„A nevetés – diadalének: a pillanatnyi, újonnan fölismert fölény kifejeződése”. Nem szó szerint idézem Marcel Pagnol, a francia író és filmrendező Jegyzetek a nevetésről című írását, de igazat adok neki, s míg a bejutásra várók sorában állok, az ő definíciója kapcsán méltányolom az est alkotóinak címadását. Tudnak ők valamit. Tudják, hogy amikor a metróban elhangzik a „Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot!” felszólítás, azt gondoljuk: „Na, megint bambul valamelyik holdkóros.” És szájunk sarkában egészen addig van ott a rosszalló kis mosoly, míg ki nem derül, hogy esetleg mi állunk rossz helyen. Igen ám, de addig! Addig jobbak vagyunk, jobbak azoknál, akiket most szuttyongatnak, és ez titkos megkönnyebbülést ad nekünk.

Fotók: Burszán Sándor

Gyerekeknek szánt műsort már láttam itt, de esti előadáshoz először van szerencsém a Corvin sétány közepéről nyíló Dumaszínházban. Erőteljes lecsóillat, sültkrumpliszag, tegeződő, de finoman távolságtartó pincérek, négy, öt, esetleg hat fős asztalok. Az asztalokon só, bors, kés, villa, s néhol már söröspohár is. Barátságos „oktatófilm” hívja föl a vacsorázók figyelmét, hogy csak egyenek-igyanak nyugodtan, de telefonálni ne telefonáljanak, s ha lehet, „ne beszéljenek hangosabban, mint a fellépők”. A többnyire párokból álló közönség nagy része fizetőképes törzsvendégnek tűnik. A Dumaszínház az a hely, ahol a jegyeket dinamikus, azaz keresletalapú árazás mellett értékesítik. Ez, mint írják „egy olyan kifinomult árazási stratégia, melyben az ár a kereslet és kínálat viszonyának függvényében naponta többször felülvizsgálatra és finomhangolásra kerül. Ennek megfelelően a dinamikusan képzett árak gyakorta változhatnak, és sokkal jobban tükrözik az adott termék vagy szolgáltatás mindenkori piaci értékét.” Ennek a világszerte sikerrel alkalmazott szisztémának a használata ugyanolyan kritikus figyelmet, rugalmasságot és üdítő játszmakészséget mutat, mint a Dumaszínház műsorpolitikája és egész működése.

A színház ígérete szerint a ma este szereplői – Stefanovics Angéla és Janklovics Péter – „könyörtelen alapossággal és húsbavágó őszinteséggel világítanak rá arra, mit is művelünk a négy fal között, egymás által homályosan”. Figyelmeztetnek, hogy „van ez az utolsó pillanat, de ha a csók elcsattan, akkor már nincs visszaút, akkor már meg kell nézni, hova vezet ez az egész!” A jelenkori kabaré stand up változata következik, félig megírt, félig rögtönzött szövegekkel. A zene és a dalszövegek gazdája Vinnai András, a monológok és dialógok alkotója Deés Enikő, Stefanovics Angéla és Janklovics Péter, és rendezőként is hármójuk nevét olvashatni a színlapon. A kissé felülről nézhető, kéttenyérnyi játéktér üres, mint egy cirkuszporond, asztal meg szék azért kerül rá, ha éppen szükséges. A jeleneteket jó ütemben tagolja a világítás, viszont minél közelebb kerül hozzánk lélekben a két előadó, annál nehezebb visszafojtani a sóhajtást: ó, ha a rögzített zenei alap helyett élő zenészt hallgathatnánk, mennyivel jobb lenne! No, talán majd jövőre!

A metró zárása előtti pillanatképpel indul a játék. Egy fickó épp végezni akar magával, de lekési az utolsó szerelvényt. Egy ott dolgozó nő balhézni kezd vele, kiabálnak, panaszkodnak, majd varázsütésre összekapaszkodnak, s feláll a történet. Sorsokból kiemelt, felnövési és párkapcsolati pillanatképeket látunk. A szóló bemutatkozásokban épp annyi a szexre való utalás és a gorombább szó, amennyi egy vacsora utáni emésztésből való ébresztéshez szükséges. A kamaszkor hormonhullámzásai után az ismerkedések ziháló időszaka jön. Egy nő meg egy férfi áll előttünk, és a sorrend – ez esetben – lényeges. Hiszen, ha azt mondjuk, „egy férfi és egy nő”, akkor hosszú léptű, ballonkabátos alakok vonulnak ellenfényben valami megrendítő cél felé. De az „egy nő meg egy férfi” forma esetén toporgás, helybenjáró téblábolás van a helyzet közepén, esetleg valami házasságféle. Márpedig „a házasság – Ascher Tamás élőszóban elhíresült meghatározása szerint – olyan, mint egy ajtók nélküli szoba”.

