Van-e értelme közösségi színházat csinálni, miközben olyan sok jó színész van, akiket színpadon nézhetünk? Milyenek ezek az előadások, amelyek személyesen fogalmaznak magukról és a közösségükről – ahhoz képest, hogy nem is színészek játszanak bennük? Nyilván bárki megmutathatja színházi formában is, amit erre érdemesnek gondol, és ami mások érdeklődésére is számot tarthat, hiszen az egyéni mintáink a mindenkori közös kultúrából jönnek, illetve nem tudnak attól függetlenek lenni, ekként az ellenkezés, a szembenállás is a minta része. S ki tudná, ki értené azt jobban, amiben és ahogyan él, mint az illető, saját maga.

A Paralel Alkotócsoportot 2018-ban hozta létre Fodor Fanni és Török Tímea, az Otthon című előadás egy nyertes Staféta Pályázat révén született, a MU Színház fogadta be és támogatta a produkciót. A KOMA Áá, most kicsit geci rossz című produkcióját pedig Pestújhelyen, a KOMA Bázison játsszák. A Koma sok éve működő kis műhely, amely tanodaként, és közösségi művészeti folyamatok otthonaként üzemel.

KOMA Bázis: Áá, most kicsit geci rossz. Fotó: Pálos György

Van-e értelme közösségi színházat csinálni, miközben olyan sok jó színész van, akiket színpadon nézhetünk? Milyenek ezek az előadások, amelyek személyesen fogalmaznak magukról és a közösségükről – ahhoz képest, hogy nem is színészek? Nyilván bárki megmutathatja színházi formában is, amit erre érdemesnek gondol, és ami mások érdeklődésére is számot tarthat, hiszen az egyéni mintáink a mindenkori közös kultúrából jönnek, illetve nem tudnak attól függetlenek lenni, ekként az ellenkezés, a szembenállás is a minta része. S ki tudná, ki értené azt jobban, amiben és ahogyan él, mint az illető, saját maga. Nekem például azért érdekes ez a fajta színház, mert szakít az elitista hagyománnyal, keresetlenebb apparátussal dolgozik, szélesebb esztétikai eszköztárból merít, ilyen értelemben autonómabb – és ez a szabadforrású eszköztár (a nem tanult színházművészeti) közelebb engedi a nézőt is a színpadhoz. Márpedig, ha a néző közelebb van, többet, jobban lát. Egy közösségi színházi előadáshoz továbbá önmagában is sokat ad, ha felismerjük, hogy a civil alkotók miként és milyennek szeretnék magukat láttatni, mit állítanak magukról. Biztosan vannak olyan nézők is, akiknek mindez nem érdekes, mert mondjuk a preferenciáik szerint éppen a távolságot szeretnék megtartani a színpadtól, vagy olyan szintetizáló művészeti formákra fogékonyak, amelyek nem a személyességen át fogalmaznak. Nyilván bármilyen színházi formának van létjogosultsága, amíg a világ világ, de az aktuálisan adott helyzetben bizonyos formák jobban stimmelnek. Így most, amikor nagyon jellemző a politikai bénultság, apátia, sőt, szándékos depolitizáció, kevésbé érdekes a politikai tét nélküli profi színház, amelyik ugyan tökéletes, sőt, helyenként brilliánsan ízléses, de nem kockáztat semmit, nem kap lángra és nem akarja felforgatni a körülötte levő rendet (vagy rendetlenséget – ugye, kérdés, hogy a rend kinek a rendje).

Az Áá, most kicsit geci rossz ízlésesen felzaklató. Szelíden mond olyasmit, amire ha rendesen odafigyel a néző, kigyullad a feje. A körülöttük levő rendnek szegezi magát az alkotói állításai, történetei által. A testek által, a félszegség által, a leküzdött izgulás által, a felvállalt önmaguk által, az által, ahogy egymásra figyelnek, ahogy ők maguk a tét. Czeczeli Tamás, Salgó Andrea, Somfalvy Gergő, Szmejkál Zsombor, Szögeczki Kata, Varga Viki és Zrinyi Gál Vince, aki rendezte az előadást, végigvezette a közös folyamatot. Az előadás szereplői a magányról készítettek személyes munkát. Monológként. Többszereplős jelenetként. Táncként, felvett szövegalámondással. Végig színen, az átalakulását bemutatva. Nézőkkel interakcióba lépve. A méltán legizgalmasabb színházcsinálás gyakorlata szerint: a szereplők lehetőséget, eszközöket, teret és egymástól támogató figyelmet kaptak, így jól szerkesztetten, magukkal ragadó módon mutatták meg a magányukról alkotott mondanivalójukat nekünk, nézőknek. A pluralizmust azzal is reprezentálják, hogy a civilek közé – akik átgondoltan és kidolgozottan adják elő a személyes történetüket –, Zrinyi Gál Vince is személyes történettel lép játékba. A történeteik, a kiállásuk, a bátorságuk szembesít. Arra késztet, hogy nézzünk rá az életünkre – ami azért lehet érdekes, mert a mindennapok fogyasztói szemléletében éppen ennek az ellenkezőjére vagyunk kondicionálva. Így aztán még könnyebb meglátni ezekben a történetekben azt – azon túl, hogy mind mennyire hétköznapiak, hogy ne mondjam, közönségesek vagyunk –, hogy bár rettentően szűkös az önrendelkezési tér, de erős igyekezettel tágítani tudjuk, ami alighanem mindig egy kisebb csoda.

Paralel Alkotócsoport–MU Színház: Otthon. Fotó: Bergh Sándor.

