Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák fognak itt sorakozni heti rendszerességgel bővülő sorozatunkban, amelyeket a felkérésünkre igent mondó szerzők – régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek – szerint ábécésorrendben, hármasával közlünk. A búcsúszámmal a Színház folyóirat küldetése azonban nem ér véget, csak a nyomtatott kiadástól köszönünk el, hiszen ahogy a lap utolsó számának szerkesztőségi sokkezesében írtuk: irány a felhő!

Csizner Ildikó: Tanulóévek

Csizner Ildikó

Mondják, a számok nem hazudnak. Nézzük! A folyóirat ötvenöt éves életében mindössze négyben voltam aktívan jelen. 1985 és 1989 között jelentek meg írásaim. Ez bizony nem korszakokon átívelő szerep. Huszonnyolc kritikámnak, portrémnak, összehasonlító elemzésemnek adott a szerkesztőség szabad utat. Ha összevetnénk a lapban publikálók számaival, ez édeskevés. Szépíthetem a statisztikámat azzal, hogy a folyóirat minden évben megjelentette a Színikritikusok Díjához leadott szavazataimat és a hozzájuk fűzött indoklásomat. De ez inkább azt bizonyítja, hogy sok színházi előadást nézek meg, s nem a kritikusi aktivitásomat.

Ám számomra fontosabb, ami a számok mögött van. Az, hogy a hetvenes évek közepétől a Színház folyóirat nekem az etalon. Minőséget, igazodási pontot és nem utolsósorban tájékozódási forrást jelent. Épp ezért ma már ifjonti vakmerőségnek tűnik, hogy az asztalfiókban lapuló színházi és filmes írásaimat elküldtem Koltai Tamásnak. Azelőtt még soha, sehol nem publikáltam. A mai napig emlékszem azokra a mondatokra, amikkel egy hosszú beszélgetésen elindított az utamon. Egyáltalán nem volt kíméletes, de biztatott, hogy érdemes folytatnom. Ő vezetett be a folyóirat Báthory utcai szerkesztőségébe, s az akkori főszerkesztő-helyettestől, Csabainé Török Máriától kaptam az első feladatot. Bodnár Erika szerepformálásáról írtam Harold Pinter Afféle Alaszka című drámájának katonabeli előadásában. No, ez az az írás, ami nem jelent meg. Azt is elmondták, hogy miért, mire kell jobban figyelnem. És én figyeltem és tanultam, hogy a Színházban publikálhassak. Fokozatosan kaptam a terhelést. A portrékban egy színész szerepformálására kellett koncentrálnom, aztán egy időben futó előadások különböző rendezői közelítéseit hasonlíthattam össze, hogy eljuthassak egy előadás kritikájáig, majd egy színház évadának értékelő elemzéséig. Figyeltek rám, bíztak bennem, támogattak. Fontos volt, hogy lássam a színházat belülről, végigkísérjek próbafolyamatokat, értsem, hogyan gondolkodik, instruál Zsámbéki Gábor, Horvai István, Léner Péter vagy Csizmadia Tibor. Szinte minden este színházban ültem, rengeteget utaztam, hogy naprakész legyek. Koltai Tamás mellett Nánay István segített a legtöbbet. Ültünk az OSZMI folyosóján, és egy megjelenés előtt álló kritikám kapcsán a pontosságról, a szavak erejéről, az értékekről beszélgettünk. A nem sértő, hanem értő fogalmazásról. Mert ez egy magányos szakma, a leírt szó „mit”-jével és „hogyan”-jával mindenkinek magának kell megküzdenie és elszámolnia.

A Színháznál töltött évek után sokfelé írtam. Tapasztalatot máshol is szereztem, színházszerető és a színházhoz értő, támogató kollégákkal máshol is találkoztam. Megküzdöttem a szavakkal, kerestem az értékeket. De azt a látásmódot, amiből táplálkozhattam az utamon, a Színház négy éve adta meg nekem. Ezek voltak a tanulóéveim. Jobb mestereim nem is lehettek volna.