Mifelénk ugyan nem népszerű a szigetországi Judy és Punch bábos vásári horrorházaspárja, de a házasfelek ábrázolása azért általában szelíd legyintéssel kezdődik. Gondoljunk csak Ilók és Mihók kettősére a magyar népmesékben, Jóka és Judit asszony párosára Arany János versében, a Psota Irén és Major Tamás által megformált Lujzára és Jenőre a hajdani rádiókabaréban, vagy Mézga Géza és Paula bágyadt pörlekedésére a rajzfilmekben. Megbocsátó hümmögés kíséri az ő kisemberi küzdelmeiket. De inkább csak kísérte, hisz mindez múlt idő. A jelen színházi évad bővelkedik kortárs családokat ábrázoló, alkoholban ázó jelenetekben, és sok helyütt megtaláljuk a mai falu és város rémisztő közösségeinek bemutatását. Hős, az nincs, de szeretni való mellékalak is alig akad. (Ha már magyar párokról, s azok megörökítéséről esik szó, nem hagyhatom persze említetlenül Hajdu Szabolcs nagyszerű színházi és filmes trilógiáját, az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián című alkotások csodálatos, bronzba öntött alakjait. Csakhogy nézésükkor kínjában sír és nevet az ember. A sóhajtó megkönnyebbülést nem ők hozzák.)

Szó, ami szó, teljes biztonsággal a jelen pár egyik tagja sem ítélhető „százasnak”. Ám ahogy hol balszerencsésen, hol győzedelmesen ágálnak előttünk, leginkább esendőnek érezzük őket. Dramaturgiai nagyvonalúság jellemzi a figurák megrajzolását. Időnként úgy tűnik, mintha fix jellemvonásokkal bíró, pontosan megírt két típusfigura mászkálna előttünk, akiket akár névvel is el lehetne látni. Ám ezek akcióin sokszor átbugyog a konkrétumokkal teli stand up humor, az előadók személyes életéből válogatott poénokkal. Nem válik ez kárára a jeleneteknek, sőt, így nem egyetlen párocskáról, hanem általában vett párkapcsolatainkról szól a játék. Viselt bajaik a mi viselt bajaink is, s egyszer csak rájövünk: jólesik két szerethető embert látni!

Ehhez két jó előadó is szükséges. Stefanovics Angéla elsöpretésre készen, de az elpusztíthatatlanság biztos tudatában lép színre. Lebeg egy ideig, pillog és miákol, aztán, mint akinek tapadókorongjai nőnek, rácuppan valakire vagy valamire – akár csak magára a helyzetre – s onnantól ő emelgeti az előbb még fenyegetőnek tűnő súlyokat. Aprócska és törhetetlen. És mintha valahová még pluszban „be lenne kötve”. Valahová, lentre, de olyan erősen, hogyha a földön felüli szárát s levelét elsodorná is a szél, ő másnap újfent kihajtana. Meglévő erőinek most csak egy részét használja, szép egyensúlyban maradva partnerével. Janklovics Péter kevesebb színnel dolgozik, de mintha jobban figyelne a jelenetek egészére. Pontos és ruganyos, s láthatóan nem esik nehezére kapcsolatot tartani a jelenlévőkkel.

Ha valakinek ez fontos – és talán épp a vendégségbe hívható partnerek olykor zavaróan különböző világnézeti háttere miatt lehet fontos –, ennek az előadásnak egyetlen mozzanata sem tartalmaz politikai jellegű észrevételeket vagy utalásokat. (Van arra egyébként elegendő választék a havi műsorlapon.) S figyelemre méltó, hogy a játék második, praktikusan rövid felében milyen gonddal tapossák el a hazaúton szóba kerülhető esetleges „parazsakat”, szépen hatástalanítva az együttélés során konfliktust okozó alaptémákat. Az alzheimeres Philemon és Baucis clown-kettőse után, megbocsátó, békéltető hangulatban zárul az est.

S mindehhez még sör is rendelhető.

Mi? Deés Enikő – Stefanovics Angéla – Janklovics Péter: Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot!
Hol? Dumaszínház
Kik? Rendező: Stefanovics Angéla, Deés Enikő, Janklovics Péter. Szereplők: Stefanovics Angéla és Janklovics Péter. Zene és dalszövegek: Vinnai András