Heinrich von Kleist sohasem volt igazán kibékülve a hatalommal. Az eltört korsó című vígjátékában végig egy mázas korsóról beszélnek, de egy cserépedény nyilván nem váltana ki ekkora indulatot, a szerző sokkal inkább a hatalommal való visszaélést vizsgálja. Szombathelyen október elején Tárnoki Márk rendezésében került színpadra a darab.

Fotók: Weöres Sándor Színház / Mészáros Zsolt

Jenei Péter: Kleist több művében is fontos szerepe van az igazság keresésének. Kohlhaas önbíráskodása a sérelmei miatt érzett igazságtalanság kiigazítására szolgálnak. A Heilbronni Katicában a címszereplő származásáról és látomásairól kell kiderülnie az igazságnak. A Homburg hercegének pedig az a dilemmája, hogy igazságos-e büntetni a parancsmegtagadást, ha pont ez hozza meg a kívánt hadi sikert.

Az eltört korsóban is az igazság utáni nyomozást látunk. De a vígjáték pont arra mutat rá, hogy az igazság éppannyira sérülékeny, mint a címben szereplő korsó. Hisz a múltat a tények szilánkjainak önkényes egymáshoz passzintásával meg lehet változtatni, amivel Ádám bíró meg is próbálkozik a tárgyalás folyamán.

Prikazovics Júlia: Mészáros Máté Ádám bírója fokozatosan csúszik bele egy saját maga által generált hazugságspirálba, amelyből egyre kétségbeesettebben próbál kikeveredni. Tekintete egyre ijedtebb, hangja el-elcsuklik, szavaival mégis igyekszik magabiztosságot mutatni. A verbális és nonverbális jelek közti éles ellentét adja Mészáros játékának dinamikáját, s az ember azon kapja magát, hogy már-már drukkol a bűnöst kereső bűnösnek, a korrupt bírónak, aki maximálisan tisztában van azzal, hogy tettei szöges ellentétben állnak a bírák felé támasztott elvárásokkal, úgymint igazságosság, transzparencia, objektivitás. A Weöres Sándor Színház előadása erre a belső konfliktusra fókuszál, miközben fanyar humorral kérdőjelezi meg az igazságszolgáltatás igazságosságát.

J. P.: Nekem inkább az tűnt fel, hogy Mészáros Ádámja szinte élvezi a helyzetet. Persze szeretné megúszni a dolgot, de a kétségbeesése csak egy pillanatig tart, mert rájön, hogy egyedül ő ismeri a teljes igazságot. Ennek tudatában minden fortélyát bevetve próbál kisiklani a szorongató helyzetből. Játékában egyfajta pulzálással váltakoznak a dinamikus és ernyedt szakaszok. Utóbbiak mindig nyugalmi helyzetek, amelyekből egy-egy újonnan megismert információ billenti ki. Ilyenkor felszívja magát, mint egy mérges pulyka, és „támadásba” lendül, amíg vagy fortéllyal, vagy erőszakkal sikerül összeillesztenie a puzzle addig megismert darabkáit.

Az előadás annyira Mészáros köré épül, hogy egyenesen jutalomjátéknak tűnik, pedig Mészáros csak vendégként szerepel Szombathelyen. Slárku Anett díszlete is – amely egy delfti csempével kirakott törökfürdő szaunája – csak Ádám bíró felől értelmezhető, hisz a fokozódó helyzet az ő számára válik egyre izzasztóbbá. Mintha minden egyes új információ egy újabb kanál vízként duzzasztaná sisteregve a gőzt. És mindeközben minél többet tudnak meg a szereplők, annál nagyobb az őket körülvevő homály.