Darida Veronika: Lapérintések

Darida Veronika

A Színház folyóiratot, mint sokan mások, sokáig én is csak gyűjtöttem. Ez jelentette a megbízható, hiteles forrást a színház sokszínű, számomra akkor még jórészt láthatatlan világáról. Aztán az első személyes élményem a Bárka Színházban elindult Hajónapló Műhelyhez kötődik, ahol Nánay István és Bérczes László tanítottak minket kritikaírásra. Azóta, ha bármikor ilyen kurzust kell tartanom az egyetemen, mindig az ő tanácsaikat idézem fel. De persze akkor még távolról sem voltam érett a publikálásra, hosszú évek teltek el, mire először megjelenhettem a lapban. Már nem emlékszem arra, hogy mi volt az első írásom, arra viszont annál jobban, hogy amikor Dér Asiával a Monteverdi Birkózókörről forgatott filmünk elveszett (ellopták a teljes anyagot tároló számítógépet), és csak a beszélgetések lejegyzett változata maradt meg, akkor a Színház közölte ezt az anyagot, valamit megmentve az emlékezésnek. Igazán aktív munkakapcsolatba azonban csak 2015 után kerültem a megújuló Színházzal, ahol nagyon sokat köszönhetek nemcsak Tompa Andreának, de Herczog Noémi és Králl Csaba kedves noszogatásának, valamint Molnár Zsófi nagyszerű korrektori munkájának. Innentől fogva egyaránt írhattam kortárs társulatokról és előadókról (Romeo Castellucci, Jérôme Bel, Jeles András, Forte Társulat, k2 Színház, Stúdió K), számomra fontos könyvekről (Marvin Carlson: A színpadtól a színpadig, Visky András: Mire való a színház?), az ellenállásról és a nézőprovokációról, beszélgethettem kortárs drámákról és képszínházról, de legjobban mégis a tematikus felkéréseknek örültem, mert így alkalmam nyílt arra, hogy elgondolkozzam a kortárs Krisztus-ábrázolásokról (Szent és profán képmások), a színpadra vitt szenvedélyekről és addikciókról (Színpadi függőségek), az AIDS-korszak színpadi alkotóiról (A pusztulás színterei), a haláltapasztalatok eltáncolásáról (Kortárs haláltáncok) vagy a 20 éve bemutatott Tragedia Endogonidiáról. Mindig izgalommal vártam a hónap első napjait, amikor kézbe vehettem az új lapszámot. Ebben nagyon idejétmúlt vagyok, szeretem megérinteni a papírt, magammal vinni, forgatni az újságot. Biztos vagyok benne, hogy a Színház az online térben is fennmarad, továbbra is képes lesz a megújulásra, és változatlanul egy biztos színvonalat képvisel majd, nagyszerű szerkesztő- és szerzőgárdával. De minden hónap elején hiányozni fog a lapozgatása.

Deme László: SZÍNHÁZ visszanéző

Deme László

Nekem az 1997. októberi volt az első. Akkor már többször megfordultam Zalaszentgróton, és a barnás borítón öles betűkkel láttam Ascher Tamás nevét, belül meg az ÉS-ben már követett Eörsi István drámáját találtam, úgyhogy a Nyugati újságosbódéjában vettem meg éjjeli olvasmánynak a szegedi postavonatra.

Végigböngésztem a kritikusdíj jelöléseit, hiszen azon a nyáron volt a színházi találkozó Szegeden, ahol sok mindent láttam, gimisként már a Szikora–Telihay–Zsótér triumvirátus szegedi aranykora körül sündörögtünk, és borzasztóan imponált, hogy egyáltalán szóba álltak velünk, vagyis már mindezzel a nagyképűséggel lapozgattam. De az igazi reveláció Eörsi volt a drámamellékletben, egy Jób-variáció az Egy próbafolyamat stációi címmel. Máig szeretett darab, és máig az egyik legfontosabb számomra a Színház drámamelléklete.

