármilyen, akár büntetőjogi, akár munkajogi vagy kártérítési következménye annak, ha egy állami vezető, kuratórium vagy a döntés előkészítésében közreműködő más személy megfelelő szakértelem, előkészítés nélkül, pazarlóan gazdálkodik a rábízott forrásokkal? Az államháztartási jogszabályok meghatározzák az összeférhetetlenségi kritériumokat, ezek rögzítését és nyilvántartását; a döntések előkészítésében részt vevők és döntéshozók vagyonnyilatkozat-tételre kötelezettek. Az Állami Számvevőszék és a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal rendszeresen vizsgálja a költségvetési szervek működését, az állami források felhasználását. A felelősségre vonás azonban ritka, a nyilvánosság pedig arról sem értesül.^[26] Az ellenőrzések formája, módszertana törvényben szabályozott, ez alapján szükségtelen még a kuratóriumokban is érvényesíteni az állam képviselőinek jelenlétét, különösen akkor, ha a delegáltakkal szemben nem elvárás, hogy rendelkezzenek a közpénzek hatékony elköltésével és az ellenőrzéssel kapcsolatos szakértelemmel vagy tapasztalattal. Mit szolgálhat akkor az állam, illetve a pártok képviselőinek jelenléte? Nem vitatható, hogy rajtuk keresztül képes a kulturális kormányzat a saját céljainak megfelelő támogatási programokat az elvileg független pénzalapból finanszírozni.

1990-ben a minisztérium a „Marschall-terv” alapján készíti el a törvényi koncepcióját is, amely azonban a szakmai bizottságok kinevezésének jogkörét miniszteri hatáskörbe helyezné, ezzel gyakorlatilag felülírná a független szakmai bírálat célkitűzését. Alapjaiban eltérő koncepciót fogalmaz meg az 1990-ben létrejött Kulturális Kamara, amelynek javaslata alapján a leendő Alap megkapná a minisztérium felügyelete alá tartozó kulturális intézményeket és vagyont, és a költségvetési támogatás mellett az e vagyontömeg privatizációjából és hasznosításából származó bevétellel gazdálkodna, ily módon biztosítva, hogy a kulturális támogatások függetlenedjenek a költségvetés helyzetétől. A javaslattal szemben megfogalmazott kritika, hogy a vagyontömeg összpontosítása egy kézben a minisztérium mellett egy újabb hatalmi központot eredményezne, ami nem felel meg a decentralizációs törekvésnek. Emellett a törvényjavaslatot tárgyaló kulturális bizottsági ülésen a Fidesz is benyújtja a saját koncepcióját, amely szerint a támogató szervezet a művészeti ágak valamennyi csoportját átfogó, hat egymástól független alapra épülne, ily módon biztosítva a különböző területek sajátosságait figyelembe vevő támogatási szabályok kialakítását.

Marschall Miklós. Fotó: MTI

A Nemzeti Kulturális Alap az 1967-ben létrehozott Kulturális Alap jogutódjaként 1993. április 1-jén jön létre, a létesítő törvény alapvetően a Kuti–Marschall-tanulmányban megfogalmazott elveket rögzíti.^[27] Az új Alap fő forrása a költségvetési törvényben meghatározott éves támogatás, valamint a kulturális járulék.^[28] A pályázatok kiírásáról és elbírálásáról döntő szakmai kollégiumok vezetőit a miniszter nevezi ki, az irányító bizottság és a szakmai kollégiumok tagjainak ötven százalékát a miniszter saját hatáskörében kéri fel, ötven százalékát az érintett szakmai, társadalmi szervezetek küldik.^[29] A szakmai szervezetek bevonása a kulturális döntések meghozatalába annak kinyilvánítása, hogy a kultúrát nemcsak az állami akarat alakítja, az állam elismeri a szakmai szervezetek kezdeményezési jogát és elfogadja a hozzáértésüket.

