Bertolt Brecht drámái továbbra is a magyar színházi repertoár meghatározóan fontos darabjai, amelyek a legcsekélyebb mértékben sem látszanak avulni. Népszerűségüknek persze számos más oka is van, de ezek közé bizonyosan nem tartozik az, mennyire gondoljuk érvényesnek és alkalmazandónak Brecht szintén meghatározó jelentőségű színházelméleti téziseit.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház

Az epikus színház esztétikai érvényességének elemzése, illetve a kortárs színházi kontextusban való elhelyezése e recenzió kereteit messze meghaladná, de nyilvánvaló, hogy a kortárs színházi trendek eltérnek a múlt század elejének színházi nyelvétől, vagyis változott, átalakult a „drámai színház” is, amellyel szemben Brecht a maga epikus színházát megfogalmazta. A napjainkban létrejövő előadások nem feltétlenül írhatók le a brechti ellentétpárok mentén; különböző színházi nyelvek, illetve rendezői eljárások keveredhetnek bennük. Az alapvetően az epikus színház elidegenítő eszközeit használó, analitikus igényű bemutatók is hathatnak az érzelmekre, miközben a brechti teóriát elvető, erős emocionális töltésű produkciók sem feltétlenül építkeznek lineárisan, a reálszituációkat kibontva. Igaz ez a Nemzeti Színházban frissen bemutatott A kaukázusi krétakör-re is: a grúz vendégrendező, Avtandil Varszimasvili az intellektuális téziseket és elidegenítő eszközöket nélkülöző, az érzelmekre hatni kívánó, de a reálszituációkat gyakran elemelő, látványos, nem egyszer szürreális képekkel, szimbólumokkal is operáló előadást készített Brecht talán legérzelmesebb drámájából.

A „legérzelmesebb” persze magára a történetre vonatkozik: Gruse áldozatvállalása, őszinte szeretete, kálváriája emocionálisan erősen megérintheti a nézőt, és a züllött, tisztviselőként korrupt, ám a maga módján mélyen tisztességes, az elesettekhez szimpátiával, a nyomor vámszedőihez erős ellenérzésekkel forduló bíró, Azdak alakját sem nehéz szeretni. Igaz, a történet érzelmességét már a szöveg szintjén is felülírni próbálja a teória és az analízis, hiszen kereteit az egymással versengő kolhozok vitája adja, didaxisa hatványozottan érvényesül a dialógusokban (a hatalom képviselői, a gazdagok egytől-egyig gazemberek), s emellett a szöveg tálcán kínálja az elidegenítő eszközök alkalmazását. Ám mindezt nem nehéz lefejteni a darabról. Olyan bemutatót ritkán látni, amely a kolhoz-keretet megtartja – természetesen Varszimasvili rendezése is elhagyja azt. Ám az előadás a mű értékítéletében kifejeződő didaxist is erősen árnyalja, némiképp felülírva egyes szituációkat és áthangolva egyes karaktereket. Gruse kiszolgáltatottsága hangsúlyosabb a szokottnál: nemcsak a gyermek miatt kell menekülnie, hanem azért is, mert a katonák szexuális prédának tekintik – és kényszerházasságát követően cseberből vödörbe kerül. Ennél is fontosabb, hogy a Kormányzó feleségének karaktere teljes metamorfózison megy keresztül. Az eredetiben csak a ruháival és a vagyon kimenekítésével törődő, a gyermeket is kizárólag anyagi okokból visszaszerezni kívánó asszony Varszimasvili verziójában elájul és cselekvésképtelenné válik – egyébként ártalmatlannak tűnő – férje kivégzésekor, és a gyermek visszaszerzésére sem a számítás veszi rá. Sőt, amikor találkozik Gruséval, szinte a lábai elé borul, végül pedig méltósággal (és talán némi egyetértéssel) veszi tudomásul Azdak ítéletét.