Az én elsőm pedig a 2005. februáriban volt: Novák Eszter rendezésében A negyedik kapuról írtam, de olyan mégiscsak nagyképűséggel kezdtem Kárpáti Péter darabjának elemzésébe, hogy nem is értem, hogy nem legyintett visszamenőleg nyakon a szerző, mikor már ismerősök lettünk a Sirály révén. És később volt, hogy tajtékozva hívott rendező, mert a kritikám miatt visszamondták a fesztiválmeghívását; volt, hogy kritikustárs kritizált, hogy benyaljon valakinek; ért vád, hogy leleplezem az előadást; és volt szakmai ismerkedés és elismerés, meg persze tévedések is. És mindig volt a Színház támogatása a háttérben.

Nánay István tanított a veszprémi szitun [színháztudomány szak – a szerk.], kritikát is kellett írni, és egyik óra után félrehívott, lenne-e kedvem próbapublikálni. Igent hebegtem. Hetekkel később Koltai Tamás faggatott kíváncsian telefonon, pár hónapra rá Csáki Judit bízott meg A negyedik kapuval. Nagyon örültem, szájzárral nyáladzva a telefonban egy fogműtét után. Judit nyilván nem tudhatta, hogy seblázban fetrengek Cataflamtól bódultan, türelmesen magyarázta, mint egy gyogyósnak, hová kell mennem, hány flekket, mikorra küldjek, és kérdezzek bátran. Meghatározó kiindulás volt a Nánay–Koltai–Csáki támogatás, számomra maga a Színház, más-más ízléssel és habitussal, de olyan szakmai irányt képviselve, amihez Bérczes László tudott még pluszokat tanítani a Bárka kritikusműhelyében, készen a vitára, de sohasem befolyásolva a kritikusi véleményemet. És amikor a nyelvész Deme László felhívott, hogy gratulál a kritikáimhoz, de mivel neki is gratulálnak miattuk, tisztelettel megkér, hogy különböztessük meg magunkat egymástól, akkor már tényleg elhittem, hogy haladni kell tovább.

Serényen gyűjtöttem hát a készleteket Csehovból, Shakespeare-ből, mesteri musicalekből, fesztiválokból és élő legendákból, más kultúrák vendégelőadásaiból. Bodó Viktort saját generációm olyan felforgató alkotójának éreztem, mint amilyen a Kaposvár-jelenség vagy a Krétakör lehetett korábban; klassz volt a Thealterről írni, ahol én is pallérozódtam anno; egyaránt lenyűgözött Vidnyánszky Halotti pompája Debrecenben, Zsótér kecskeméti Adrienne Lecouvreurje vagy Haumann Péter a Producerekben (is), és persze lehetne hosszan sorolni. Egy ideig pompás is volt keresni a jó színházat, amiben a tehetség felcsillan, kiragyog, leginkább a színészben realizálódva. Ehhez képest a kritikáim, egyáltalán a kritika méltánytalanul keveset foglalkozik velük, döbbentem rá. Igyekszik persze, nem direkt csinálja, létezik színészportré, színészinterjú, mégis arányaiban keveset írnak/írtam a színész munkájáról, eminensen próbálva írni az előadások egészéről. De hát hogyan lehet/kellett volna megírni Huszár Zsolt alakításaiban a lobogása mögötti pusztító férfikeserűséget, Ivo Dimcsev különleges lényének virtuóz színpadi feszültségét vagy Stefanovics Angéla mikrorezdüléseit, amikkel egyedivé varázsolja a karaktereit? Ezt a sort is hosszan lehetne folytatni, de a lényeg, hogy a színész fülön csípett munkájának leírása, írásban rögzítése mindig dilemma és hiányérzet maradt számomra. Amikor megszületik a színészi pillanat – erről olvasnék majd minél többet a megújuló Színházban.

És kívánnék is. Nyilván jó írásokat, de még a legjobb kritikusok is időnként összelocsognak hetet-havat, túltudóskodják, impróznak pillanatnyi impressziók hatása alatt. Viszont a legjobbaknál mindig van egy mondat, ami talál, elcsíp, összegez valami lényegit az előadásról. És még ha előfordul is, hogy a többi kuka, az az egyetlen mondat mindig van. Csupa ilyen mondatot kívánok az online Színháznak.