A nagyváradi Szigligeti Színház előadása kritikus, fenntartások mellett való tisztelgés Nopcsa Ferenc élete előtt, és az egyik legerősebb aspektusa éppen az, ahogy a történelemmel és az ahhoz való viszonyulásunkkal bánik.

Fotók: Vígh László Miklós

A dinoszauruszok, valamint minden esetleges, a dinoszauruszokkal kapcsolatos sztereotípia és előítélet ellenére a Magyarosarurus Dacus nem ifjúsági előadás. Pedig egyébként ilyen kellene legyen egy jó ifjúsági előadás: felkelti az érdeklődést, kutatásra, megismerésre sarkall, kapaszkodókat kínál a világ felfedezéséhez, egyúttal megkérdőjelezéséhez, és legfőképpen a saját identitásunk kialakításához. Nem véletlen, hogy annyi ifjúsági történet szól úttörőkről, felfedezőkről, tudósokról, és ebbe a sorba simán beillene Nopcsa Ferenc is, annál is inkább, mert egy jó ifjúsági történet sem kell, hogy fekete-fehér vagy pláne rózsaszínű legyen.

Nopcsa Ferenc kalandos életútjának az őslénykutatás ráadásul csak egy szelete. Nem kétséges, hogy bőven kitelik belőle egy színdarab, de Gianina Cărbunariu eredeti forrásokból dolgozó előadása ráadásul úgy lelkesítő és izgalmas, hogy nincs szükség idealizálásra, maszatolásra, retrospektív, eleve hamis múltbéli igazságtételre. Sőt éppen az az igazán megnyerő, hogy az eljátszott párbeszédek egy része stilizáció, egy része pedig fikció, ami akár meg is történhetett volna, de valószínűleg nem történt meg. És főként: hogy az előadás nem rajzol meg egy közmegegyezéses Nopcsa Ferenc-mediánt. A színlap jó egyharmadát kitevő forrásjegyzék egyes forrásaiból felvillanó, sokszínű és ellentmondásos Nopcsa Ferencek nincsenek egyeztetve egymással, hanem megjelennek mind egymás után, vagy pláne egymás mellett, és interakcióba vagy egyenesen konfliktusba kerülnek egymással. Némelyik fiatalabb, némelyik idősebb, szexibb, slamposabb, az egyik szimpatikus, a másik visszataszító, és igen, egy jelentős részüket nő játssza.

Ezáltal a történet sem követ szoros időrendiséget, hanem ebben a struktúrában sokkal logikusabb módon, tematikusan követik egymást a jelenetek. A családi környezet bemutatása után kezdve a fiatal, őslényrajongó Nopcsával, aki Scurtu Dávid naiv hősszerelmes játékstílusában elevenedik meg, de ez sem puszta elbeszélés, és a felfedezés történeténél többet mond el itt a társulat által eljátszott dinoszaurusztömeggel folytatott mindentudó, jövőbeli párbeszéd. Egy másik epizód később Nopcsa nemzetiségi hovatartozására összpontosít, ahol a magyar, a monarchista, a román juhász hamis személyazonossága, az önjelölt albán és a nyugati szemléletű kozmopolita vitatkoznak azon – és közben az életrajz és életmű különböző elemeit hozzák fel érvként –, hogy melyik is volt az igazi identitás. A magánéletet taglaló fejezet Nopcsája Trabalka Cecília, aki lefojtott mimikai és gesztusjátékkal, távolságtartó modorban, de annál érzékenyebben ábrázolja a kornak megfelelően végsőkig bujkáló és tagadó, meleg férfit. Partnerei közül a hasonlóan kalandor életvitelű, horvát grófot Tasnádi-Sáhy Noémi szuggesztív testbeszéde és meggyőző, letaglózó energiája láttatja vonzó, fiatal férfinak anélkül, hogy ahhoz bármilyen maszkulin sztereotípiát igénybe venne. A titkárnak titulált, még a naplóból is kilúgozott élettárs, Bajazid Doda szerepében Tóth Tünde hasonlóan szemléletesen alakít, a rangon aluliságot, a letagadottságot, a kapcsolat egyenlőtlenségét nem csupán a sértett szerető szövegével és passzív-agresszív hangsúlyaival, hanem egész kiállásával, színpadi mozgásával teremti meg, és már csak pont az i-n az az amúgy nagyon odaillő és beszédes baseball-sapka.