P. J.: Az előadás valóban Mészáros Máté Ádám bíróját helyezi előtérbe, elméletben és gyakorlatban is, hiszen ő az, akit szinte kivétel nélkül minden jelenetben a színpad elején látunk. Izgalmas azonban, ahogyan a játéktér fokozatosan egyre előrébb helyeződik, minél többet megtudunk nemcsak róla, hanem a többi karakterről is. Nagy-Bakonyi Boglárka Évája például kezdetben szinte belesimul a háttérbe, ijedten kapkodja tekintetét, mintha legszívesebben világgá szaladna, de bármennyire is próbálkozik, nem tud kihátrálni. A helyzet számára is izzasztó, hiszen Ádám bírón kívül ő az egyetlen, aki tisztában van a bíró bűnösségével, mégis hallgatni kényszerül. Bár hallgatásával nem magát, nem is Ádám bírót, hanem szerelmét, Ruprechtet (Hajdu Péter István) igyekszik menteni, akit azonban túlzottan elvakít a féltékenység, Éva hallgatását félrelépésének elismeréseként értelmezi. Az Évából kicsikart vallomás, mely a lány ártatlanságát bizonyítja, tökéletesen megmutatja, hogy a hatalom hogyan használja ki a naivitást, a tudatlanságot és az elkeseredettséget. Nagy-Bakonyi szavaiból egyszerre sugárzik bűntudat és düh, gyermeki őszinteség és megingathatatlan eltökéltség. Egy kicsit felnőtt, egy kicsit gyerek. Felnőtt, hiszen képes felmérni tettei következményét, de gyermeki daccal küzd az igazáért, mit sem sejtve arról, hogy csúnyán becsapták.

J. P.: Továbbgondolva a proxemikai viszonyokat feltűnő, hogy az előadásban a hatalom gyakorlói a tárgyalás folyamán végig a színpad előterében vannak. A bal oldalt Waltert, a törvényszéki tanácsost alakító Balogh János, a jobbot az írnokot játszó Sipos László Márk foglalja el. A felperesek és az alperesek két méterrel mögöttük telepednek le, bár néha nehéz megállapítani, hogy Ruprecht apja (Róbert Gábor) és anyja (Nagy Cili) közül ki a vádló és ki a vádlott. Az igazság mérlege így vizuálisan is kiegyenlített. Mészáros Máté szabad gyökként mozog ebben a viszonyrendszerben. És ahogy egyre inkább bonyolódnak a hazugságok, úgy borul fel ez a kiegyenlített viszony, és kerülnek előtérbe a korábban háttérbe szorított figurák. Olyannyira, hogy a bírónak végül nincs maradása, el kell menekülnie. Távozásával pedig a látszólagos rend is felborul. A visszafojtott indulatok kitörnek.

Az előadás vígjátéki elemei is építenek erre az elfojtott indulatra. A szereplők, főleg Ruprecht és az apja dühkitörései az eltúlzott reakciók miatt viccesek, miközben parodizálnak bizonyos embertípusokat. Márta asszony monomániás sápítozásának az eltört korsó és annak Ádám bíró által szándékosan félreértett szimbolikus jelentése között létrejövő feszültség ad komikus felhangot. Neked mik voltak azok az elemek, amelyektől ez az előadás komédiaként tudott működni, már azon kívül, hogy kétségtelenül vicces a drámai szöveg?

P. J.: Az előadás humora alapvetően valóban a szöveg humorában rejlik, számomra az eltúlzott reakciók nem jelentettek humorforrást, de ez talán ízlés kérdése. Többször is az volt az érzésem, hogy a poénok arra szolgálnak, hogy felélesszék a nézők az előadás meglehetősen lassú tempója miatt lankadó figyelmét.

Azt azonban rendkívül jó ötletnek tartom, hogy Sipos László Márk Lichtje nem klasszikus értelemben vett írnokként, hanem inkább törvényszéki rajzolóként van jelen a tárgyaláson. Karikatúraszerű rajzaival nemcsak dokumentálja a vallomásokat, hanem ki is figurázza a kezdetben csekélységnek tűnő ügy körüli felhajtást. És ez a megoldás nem utolsósorban könnyen követhetővé teszi és összegzi a néző számára az elhangzottakat, közben pedig egy kis zavart is kelt a nézőtéren, hiszen mindenki azt találgatja, hogy Sipos ezeket a rajzokat tényleg itt és most készíti-e, ölében a rajztáblával és a papírtekerccsel, fejjel lefelé rajzolva, a végeredményt a nézők felé mutatva. És tényleg. Ez a motívum jó rendezői ötlet, hiszen a karikatúrák szépen mutatják a kisvárosi bíróság eljárásrendjének ügyetlenségét és abszurditását.