Az állami tisztviselőkre bízott döntéshozatalhoz, a szakmai érdekképviselet kizárásához képest a szakmai szervezetek bevonása a támogatási politika alakításába és a konkrét döntések meghozatalába mindenképpen jelentős feltétele a kulturális demokrácia kialakulásának. Ugyanakkor a szakmai szervezetek delegáltjaival – csakúgy, mint az állami és önkormányzati szakemberekkel – szemben is elvárás, vagy annak kellene lennie, hogy ne csak saját szakmájuk, hivatásuk szabályait, törvényszerűségeit tartsák szem előtt, hanem a pályázatok kiírásával, elbírálásával kapcsolatos szabályokat, a támogatási környezetet (más támogatási programokat) is ismerjék meg, illetve képezzék, fejlesszék magukat annak érdekében, hogy döntéseikkel hozzájáruljanak a közpénzek takarékos, hatékony és célszerű felhasználásához. Éppen ezért a kuratóriumi munka több a delegáló szervezet érdekeinek képviseleténél, és ezt már a delegáláskor, a jelöltek kiválasztásakor figyelembe kell venni. Egy-egy szakmát, ágazatot nem egyetlen szakmai vagy érdekképviseleti szervezet képvisel, ezért a kuratóriumok civil szervezetek által delegált tagjai könnyen kerülhetnek abba a helyzetbe, hogy az adott területről más szakmai szervezet delegáltja nem vesz részt az adott kuratórium munkájában. Ilyenkor a kurátor nemcsak a saját delegáló szervezete, hanem az egész ágazat, érintett terület képviseletében van jelen. Ami nem jelenti azt, hogy tevékenysége a területen működő pályázók támogatásáért folytatott lobbitevékenységre korlátozódhat. Ugyanilyen lényeges szempont annak elismerése, hogy a bizottsági, kuratóriumi tagság időigényes és időszakosan megterhelő munka. Ezért lényeges, hogy a kurátorként felkért szakemberek mérlegeljék, hogy tudnak-e kellő figyelmet fordítani a pályázatokkal kapcsolatos munkára, ideértve azt is, hogy figyelemmel kísérjék a támogatott projektek (legalább egy részének) megvalósulását. Fontos továbbá, hogy a bíráló bizottságok tagjai tudatosan vizsgálják és jelezzék saját összeférhetetlenségüket. Magyarországon nem elvárható, hogy a pályázati döntések előkészítésében és meghozatalában csak olyan személyek vegyenek részt, akik semmilyen módon nem kapcsolódnak a pályázókhoz. Ezért szükséges, hogy az összeférhetetlenségi helyzetet a bizottsági tag időben jelezze, és a konkrét döntés meghozatalában ne vegyen részt; ezen felül például az összeférhetetlenségi helyzet és az adott pályázat nyilvánosságának biztosításával lehet legitimálni a kuratóriumi döntést.

A társadalmi mecenatúrát ösztönző szerep

A társadalmi mecenatúrát magánadományozók, a nonprofit adománygyűjtő és támogatáskezelő szervezetek és gazdasági szereplők alkotják – eltérő motivációkkal.

A magánadományozó úgy fektet be a kulturális tevékenységekbe, hogy számára a befektetése magával a kulturális tevékenység folytatásával vagy annak produktumával megtérül. A rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban kezdte meg működését Magyarországon a Soros Alapítvány, amelynek célja pénzbeli támogatást biztosítani a máshonnan nem finanszírozható vagy nem finanszírozott művészeti, oktatási és tudományos tevékenységekhez. A Soros Alapítvány támogatási programja 1985–2003 között meghatározó jelentőségű volt az alternatív színházi tevékenységek folytatásához, egyúttal mintául szolgált az állami kultúrán kívüli tevékenységek pályázati rendszerének kialakításához. A magánadományozótól megkülönböztetendő az a kultúrafogyasztó, aki a színházak által bevezetett törzsvásárlói programok, támogató tagság útján a megvásárolt jegyek árán fölül is támogatja kedvelt színházát, múzeumát, ezáltal hozzájárul annak működési forrásaihoz. A művészeti területen a sporthoz képest kisebb mértékben van jelen a szponzoráció, amely nem klasszikus mecenatúra, mivel a szponzorált szolgáltatást nyújt: reklámfelületet, megjelenést biztosít a szponzornak a tőle kapott pénzbeli vagy természetbeni juttatások ellenében. Az állam a társadalmi mecenatúrát adókedvezményekkel, mint a közhasznú szervezetként működő színházak részére nyújtott tartós adományozás adókedvezménye, ritkábban a magántámogatás mellé rendelt állami forrásokkal ösztönzi.