A Paralel Alkotócsoport otthon-dilemmája pedig már a felvetésében is izgalmas, hiszen egyénileg és társadalmilag is tágas értelmezési keretet kínál. Az előadás szereplői: Balog Nóra, Csatár Eszter, Erdélyi Félix, Horváth Csilla, Kondorosy Csenge, Kovács Kata Milla, Kovács Vera, Mucsy Iván, Ránki Júlia, Szappanos Emese, Szikszai Bálint szépen körbe is járják ennek a lehetőségeit, egymás gondolatmeneteit, felvetéseit is továbbszőve. Kedves és felkavaró is, ahogy beavatnak bennünket is abba, kinek mit jelent az otthon személyesen és társadalmilag. A játékukkal megszületik az igény jogossága, hogy laknia márpedig minden embernek kell valahol, és ez semmi módon nem / lehetne elodázható.

A két előadás abból a szempontból eltérő volt, hogy a Paralel Alkotócsoport erre a projektre szervezett össze egy alkalmi, egyébként egymás iránt nyilvánvaló közvetlenséggel forduló közösséget (ami alighanem a munkamódszerből is eredt); a Koma (felteszem) elmosódó kontúrú közössége azonban előbb volt, mint az előadásra irányuló munka, ahogy, gondolom, ők a továbbiakban is a közösség tagjai lesznek. Ilyen értelemben az Otthon című előadás olyan, mint egy független színházi produkció, amit jellemzően a rendezők inspirálnak, irányítanak és formálnak meg a szereplők munkájára alapozva, azt összedologzva. Az előadás körültekintően korrekt, a szereplők közt ott van a játékba hívott lakhatás-ügyben dolgozó szakértő, a szereplőket nem válogatták, hanem a felhívásra jelentkezők mindannyian belekerültek a projektbe. A két előadás közül az Otthon esztétikájában is hagyományosabb – és ezzel nem lekicsinylő dolgot mondok, hanem csak szabályszerűséget, Ahogy az alkotómunka során dolgoztak, az megjelenik az előadásban is: a szereplők játszanak, a drámainstruktorok pedig a rendezői munkájukkal vesznek részt, azzal, hogy megteremtik a szereplőknek a helyzetet, hogy együtt találják meg az előadásuk színházi formáját. A drámainstruktorok kívül maradnak a személyesből dolgozó előadáson, a szereplők vannak kint a placcon – a közösség felett ekként tehát van egy entitás.

KOMA Bázis: Áá, most kicsit geci rossz. Fotó: Pálos György

A Koma előadása után egy alulmoderált beszélgetésben (amivel történetesen nem volt baj, bár én jobban éreztem volna magam egy feszesebb, formálisabb helyzetben – az előadók rokonainak és barátainak viszont azt hiszem, éppen az alulmoderáltság volt komfortos) kiderült például, hogy az egyikük szövege az eredetileg általa megírt formában került színpadra, nem pedig a rendezői szerkesztett változatban. Ez nekem nagyon tetszett, mert azt is jelentette, hogy a közös felől nézve egy ekkora hibát, az egyén felől nézve viszont ilyen mértékű autonómiát is megenged ez a működés. Az illető szövege egyébként nagyon klassz volt – szóval nem is véletlenül nem lepleződött le a próbafolyamat során.

Paralel Alkotócsoport–MU Színház: Otthon. Fotó: Németh Gyula

A fentiek szerint tehát egyik munka jólfésültebb volt, mint a másik, de ez sem egyik, sem másik javára nem írható, hanem a körülményeikből, az előadás alkotóiból következett igaz módon.

A közösségi színházi forma szükségképpen sok pedagógiai elemet tartalmaz, ami lehet, hogy rosszul hangzik, de a pedagógia nem iskolás vagy nem, rossz értelembe vett iskolás dolog, hanem ahogy azt annak idején dr. Kis Jenő, a Testnevelési Egyetem Pedagógia Tanszékének oktatója, valójában méltán népszerű előadóművésze szokta mondani: minden emberi kapcsolat pedagógai viszony. Az ilyen személyes tapasztalatból és megélésből építkező közös alkotói folyamat pedig olyan (művészeti alapú) kutatómunka is, ami által alkotók és nézők direktebben rálátnak a különféle strukturális szabályszerűségekre – a társadalmi színház ekként kritikai gondolkodásra kondicionál. Nagy kérdés, mi másra.

Mi? Otthon
Hol? MU Színház
Kik? Projektvezető drámainstruktor: Fodor Fanni, Török Tímea. Szereplők: Balog Nóra, Csatár Eszter, Erdélyi Félix, Horváth Csilla, Kondorosy Csenge, Kovács Kata Milla, Kovács Vera, Miklusicsák Aliz, Mucsy Iván, Ránki Júlia, Szappanos Emese, Szikszai Bálint. Konzulens: Ébner Aletta, Pass Andrea. Drámainstruktor gyakornok: Kocsonya Zsófi. Technikai munkatárs: Lengyel Ákos.

Mi? Zrinyi Gál Vince: Áá, most kicsit geci rossz
Hol? KOMA Bázis
Kik? Rendező: Zrinyi Gál Vince. Szereplők: Czeczeli Tamás, Poppé Béla, Salgó Andrea, Somfalvy Gergő, Szmejkál Zsombor, Szögeczki Kata, Varga Viki, Zrinyi Gál Vince. Zeneszerző: Szmejkál Zsombor. Rendezőasszisztens: Anka Kristóf. Rendező mnkatársa: Győrik Edit.