Zavarba ejtően megmagyarázhatatlan, s mint ilyen, végtelen számú allegorikus interpretációra inspirálja a nézőt a Kosztolányi Dezső Színház legújabb, A Föld fia című előadása. A darab Gunilla Boëthius svéd újságíró, drámaíró és író azonos című drámájának a színpadi adaptációja, melynek ősbemutatója 2005-ben volt a szerző hazájában, magyar nyelven pedig 2022 decemberében, a szabadkai társulat színpadán láthatta elsőként a közönség, Hegymegi Máté rendezésében.

Fotók: Molnár Edvárd

Az előadás témája azon az abszurd helyzeten alapszik, hogy egy fiú a földbe születik, ám a szereplők különösebb megrökönyödés nélkül fogadják el az irracionális állapotot, és a valóság szükségszerű körülményeként tekintenek rá – ezért is szemlélhetjük ezt a művet a mágikus realizmus alkotásaként. Ezt a lebegő misztériumot – az akceptált felfoghatatlant – szegezi a földhöz az a nyerseség, amely az előadás kíméletlenül szókimondó szövege, érdes, kifejezetten nyugtalanító zenei hangzása által folyamatosan visszazökkenti a nézőt az asszociációiban való túlzott elkalandozástól, feszes figyelmet követelve a játéktérnek.

A szín már adott, amikor megnyílik a nézőtér, bár a félhomályban még csak sejlenek a figurák. Középen enyhén lejtő, keretezett emelvény, oldalán kidőlt fatörzs, felette fenyőág, benne érdes szemcsék, akár a háborítatlan, erdei humuszos talaj. Ebből a földből emelkedik ki deréktól felfelé Kalle (Mészáros Gábor), ez a különleges gyermek, aki már a belépés pillanatában is ott van, mintha eleve elrendeltetett volna a létezése, a földdel való egybeolvadása, és ezzel együtt a röghöz kötöttségre való kárhoztatása.

Mama!” – visszhangzik a fiú kiáltása, mintha egyszerre ordítaná, hogy segítség, szabadíts ki, szoríts magadhoz, szeress. Ugyan csak egy egyszerű szó hangzik el, mégis hirtelen a méhéhez kap az, akit megszólítottak vele. Anja (Fülöp Tímea) és Björn (Kucsov Borisz) az erdőben sétál ekkor, madarakat figyelnek meg, és az egyes madárfajok természetének analógiáján keresztül jutnak el az emberi lét értelméig: az új élet létrehozásáig. Tanúi vagyunk Kalle foganásának, születésének és felcseperedésének, de amiről A Föld fia valójában szól, az a gyermek születése utáni viszonyok és érzelmek, sőt az őt körülvevők személyiségének – a fiú, illetve a speciális igényeihez való idomulás hatására történő – átrendeződése.

Kalle – ahogy ő mondja – félig a föld, félig a levegő gyermeke. Björn a racionalitás felől próbálja megközelíteni a kérdést, logikát és törvényszerűségeket keresve a bizarr helyzetben, amelyben a gyermek különlegessége miatt találta magát a család. Anját ezzel szemben az érzelmei hajtják, és feltétlen szeretettel igyekszik orvosolni minden nehézséget, amivel szembesülni kénytelenek. Megismerjük továbbá a Nagymamát (Verebes Andrea), akinek a karakteréből kiolvashatjuk az anyai ágon kirajzolódó transzgenerációs mintázatot. Küt (Búbos Dávid), a lelki pásztor és tanító figuráján keresztül pedig a társadalom által elfogadott értékrend – illetve annak képmutatása – jelenik meg.

A világ, amelybe Kalle beleszületik, számára tökéletes és végtelen, hiszen – a földdel egy testet alkotva – ösztönösen birtokol minden tudást, amire szüksége lehet. De minél többet tud meg a külvilágról a fiú, annál beszűkültebbnek és sivárabbnak látja a saját életterét. A megismeréssel együtt ugyanis olyan érzelmeket kezd táplálni, amelyeket korábban nem ismert, amelyek megváltoztatják a természethez való viszonyát és végül őt magát is.