A 2004-ben bevezetett filmművészeti, majd a részben ennek mintájára 2010-ben bevezetett előadó-művészeti taotámogatás a szolgáltató (filmgyártó, illetve színház, zenekar) részére nyújtott támogatásra tekintettel biztosít adókedvezményt a gazdálkodó szervezeteknek mint adózóknak. Az állam ebben az esetben a társasági adó bevételének egy részéről mond le, egyúttal ösztönzi a művészeti tevékenységek közvetlen támogatását. Az adókedvezményre jogosító támogatási formák nem azonosak a mecenatúrával, mivel a gazdálkodó a fizetendő adója minimalizálásához fűződő pénzügyi érdeke miatt válik támogatóvá. A kétezres években bevezetett támogatási formák a mecenatúra helyébe léptek: a társaságiadó-kedvezményre jogosító támogatás fölött vagy azon kívül nyújtott támogatás a művészeti területen szinte megszűnt. A színházak számára az előadó-művészeti taotámogatás megszüntetése sem hozta vissza a támogatókat, ők ugyanis az adókedvezményre jogosító támogatást más ágazatok: filmalkotók, látványsport szervezetek támogatása révén továbbra is ki tudják használni.

Szabályozó szerep

Egy ideális kulturális demokráciában az állam az intézményrendszer fenntartása és működtetése, a kulturális javakhoz való hozzáférés biztosítása és a kulturális tevékenységek folytatásának támogatása érdekében az ágazat szereplőinek (intézmények, vállalkozások, foglalkoztatottak és fogyasztók) igényeire, szükségleteire figyelemmel, az érintettek képviselői véleményének és javaslatainak tekintetbe vételével állapítja meg az adott ágazatra vonatkozó jogi kereteket. A jogalkotási folyamatban a formális (törvényben előírt) társadalmi egyeztetés keretében valódi vitára és a lehetséges alternatívák ütköztetésére az erős kormányzati szándékkal szemben nincs lehetőség, ugyanakkor lobbitevékenység, informális megállapodások egész ágazatot érintő változásokat hozhatnak.

A színházak finanszírozásának kereteit 2008-ig az éves költségvetési törvény határozta meg. A színházak működtetésével kapcsolatos szabályozás igénye elsősorban intézményi oldalról jelentkezik a kétezres évek elejétől. Cél az 1996-tól működő színházi finanszírozási rendszer törvényi garanciáinak megteremtése: az állami szerepvállalás feltételeinek és módjának rögzítése, valamint az állami támogatás az új struktúra bevezetéséhez kapcsolódó jelentős növekedésének beépítése a következő évek költségvetésébe. Az eredetileg a hagyományos színházi (kőszínházi) struktúra meglévő támogatási kereteinek rögzítését célzó szabályozás helyett a 2008-ban elfogadott törvény az előadó-művészeti ágazat egészére: színházakra, táncegyüttesekre, zenekarokra és énekkarokra vonatkozó szabályokat határozott meg, ideértve az állami-önkormányzati struktúrán kívül létrejövő magánszínházak és független színházak támogatásának garanciális szabályait is. A törvény a rendszerváltás előtti időszakkal szemben nem a tevékenység folytatásának feltételeit, hanem az állami támogatás igénylésének feltételeit határozza meg. A jogalkotási folyamat célkitűzése a sajátos színházi foglalkoztatási szabályok lefektetése, ez azonban csak részlegesen, az állami és önkormányzati szervezetek munkavállalóit érintő körben valósul meg, és esetükben sem fedi le a munkaviszony (közalkalmazotti jogviszony) teljes spektrumát. A törvény a finanszírozási struktúra részévé, az állami támogatások jogosultjává minősítette a független és magánszínházakat. A támogatásra jogosultság alapja, hogy e szervezetek ugyanazt a közhasznú tevékenységet végzik, azaz ugyanúgy kulturális közszolgáltatásokat nyújtanak, mint az állami és önkormányzati intézmények. E szervezetek fenntartása nem az állam feladata, viszont működésükhöz és programjaikhoz az állam pályázati támogatások útján hozzájárul.

Fogyasztók közvetlen támogatása

Magyarországon a kultúra támogatása a rendszerváltás után is állami feladatkörben maradt, még akkor is, ha az állam szerepvállalása zsugorodni látszik azáltal, hogy a közvetlen támogatás formái (intézményfenntartás, normatív támogatás) mellett új források jelentek meg, mint az adókedvezmény a kulturális szolgáltatásokra, adóbevételek, egyéb állami bevételek átengedése. A kulturális termékek nullás vagy alacsony áfakulcsának meghatározásával az állam adóbevétele csökken, az előny pedig nem a szolgáltatóknál, hanem közvetlenül a fogyasztónál, a szolgáltatás igénybevevőjénél jelenik meg alacsonyabb árak formájában. Sajátos bevételi forrása a kultúrának a munkáltató által cafeteria-elemként nyújtható belépőjegy valamely kulturális rendezvényre, illetve kultúrautalvány, amelyet a munkavállaló kulturális szolgáltatások megvásárlására (színház- vagy koncertjegy, múzeumi belépő stb.) használhat fel.

