Teszik a dolgukat, beszélgetnek, esznek és főleg isznak, cigarettát sodornak, alig vannak egyedül, mégis magányosak. Zsolt kamionsofőr, mondhatjuk, hogy ő a főszereplő, de a jelenlét teljes hiányáról és látszólagos lehetetlenségéről szóló darabban ez viszonylagos fogalom – mindenesetre nem körülötte forog a világ. Hogy ezt ő tragikusan éli-e meg vagy sem, az viszont már az előadás alapkérdése. Zsolt ugyanis, hiába „egy közülünk”, mégsem egészen az: egykori rocksztár, aki a nemzetközivé válást nem tudta vagy nem akarta meglépni zenekarával, a Szaturnusz gyűrűjével. Közép-kelet-európai történet.

Fotók: Horváth Judit

Talán életében először és utoljára kiállt azért, hogy egy álomkép hajszolása helyett a valóságot válassza, annak szürke és egyszerű igaziságával; igazságával. Talán csak nem volt képes kilépni a komfortzónájából. Kisszerűség, korlátoltság-e a behatárolt, a belátható, a belakható választása, vagy képesség a jelenlétre, az egyszerűségben meglelt békére és kiteljesedésre, a szándékosan vállalt-választott nem növekedésre, amellyel nem pusztul el az egyén és nem pusztítja el a világot? Miért szomjazzuk a nagy történeteket, és mi áldozható fel ezekért a mitikus magaslatokért?

Hogy jó ember lehet közepes művész, avagy nem lesz attól rossz ember valaki, ha nem zseniális valamiben, azt könnyű belátni. De fordítva már valamivel zavarba ejtőbb a kérdés. A művészet miliőjében legendák és mítoszok ölelik és tüzelik a kiszolgáltatottságot, mert a teljesítmények és elvárások nagyrészt rögzíthetetlenek, vagy épp mert személyes és szakmai közti határok könnyen elmosódnak ott, ahol emberek testükkel és lelkükkel vesznek részt a munkában. A nagy mű varázsa és ígérete könnyebben követel áldozatokat az alkotóktól. Az alkotás végeredményétől, a művészi produktumtól pedig lényegileg idegen a moralizálás azon formája, amely a társadalmi beszédben magától értetődő, a kultúra alapja.

A nagy szerelem ebből a szempontból is hasonlít a nagy műre. Átütő művészeti élményben és elsöprő szerelemben egy-egy pillanatra összeállnak a részecskék, és hirtelen nem merül fel, mi értelme volna az egésznek, vagy hogy „helyes-e” – még akkor sem, ha a dolog eget-földet megmozgatóan tragikus és pusztító. Annamari Zsolt életének meghatározó alakja, talán még az egykori zenekarnál is meghatározóbb, a sosem múló szerelem, amiről nem lehet nem tudomást venni, akkor sem, ha fenyegeti mindazt, ami a választott, boldogságot ígérő, kínkeservvel felépített jelen. Zsolt a szakítás óta a lehető leghétköznapibb életet igyekszik élni. De a választás bizonytalansága a döntés után is megmarad.

Az előadás tulajdonképpen közhelyekből építkezik, hogy ezek mégis húsbavágóan jelennek meg, az a színészi játéknak köszönhető: Kárpáti rendezése a színészekre épül, rájuk bízza, hogy a nagy igazságokat emberivé, szerethetővé, hitelessé és téttel telivé formálják. Józsa Bettina a várandós, fiatal barátnőt alakítja, aki – szemben a múltat és a nagyszerűséget képviselő Annamarival – akaratlanul is a hétköznapok, a jövő szimbólumává válik, és akit egyszerre néz le és irigyel Annamari, titokban talán Zsolt is. Ennek a szerepnek a magányossága válik kézelfoghatóvá a momentumban, amikor a régi viccek, bennfentes sztorizgatások közt elvesző, részben a többieknél jóval fiatalabb, részben a művészvilágon kívül ragadó civil nő félszeg-magányosan álldogál a társaságban, amelyhez egyedül barátja, Zsolt kötné, ő azonban nemcsak megfeledkezik gyámolító szerepéről, de azt sem veszi észre, mikor a lány csendesen távozik.

Ugyanez jelenik meg valamivel komikusabb, de nem kevésbé komor változatban, amikor a kilencedik hónapban járó várandós nő mosdóba sietne, de a fizikai létezés e földhözragadt megnyilvánulása teljes értetlenséggel találkozik a nagy művész dilemmáit századszor is végigrágó társaságban. A kínosan elnyúló közjátékban a mosdót megmutatni induló Annamari végül az ajtót elállva folytatja nárcisztikus párbeszédét Zsolttal, míg a toporgó Bettina ismét láthatatlanná válik.