Ilyen az emberi természet: nyughatatlan” – állapítja meg Björn, és lassan kibontakozik, hogy tulajdonképpen az egész előadást a belső béke és a nyughatatlanság dichotómiája járja át. Hol Kalle és az őt körülvevő felnőttek, hol a szüleinek egymás közti, vagy épp a szereplők egyénben zajló kettősségét domborítva ki. Nincsenek jó vagy rossz karakterek, ehelyett érzelmi ingadozás van, melyben a szereplők olykor többé, máskor kevésbé engedik meg a saját jóllétük előtérbe helyezését az önfeláldozással szemben. Nézőként azonosulni tudunk a távozás mellett felsorakoztatott érveikkel, ugyanakkor megnyugvással tölt el bennünket a visszatérésük, mintha csak a helyükre kerülnének az elveszett dolgok.

Az előadás mindössze néhány kellékkel dolgozik. A leglátványosabb eszköz az áttetsző takarófólia, amelynek a különböző jelentekben különböző funkciója, esztétikai célja van. Kezdetben szélfogó a védtelen gyermek körül, később a háttérben – párhuzamosan – zajló jelenetek térelválasztó eleme, máskor a kimerevített, festményszerű képek ismertetőjegye. Az állóképek – a rendező elmondása szerint – azért izgalmasak, mert a két-, vagy háromdimenziós alkotásoknak is annak a kihívásnak kell megfelelniük, hogy egyetlen jelenetben tárják fel az ábrázolt esemény teljes értelmi és érzelmi spektrumát. Ezek a momentumok időről időre a színházi előadásban is létjogosultságot szereznek. Ezért is találkozhatunk azokkal a statikus, ám – a technikai személyzetnek köszönhetően – mégsem mozdulatlan állóképekkel, amelyek kimerevítik a darab egy-egy jelenetét, és amelyek között felismerhetjük René Magritte szerelmeseit, vagy a bibliai jelenetekből ismert, gyermekét szoptató, illetve védelmező Madonnát ábrázoló képeket.

Itt emelném ki, hogy az előadásban a színészeken kívül a technikusok is a színpadon vannak, az előadás részesei a fény-, hang- és eszköztechnikai megoldások kivitelezésében, amit egy fekete, angol nyelvű, „Nem vagyok szereplő” („I’m not a character”) feliratú póló nyomatékosít, amikor a kellékes a közönségnek háttal átsétál a színpadon egy szélgéppel. A szereplők jelmeze is világos üzenetet képvisel. A színészek monokróm tónusokként jelennek meg, amivel nem annyira a karakterük stílusát, mint inkább a kisugárzását kívánják hangsúlyozni.

Az olvasás és tanulás az előadás végére – korábbi elutasítása ellenére – mégis elhintette Kalleban a kíváncsiság magvát. A világ megismerésének vágya végül megadta a kellő lendületet ahhoz, hogy a fiú megtudja, hogyan tud a Földtől elszakítva élni. Ezen a ponton tudatosíthatjuk, hogy járását tulajdonképpen nem a fizikai állapota, hanem a változástól, az ismeretlentől való félelem bénította meg. A ma emberének örök dilemmája, hogy az ösztönös tudást, vagy a jórészt szekunder forrásból elsajátított ismereteket válassza-e, mert a kettő – egy bizonyos ponton – feloldhatatlanul kizárja egymást. Járni tanít, ugyanakkor csillapíthatatlan szomjat gerjeszt.

Ez egy új élet kezdete!” – mondja Anja, de nem tudjuk, hogy valóban elkezdődik-e ez az új élet, vagy ez is csak az ember javíthatatlanul optimista-természetének egy újabb példája. Választ nem kapunk, pontosabban, a rendező nyitva hagyja ezt a kérdést, hogy ki-ki azzal a tartalommal töltse meg, amit az előadás egyénileg sugallt neki.

Mi? Gunilla Boëthius: A Föld fia
Hol? Kosztolányi Dezső Színház
Kik? Rendező: Hegymegi Máté. Színészek: Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea, Búbos Dávid. Fordító: Szappanos Gábor. Dramaturg: Balázs Júlia. Díszlettervező: Fekete Anna. Jelmeztervező: Pető Kata. Zeneszerző: Urbán Kristóf. Fényterv: Majoros Róbert. Plakátterv: Ónya-Oláh Dóra. Fotó: Molnár Edvárd. Rendezőasszisztens: Szerda Zsófia.

Facebook Comments