A színházak támogatásának összevetésekor használt mutató az egy székre jutó támogatás, amely elárulja, hogy a színházak piaci alapú működése esetén mennyibe kerülne egy színházjegy. A színházak támogatásának közvetlen haszonélvezője így maga a néző. Aktuális célkitűzéseinek megfelelően a kulturális politika egyes területeken a kedvezményes jegyár helyett a színházi programokhoz való hozzáférést biztosítja ingyenesen (vagy jelképes áron). Ilyen célkitűzés például a színházi nevelési programok eljuttatása oktatási intézményekbe, hátrányos helyzetű, kultúrától elzárt területen élők számára színházi előadások szervezése. A jelenlegi kulturális politika kiemelt programja a Lázár Ervin Program, amelynek célja, hogy minden általános iskolás gyerek legalább évente egyszer eljusson színházba, valamint a Déryné Program, amely a vidéki lakosság részére nyújt színházi élményeket. Arra vonatkozóan, hogy e két országos és ingyenes program miként alakítja át a kultúrafogyasztási szokásokat, még nem készült felmérés. Az azonban már most érzékelhető, hogy az előadó-művészeti piacon működő szervezetek versenyét az állam által finanszírozott programok jelentősen befolyásolják, hátrányosan érintve azokat a társulatokat, amelyek e programoknak nem részesei.

Fodor Tamás. Fotó: Kincses Gyula

2022 őszén a kulturális ágazat intézményei olyan gazdasági válsághelyzettel állnak szemben, amely – akárcsak harminc évvel ezelőtt – kérdésessé teszi, hogy fenntartható-e a magyar színházi struktúra anélkül, hogy az állam fenntartóként vagy legfőbb támogatóként jelentős mértékben kiegészítené a támogatásukat. Vagyis a kultúra szereplői éppúgy az államtól függnek, mint 1990-ben, amikor az új köztársasági kormány decentralizációs programot hirdetett. A költségvetés hiánya miatt az újonnan létrejött Kulturális és Innovációs Minisztérium a nemzeti előadó-művészeti szervezetek költségvetését 15 százalékkal csökkentette, a működési támogatások kiegészítését jelentő előadó-művészeti többlettámogatás 2022. évi kerete még azt megelőzően kimerült, hogy a minisztérium felhívására benyújtott igényléseket elbírálták volna. 2022 szeptemberétől megszűnik a kisadózó vállalkozások tételes adója (kata), következésképpen a művészeti területen működő vállalkozók költségeinek emelkedése a szolgáltatásaik árában is megjelenik, vagyis a színházak foglalkoztatási költségei várhatóan megnőnek. A végső döfést az energiaszolgáltatók, különösen a gázszolgáltatók legújabb ajánlatai jelentik: a színházak a tízszeresére emelkedett gázárak mellett tevékenységük időszakos szüneteltetésével, létesítmények lezárásával próbálják átvészelni a téli időszakot. A leginkább kiszolgáltatott helyzetben a fenntartó nélkül működő független és magánszínházak vannak, amelyek a jelenlegi válságot megelőzően is tartósan alulfinanszírozottak voltak. A minősítéssel nem rendelkező színházak és táncegyüttesek 2022. évi működési támogatása, valamint a működési támogatást kiegészítő célú többlettámogatási keretből megítélt összeg együttesen 961,3 millió forint, ami egy átlagos kőszínház éves állami támogatásának felel meg. Ebből a keretösszegből 108 nyilvántartásba vett független vagy magánszínház és táncegyüttes részesül, ami egyenként 3–30 millió forint közötti támogatást jelent.

A Covid miatti lezárás, majd a jelenlegi energiaár-válság hatásai rávilágítanak arra, hogy a jelenlegi kultúrafinanszírozási struktúra az állam további, növekvő szerepvállalása nélkül tartósan nem működtethető. Mivel az elmúlt évek kiemelt programtámogatása a következő évben már nem folytatódik, az állami szerepvállalás mértéke a források biztosítása terén bizonyosan csökkenni fog. Az új kulturális kormányzat előtt áll a kihívás, hogy ebben a válsághelyzetben olyan megoldásokat találjon, amelyek révén megőrizhető a magyar színházi kultúra sokszínűsége, és biztosítható a területen dolgozó művészek, művészeti, adminisztrációs és műszaki szakemberek megtartása a pályán.