Tárnoki Márk rendezése Kleist drámájának korrekt lenyomata, de nekem ennél nem adott többet. Szerinted mit tett hozzá a rendezés a drámához, mivel több, vagy miben más?

J. P.: Nekem is az az érzésem, hogy Tárnoki rendezése a klasszikus értelmezések mentén törekszik a darab színrevitelére. A fő hangsúly a Mészáros Máté által alakított bírón van, aki mindenki mást háttérbe szorít. Szó szerint is, hiszen például az Évát játszó Nagy-Bakonyi Boglárka szinte végig a háttérben húzódik meg, pedig ő lenne itt a sértett – legalábbis az anyja szerint.

Tárnoki az előadás zárójelentében visszahozza a szökött bírót, aki kolbászt majszolva néz farkasszemet a közönséggel. Ezzel azt üzeni, hogy a bíró továbbra is ugyanezt a hedonista, földi javakat habzsoló életmódot fogja folytatni, akár korrupció és igazságtalanság árán is. Amivel szemben tehetetlenek vagyunk. De emellett például a hűtlenség kérdése pusztán egy romantikus dramaturgia szerint működő bonyodalommá egyszerűsödik, amely végül boldog (?) végkifejletbe torkollik.

Tehát az előadás elsősorban politikai szatíraként kíván működni. Ezt támasztják alá a nagy svunggal közlekedő bíró elől kitérni próbáló szereplők fizikai gegjei: láthatóan szeretnék befolyásolni a bírót, de nem merészkednek a közelébe. Kivéve Brigitta asszony (Csonka Szilvia), aki viszont a levakarhatatlan, mindentudó, pletykás vénasszony paródiája. És így válik komikus kellékké a hatalmas sonka, amely „az ütlegből sokat elvesz”, bár van, amikor Ruprecht apja lesújtani készül vele egyik-másik szereplőre. De ugyanerre szolgál a rajzolás is, ami az általad említett módon tovább parodizálja a történéseket.

P. J.: Ezek a gegek kétségtelenül hozzájárulnak az előadás szatirikus olvasatához, erre jó példa a sonkával hadonászás, igen, bár tulajdonképpen azon túl, hogy humorforrás, ennek az epizódnak nincs más célja, sem következménye. Ez a következménynélküliség lehet a történet tanulsága is, hiszen a középpontban álló Ádám bíró sem változtat élet- és gondolkodásmódján, s a környezete sem kényszeríti rá. Csendes elfogadás, megalkuvás – keserű végkifejlet ez, amely kissé árnyalja a darab vígjáték voltát. Tárnoki rendezésének nem célja a darab mai kontextusba helyezése, nem aktualizál, nem von párhuzamot a 19. század eleje és a 21. század között; kortól független embertípusokat mutat, akikben egy kicsit magunkra ismerhetünk.

Mi? Heinrich von Kleist: Az eltört korsó
Hol? Weöres Sándor Színház, Szombathely
Kik? Rendező: Tárnoki Márk. Szereplők: Balogh János (Walter, törvényszéki tanácsos), Mészáros Máté (Ádám, falusi bíró), Sipos László Márk (Licht, írnok), Nagy Cili (Márta asszony), Nagy-Bakonyi Boglárka (Éva, a lánya), Róbert Gábor (Tócsa Vitus, parasztember), Hajdu Péter István (Ruprecht, a fia), Csonka Szilvia (Brigitta asszony). Fordította: Forgách András. Dramaturg: Al-Farman Petra. Díszlettervező: Slárku Anett. Jelmeztervező: Lokodi Aletta. Zene: Lelkes Botond.