Irina Moscu jelmezei egyébként sem realisták, a színészek egybecsengő, sportos szettjei a feltűnő allover mintákkal, élénk és neonos színekkel, a testhez tapadó és laza darabok összeillesztésével a hetvenes-nyolcvanas évek újra divatba jött retróelemeit hozzák, ez a színpadi mozgás, a táncbetétek szempontjából funkcionálisnak is tűnik. A díszletet több síkban elhelyezett, kétdimenziós háttérelemek adják, a színpadon amúgy jóformán csak a színészek által megszólaltatott hangszerek strukturálják a teret. A háttérben Cristian Niculescu videódizájnja időnként akár a darabhoz felhasznált, eredeti dokumentumok részleteit is felvetíti, ez egyáltalán nem szakítja meg az előadás lendületét, valamint esztétikailag is kielégítő.

Gyenge pontnak érződik a szereplőknek az eljátszott szerephez való viszonyulása, itt az arányok is elcsúsztak annyiban, hogy a nagy vadász Nopcsa szerepét ide-oda dobálgató színészek eleinte mennyire extrém kiborítónak mutatják a kedvtelésből való mészárlás színpadi képviseletét, majd az előadás egy későbbi pontján ehhez képest mennyire fanyar, finoman önironikus beletörődéssel viszonyul Tóth Tünde a „kisorsolt” antiszemita Nopcsa eljátszásához. A szereptől való távolítás, a szereplőkkel szimultán színészként is meglévő jelenlét szerves része az előadás fogalmazásmódjának, logikájának, ugyanakkor ezek a nyíltan kimondott értelmezések és ítéletek szükségtelennek, kicsit tolakodónak is hatnak – átjön minden anélkül is, amit az alkotók mondani akartak Nopcsáról.

Az előadás azonban nemcsak egy ember, hanem egy kor, korszellem és a földrajzi közeg története is. Ez pedig annál izgalmasabb, minthogy a látvány és a szöveg is nagyon kevéssé igyekszik korhűnek látszani. Felszínes illusztrációk helyett a lényegre koncentrálnak, a szöveg nem ad autentikus párbeszédeket a szereplői szájába, de az egyáltalán nem realista dialógusok mégis plasztikusan láthatóvá teszik például azt, hogy milyen lehetett a 20. század elején egyszerre elkötelezett monarchistának lenni, nemzeti érzéseket dédelgetni (bár nem feltétlenül a kézenfekvő nemzet iránt – különösen élvezetes ebben a csillogó szemű Szotyori József rajongó, albanofil Nopcsája), és világpolgárnak is lenni. A sorok között átjön a történelmi, nagypolitikai események okozta személyes megrendülés is. Az elején pedig ugyancsak jól cseng a távolról induló bevezető, amely a család előéletét taglalja, és szót ejt Nopcsa apjának színházi intendánsi működése alatti metoo-ügyeiről is. A női szemszög, a női alkotóként vagy akár színésznőként való megítéltetés markánsan megjelenik az előadásban.

Gianina Cărbunariu rendezése felemelő, lelkesítő, hitelesen és mindvégig a figyelmet, érdeklődést fenntartva mutatja meg ennek az embernek a lenyűgöző és az elborzasztó oldalát is, de a humorral sem spórol. Eközben pedig magától értetődő természetességgel közel hozza a nézőhöz a kort és a közeget, és ez talán még nagyobb teljesítmény.

Mi? Gianina Cărbunariu: Magyarosaurus Dacus
Hol? Szigligeti Színház, Nagyvárad
Kik? Írta és rendezte: Gianina Cărbunariu. Fordító és dramaturg: Boros Kinga. Szereplők: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Scurtu Dávid, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília. Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu. Zene: Trabalka Cecília. Video- és lighting design: Cristian Niculescu. Színpadi mozgás: Dimény Levente.