Látható, hogy az elmúlt 30 évben az állam az előbbiekben bemutatott öt szerep mindegyikét gyakorolta. Hogy épp melyik szerep került előtérbe, az attól függött, milyen szerepet szánt a kultúrának a politikai hatalom, és ehhez milyen forrásokat rendelt. A központi támogatásra épülő finanszírozási struktúra az állam növekvő szerepvállalása nélkül tartósan nem működtethető. Ha viszont a nemzetgazdaság helyzete nem teszi lehetővé a kulturális kiadások növelését, sőt, a kultúrára fordítható keretek csökkennek, fennáll a kockázata annak, hogy a kulturális alapjogok (a művészeti szabadság és a művelődéshez való jog) valamelyike tartósan sérül, tovább gyengítve a kulturális demokrácia keretrendszerét.

^[1] VITÁNYI Iván, „Hol az új kultúra?”, Élet és Irodalom 28, 26. sz. (1984): 5.
^[2] KUTI Éva – MARSCHALL Miklós, „Valódi és áldilemmák a kultúra finanszírozásában”, Valóság 28, 6. sz. (1985): 83–93.
^[3] „Az új kormány híve a sajtó és a kultúra teljeskörű szabadságának, s e jogok gyakorlását csak azokon a pontokon kívánja korlátozni, ahol az mások szabadságát vagy jogait sérti.” Részlet a kormányprogram 1990. május 22-én Antall József kijelölt miniszterelnök által előadott ismertetéséből. Elhangzott 1990. május 22-én, az Országgyűlés 5. ülésén. Forrás: Országgyűlési Napló 1990-es számai.
^[4] „A művészeti tevékenységet nem szabad kiszolgáltatni a piaci viszonyoknak: a szépirodalmat – a könyvkiadás támogatása révén –, a színház- és filmművészetet, a zene-, a tánc-, a képző- és iparművészetet ezután is állami támogatásban kell részesíteni akkor is, ha a piaci viszonyoknak is lehetőséget nyújtunk. A művészetek költségvetési támogatása azonban nem jogosíthatja fel a kormányzatot arra, hogy beavatkozzék a művészi alkotó folyamatba vagy a művek értékelésébe.”
^[5] Nevezetesen Fodor Tamás országgyűlési képviselő részéről.
^[6] A nemzeti megújhodás programja. A Köztársaság első három éve, Budapest, 1990.
[7] Elefánt a porcelánboltban: az állam szerepe a kultúrában: háttértanulmányok a Szabad Demokraták Szövetsége kulturális koncepciójához, szerk. BARNA Imre, SZEREDÁS András, Budapest, Szabad Demokraták Szövetsége, 1991.
^[8] Az egyes fejezeteknél a szerkesztők nem jelölik meg az adott esszé íróját/íróit, az eligazodást segíti, hogy kinek mi a szakterülete. Szerzők: Angelus Iván (tánc), Báron György (film), Bart István (irodalom, könyvkiadás), Boreczky Beatrix (levéltár), Benkő Éva (közművelődés), Csordás Gábor (irodalom, könyvkiadás), Fischer Ádám (zene), Fényi Tibor, György Péter (média), Kovács Péter, Jankovics József, Koltai Tamás (színház), Kozma Géza (zene), Kroó György (zene), Magos György (irodalom), Marschall Miklós, Néray Katalin (közgyűjtemények), Schiffer Pál (film), Simó Sándor (film).
^[9] Demszky Gábor 1990–2010 között Budapest főpolgármestere.
^[10] 2022. szeptember 19-én a kormány az országgyűlés elé terjesztett javaslata alapján a közfeladatot ellátó közérdekű alapítvány a közbeszerzési törvény hatálya alá kerül.
^[11] 1989-ben működő budapesti színházak: Katona József Színház, Madách Színház és Madách Kamara, Radnóti Színház, Vígszínház és Pesti Színház, Thália Színház, József Attila Színház, Budapesti Operettszínház; vidéki  színházak: Szegedi Nemzeti Színház, Pécsi Nemzeti Színház, Miskolci Nemzeti Színház, Csokonai Színház, kecskeméti Katona József Színház, kaposvári Csiky Gergely Színház, győri Kisfaludy Színház, békéscsabai Jókai Színház, nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, szolnoki Szigligeti Színház, veszprémi Petőfi Színház, zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház.
^[12] A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 107. § (1) d), valamint 84. § (1). Az országgyűlés normatív költségvetési hozzájárulást állapít meg a települések lakosságszámával, egyes korcsoportokkal, intézményi ellátottakkal arányosan és egyéb mutatók alapján.