Az előadás két felvonása formai-stiláris szempontból eltér egymástól. Ami közös bennük, hogy az epikus színház jellegzetes formáit, eszközeit nem alkalmazzák. Paul Dessau zenéjét Varszimasvili rendezése elhagyja. Ez önmagában nem újdonság, sok produkció tesz így, és már csak azért sem kárhoztatható döntés, mert Dessau zenéje nem az eredeti bemutatóhoz, hanem néhány évvel később készült (így gyakorta születik az egyes reprízekhez új kompozíció). A muzsika – amely részben Gia Kancseli szerzeménye, részben grúz népzene – a Nemzeti bemutatójában is fontos szereppel bír ugyan, de songokat még véletlenül sem hallhatunk. A zene annak a nagy ívű kompozíciónak a része, amely elsősorban a látvány erejére építve az első felvonásban már-már földöntúlian hősies, a világgal, az elemekkel dacoló küzdelemnek mutatja Gruse vállalását. Ez a szerkezet a látvány szintjén apránként, fokozatosan (eleinte kisebb-nagyobb döccenőkkel) épül fel. A Varszimasvili által tervezett tér jelentős része üres. Hátterében változtatható pozíciójú stilizált fatákolmány, amely házként, falként, illetve a menekülés útvonalaként is funkcionál. Deszkáin hol szakrális szimbólum, hol grúz feliratú plakátok, hol elmosódott mázolmányok jelennek meg. Szimbolikus értelemben is kerete ez a játéknak, amely több asszociációs mezőt is megnyit a néző számára. Gruse menekülését mind látványosabb, erősebb hatású képekben meséli el az előadás. Ennek csúcspontján már nemcsak az emberek jelentenek fenyegetést; mintha a természet, az elemek, az egész világ a gyermeket mentő lány ellen esküdött volna. A rendezés így az elemeket is megidézi. Szélként sűrűsödő levegő, tűz, és legfőképpen víz: ítéletidő tombol, olyan erővel, hogy szinte nézőként is a bőrünkön érezzük – miközben világos a képek metaforikus értelme is. E színpadi világ megteremtésben a látvány és a zene mellett a koreográfia is kulcsszereppel bír: a finoman stilizált mozgás is tökéletesen sűríti a megpróbáltatások sorának kilátástalanságát és a heroikus küzdelmet, amelynek sikerét paradox módon egyszerre mutatja valószerűtlennek és felemelőnek. A különböző hangnemek vegyítése amúgy sem áll távol a rendezőtől, aki előszeretettel alkalmaz komikus effektusokat is. Ezek akkor igazán sikerültek, amikor szürreális képekben jelennek meg (a bizarr, valóságfeletti elemeket tartalmazó szcénák éppúgy értelmezhetők lázálomként, mint színházi-cirkuszi mutatványként). Kevésbé meggyőzően alkalmazza a rendező a humort a cselekmény realisztikus fázisainak megjelenítésekor: önmagában működőképes ötlet, hogy a Grusét üldöző, állatias katonák köznapian nevetségesek legyenek, de ez súlytalanabbá teszi alakjukat (ami nem feltétlenül az alapötletből következik, inkább a megvalósítás problémája).

A második felvonás szerkezete hagyományosabb és erősebben támaszkodik a szövegre. Itt kevésbé elemeltek a reálszituációk és jobban érződik a brechti szöveg didaxisa, amelyet a játék nagy részében leginkább az tompít, hogy Azdak és Salva párosa klasszikus színházi-cirkuszi clownerie-ként is értelmezhető. Ami egyébként eleinte inkább az előadás tehertételének látszik: a felvonás első harmadában túlnyújtottnak és némiképp öncélúnak érződik a páros komédiázása, de a játék előrehaladtával indokoltabbá és mértéktartóbbá válik a clownerie, kiegyenlítődnek a komikum és a tragikum arányai. És így jutunk el az egyszerűségében megkapó és szép befejezéshez, ahol Gruse a lehető legtisztább módon kap visszaigazolást tetteire, ahol a vesztes fél néma beleegyezéssel hagyja el a játékteret, s ahol akkor is győz az emberség, ha tudjuk, hogy a világ alapvetően nem változik, s hőseinkre feltehetően nem könnyebb élet, ha nem további sok küzdelem vár.