Nagy Zsolt kissé korlátolt, életközepi válságban szenvedő férfinak ábrázolja Zsoltot, aki ugyan egyszer már mindent elölről tudott kezdeni, az ehhez szükséges erőre viszont mintha valahogy soha többé nem talált volna rá. Keserű és bizalmatlan, állandó menekülésben van. Fennen hangoztatja, hogy Bettinára egy kutyát sem bízna rá, miközben képtelennek tűnik az elköteleződésre, felelősségvállalásra. A múlt árnyékával, a zenekar legendájával és az összetört szerelem súlyával valahogy megrekedni látszik életében.

Láng Annamária természetessége a színpadon, civilnek tetsző jelenléte és a belőle sugárzó, ezzel teljesen ellentétes karizma hiteles és markáns egyéniséggé avatja a nagy mű mellett érvelő nagy szerelmet – ezzel pedig zsigerileg is felmutatja az előadás témájául szolgáló dilemmát: mi minden bocsátható meg az átütő művészi élmény tükrében? Lesöpörhetjük-e etikai megfontolásokból, pedagógiai, humanista célzatossággal az asztalról, ha a megszületés pillanatában tényleg létrehozza az önmagunkkal való egybeesés érzését, a kételyek elcsendesedését, a hit pátoszát? És ha már születés: hogyan volna mindez összemérhető a szó szoros értelmében vett születéssel, az új válaszok és új kérdések lehetőségével, Bettina igazságával?

A Szaturnusz gyűrűje attól erős előadás, hogy a két pólust egyenértékűen képes felmutatni, humorral, szerethető figurákkal és az eldöntetlenség, az egyensúlyozás fárasztó billegésének felszámolása nélkül. Ott veszít csak erejéből, ahol ez a párhuzamosság és egyenértékűség megbicsaklik. Erre példa a tejfakasztó-jelenet, amely kíméletlen szatírája egy férfiközpontú társadalomnak és egy szokásnak, amely a női testtel kapcsolatos teljes indiszkréció és áthatolhatatlan diszkréció különös egyvelege, ahogy a szülés végigkísérésétől, a vértől, a feltárulkozó és erotikus auráját vesztő nőitől rettegő Zsolt úgymond a tej megindulásáért önti magába az alkoholt. A humor és a nyilvánvaló elrajzoltság, karikaturisztikus túlhajtottság ellenére mintha a rendezés ezen a ponton nem bízna nézője ítéletében. Nagy Zsolt alapvetően zárkózottnak, szótlannak, sérülékenynek és érzékenynek rajzolja Zsoltot. Harsány részegsége talán ezt hivatott ellenpontozni, hatásában azonban egyszerre fosztja meg a jelenetet annak humorától és tragikumától. Marad a lecsupaszított morális lecke: lám, amíg a nők kínok közt gyermeket hoznak a világra, hogy aztán testükből táplálják az új életet, a keménykedések mögött szánandóan gyenge férfiak részükről ezzel a tivornyával járulnak hozzá a dologhoz. Hasonló bizalmatlanságot érzékelek az alkotók részéről a szövegre, hétköznapi párbeszédekre, minimális díszletre és hangeffektekre épülő előadás dramaturgiájával szemben. Mintha bizonyos elemeket – valóság és fikció viszonyának folyamatos játékát, kiszámíthatatlan dramaturgiai csavarokat, önreferencialitást – csak azért hoznának be, hogy feldúsítsák, mozgalmasabbá tegyék az előadást.

Csakhogy azt nem ezek, hanem a színészi játék, a komor humor, a felvetett kérdések, a kényes-törékeny egyensúly fenntartása, banalitás és pátosz kettőssége és igen: az egyszerű, ismerős, mégis tűpontos szöveg működteti.

Mi? Kárpáti Péter: Szaturnusz gyűrűje
Hol? Örkény Stúdió.
Kik? Rendezte: Kárpáti Péter. Játsszák: Nagy Zsolt, Láng Annamária m.v., Novkov Máté, Polgár Csaba, Józsa Bettina, Ficza István, Jéger Zsombor.  Kárpáti Péter. Dramaturg: Varga Zsófia. Látvány: Veronika Keresztesová. Zene, sound design: Szabó Sipos Ágoston. Mozgás: Vadas Zsófia Tamara. Fény: Balogh Csaba Andor. Médiadesign: Herpai Máté. Hangeffektek: Baranyai Illés. Dramaturg-gyakornok: Oltean Márk e.h. Asszisztens-ügyelő: Veres Emőke. Asszisztens-gyakornok: Tajti Boglárka Roberta. Súgó: Kovács Henrietta.