^[13] Ezt a Magyar Köztársaság 1990. évi költségvetéséről szóló 1989. évi L. törvény rögzíti, a Művelődési Minisztérium azonban nem írt ki pályázatot, hanem a színházak igénybejelentése alapján osztotta szét a támogatást, amint az kiderül az Állami Számvevőszék honlapján (www.asz.hu) közzétett, 1992-ben készült jelentésből.
^[14] Schwajda György a Figyelő hetilap részére a szolnoki Szigligeti Színház igazgatójaként adott interjújában a színházi finanszírozási rendszert, amelyben a színház kiadásai 60%-át a központi költségvetés, 30%-át az önkormányzat, 10%-át a színház jegybevételei fedezik, működőképesnek ítélte. ELLER Erzsébet, „Egyedül nem megy”, Figyelő 35, 51–52. sz. (1991): 12.
^[15] A hatályos előadó-művészeti törvény 24. § (2) bekezdése még mindig tartalmazza a hivatkozást arra, hogy a színházak központi költségvetési támogatását a Belügyminisztérium fejezetében kell tervezni, miközben ténylegesen 2020 óta az Emberi Erőforrások Minisztériuma közvetlenül támogatja a közös működtetésű színházakat fenntartó önkormányzatokat.
^[16] Igaz, a Kjt. 25/A. § alapján, ha a költségvetési szerv dolgozóját a kht. továbbfoglalkoztatja, a munkabérének megállapításakor figyelembe kellett venni, hogy mennyivel emelkedett volna az illetménye közalkalmazottként.
^[17] 1998–2006 között Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.
^[18] Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási viszonyairól szóló 2008. évi XCIX. törvény.
^[19] A kormány 2019. december 9-én nyújtotta be a törvény módosítására vonatkozó javaslatot, amelyet a parlament kivételes eljárásban tárgyalt, és 2019. december 11-én fogadott el. A törvényjavaslat elfogadását társadalmi, illetve szakmai egyeztetés nem előzte meg.
^[20] L. egyes, Budapest Főváros Önkormányzata fenntartásában lévő színházak közös működtetéséről szóló 1148/2020. (IV. 10.) Korm. határozat; az egyes önkormányzati fenntartású színházak közös működtetéséről szóló 1150/2020. (IV. 10) Korm. határozat; valamint a Pécsi Nemzeti Színház Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság közös működtetéséről szóló 1488/2020. (VIII. 7.) Korm. határozat, valamint a Margitszigeti Színház Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság közös működtetéséről szóló 1456/2020. (VII. 30.) Korm. határozat.
^[21] Magyarország 2022. évi központi költségvetéséről szóló 2021. évi XC. törvény, 1. melléklet.
^[22] Csiszár Imre, a Nemzeti Színház igazgatója helyére pályázat nélkül nevezték ki Ablonczy Lászlót, amivel szemben a színházi szakmai szervezetek tiltakoztak.
^[23] STARK R. László, „És a hajó – megy?!”, Magyar Hírlap, 1990. nov. 3., 4.
^[24] KOVÁCS Dezső, „Elefánt a porcelánboltban. Beszélgetés Fodor Tamással a liberális megoldásról”, Kritika 20, 9. sz. (1991): 23–25, 23.
^[25] Uo., 25.
^[26] 2010-ben a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vizsgálta a Magyar Mozgókép Közalapítvány gazdálkodását, majd költségvetési csalás miatt tett ellene feljelentést, a büntetőeljárás eredményéről azonban a nyilvános médiafelületeken nem fellelhető tájékoztatás.
^[27] A Nemzeti Kulturális Alapról szóló 1993. évi XXIII. törvény.
^[28] 1994-ben a rendelkezésre álló költségvetési támogatás 133,0 millió forint, a kulturális járulékból befolyt bevétel 690,0 millió forint, egyéb bevétel 1 2012,0 millió forint volt. Forrás: a Magyar Köztársaság 1994. évi költségvetésének végrehajtásáról szóló 1995. évi CIV. törvény, 7. melléklet.
^[29] Az SZDSZ szakértői anyaga szerint – ellenzéki pozícióban természetesnek tekinthető módon – a politikai pártok delegáltjai is helyet kaptak volna a bizottságban.