Varszimasvili eredeti ötletei közé tartozik a narráció újragondolása is. Az Énekes nem jelenik meg a színen, de a színfalak mögül hallatszik a hangja, pontosabban egy „narrátor hang”. Ez a hang azonban nem egy ismeretlen szereplőé, hanem az Azdak szerepét játszó Trill Zsolté (aki Azdakként az első felvonásban nem lép színre). Ez a gesztus akár szofisztikált, bonyolult értelmezési variációkra is lehetőséget adhatna, de én sokkal inkább abban látom a jelentőségét, hogy az alapszituáció teatralitását mélyíti – nemcsak azáltal, hogy a második felvonás főszereplőjét vokálisan már az első részben megidézi, hanem azáltal is, hogy önkéntelenül is utal a szerepek változtathatóságára, felcserélhetőségére. És persze lehetőséget ad Trill Zsoltnak, hogy erős kontrasztot hozzon létre az első felvonás érzelmekkel finoman átitatott, de azért alapvetően a mesélő szerepkörében maradó (így szükségképpen tárgyilagos, egyszerű) szövegmondása és a második rész erőteljes, gyakran harsány komédiázása között. Trillnek ugyan van némi szerepe abban, hogy a második rész lassabban, csikorgósabban indul – kevesebb geg és kevesebb szín, harsányság itt több volna –, de a későbbiekben megtalálja a pontos arányokat és minden gyarlósága ellenére bölcs és emberséges, igazságtalanságai dacára is igazságos, nagy formátumú alakot farag a botcsinálta bíróból, akinek mondatain úgy szórakozunk, hogy valóságtartalmukat mélyen átérezzük. (Ebben jó partnere a Salva szerepét fokozatosan kiszélesítő, Azdakéhoz hasonló emberséggel telítő Kristán Attila.) A produkció emblematikus alakítása mégis Katona Kingáé, aki az első felvonásban különleges erővel tudja stilizált és jelentéses gesztusokba, mozdulatokba sűríteni Gruse egyszerű, de mély és elemi erejű érzéseit, plasztikussá téve fájdalmát, megaláztatását és kitartását, majd a második részben sallangmentes egyszerűséggel, realisztikus megfogalmazásban, igen szuggesztíven közvetíti a lány magától értetődő igazságát. Mellettük a nagy létszámú és sokrétű feladatát precízen teljesítő együttesből feltétlenül kiemelendő a Szimon Csacsava állhatatosságát meggyőzően éreztető Bordás Roland, a Kormányzóné átértelmezett figurájának a per alatti szinte néma jelenlétében is súlyt adó Szász Júlia, az „anyós” komikus vonásait és aljasságát is markánsan és színesen hozó Szűcs Nelli, a „feléledő” férjként hasonlóan széles skálán játszó Herczegh Péter és a változatos karaktereit egyforma erővel és sok árnyalattal megformáló Szilágyi Ágota alakítása.

Nem egészen egyenletes Avtandil Varszimasvili rendezése: másképpen ugyan, de mindkét felvonásra ráférne némi tömörítés, mindkettő elején javíthatóak lennének a ritmusproblémák. Ám az előadás formátuma és stiláris-formai gazdagsága meggyőző, miként a reprezentáns színészi alakítások ereje is. Varszimasvili egyértelműen azon kevesek közé tartozik a Nemzetiben tevékenykedő külföldi vendégrendezők közül, akik nem kész sablonokat, formulákat (vagy előadás-másolatokat) húznak rá a társulatra, hanem a maguk színpadi világát a színészekkel való, termékenynek látszó együttműködésben tudják érvényre juttatni. Kíváncsian várom, lesz-e ennek az együttműködésnek folytatása.

Mi? Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör (A magyar szöveget Nemes Nagy Ágnes és Garai Gábor fordításának felhasználásával írta Kozma András)
Hol? Nemzeti Színház
Kik? Rendező: Avtandil Varszimasvili. Szereplők: Katona Kinga (Gruse Vacsnadze), Bordás Roland (Szimon Csacsava), Trill Zsolt (Azdak), Berettyán Sándor (Georgi Abasvili), Szász Júlia (Natella, a felesége), Farkas Dénes (Bizergan/Gigi ügyvéd/Beteg), Szarvas József (Lavrenti/Öreg tejárus/Öreg paraszt/Fogadós), Kristán Attila (Salva), Szűcs Nelli (Gruse „anyósa”/Idős feleség), Herczegh Péter (Gruse „férje”/Gogi/Orvos/Katona/Menekült/Fiatal paraszt), Varga József (Gazdag paraszt/Herceg/Idős férj), Szép Domán (Arszen Kazbeki/Őrvezető/Menekült), Kovács S. József (Fafej/Katona/Lovászfiú),  Szilágyi Ágota m.v. (Anita/Dajka/Szakácsnő/Parasztasszony/Grúzia anyácska), Martos Hanga e.h. (Zsuzsuna/Fiatal lány/Parasztasszony/Titkárnő), Madácsi István e.h. (Katona/Fiatal paraszt) Díszlet-jelmez: Avtandil Varszimasvili. Dramaturg: Kozma András. Zeneszerző: Gia Kancseli.