Miért választja ma egy (orosz) rendező a Makbett-et a Macbeth helyett? Abszurd korszakhoz abszurd dráma dukál? A Debrecenben első alkalommal vendégrendező Alekszej Zolotovickij egy interjúban^[1] elmondta, rendezői gondolkodásától távol állnak a jelenre reagáló manifesztumok. Inkább úgy néz a Makbettre, mint egy lehetséges Macbeth-olvasatra, amely közel áll a sajátjához, az aktualitás helyett az évszázadok alatt sem változó emberi természet mozgatórugói érdeklik.

Fotók: Máthé András

Nézőként viszont könnyű a jelenre olvasni ezt a vérben tocsogó, egyszerre nevetésre késztető és végtelenül pesszimista előadást, amelyben Makbett abban különbözik utódjától, hogy ő egy jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt bíró, mindennapi emberből válik gonosszá, Macol viszont már annak is születik.

A Csokonai Fórum Kóti Árpád Kamaratermébe belépve a színpadon már ott vár bennünket egy oldalra fektetett, hatalmas fej. (A díszletet Marijus Jacovskis jegyzi.) Nehéz megmondani, mi lehet pontosan, leginkább ördögfejnek tűnik, de van benne valami állati is. Üres szemgödrei viszont az álarcszerűség érzetét keltik. Ennek a méretében is igen hangsúlyos díszletelemnek aztán nem lesz érdemi szerepe az előadásban, inkább hangulatelemnek tűnik. A színpad másik oldalán álló, jóval kisebb szalmagömbszerűség később a birnami erdő jelzésének bizonyul.

Tihanyi Ildi jelmezei ellenben sokatmondóak. A magát Lady Duncannek és komornájának kiadó két boszorkány kosztümjeinek hideg, áramvonalas eleganciáját a mutatóujjukra illesztett, karomszerű hosszabbítás ellenpontozza. A military stílusú férfiöltözetek középkorias páncélutánzatokkal ötvöződnek. Sok apró részlet, kiegészítő, fejfedő járul hozzá az eklektikusságában is egységes látványhoz. Az uralkodói státuszt például egy túl nagyra szabott, felemás hosszúságú, extrém széles válltömővel ellátott zubbony jelzi.

Vannak pillanatok, amikor az előadás határozottan a Gyaloggaloppot idézi. Tele van morbidan vicces pillanatokkal, gegekkel, amelyek többnyire az erőszakot, a láncreakciószerűen következő gyilkosságokat teszik elviselhetőbbé. Hosszú-hosszú percekig pakolgatja vissza a zubbonya alá, majd húzza maga után a kellékként precízen kidolgozott vékony- és vastagbelet az egyik katona. Mások nem tudják végrehajtani az uralkodó kivégzési parancsát, már-már bohózatba illően szerencsétlenkednek, míg végül egyikük bénaságában magát öli meg.

A shakespeare-i három helyett itt két boszorkány van, jelenlétük folyamatos és intenzív. Nem jósnőként vannak jelen, hanem sokszor ők alakítják a történéseket, mozgatják a szálakat. A kezdetben gyerekesen gyámoltalannak tűnő Makbettet mintha Lady Duncan iránti rajongása billentené át a sötét oldalra. Mészáros Ibolya és a komornáját játszó Tolnai Hella fölényes, fád, az intrikákat kifejezetten élvező, ikerszerű párost alkotnak, színpadi jelenlétük, jól koreografált mozgásuk az előadás egyik meghatározó eleme. Szerepükből időnként kikacsintanak: nemcsak a boszorkányokat, valamint a Ladyt és komornáját játsszák, hanem néhány odavetett mondat erejéig színésznő voltukra is utalnak.

Mercs János Makbettje – ahogy arról már esett szó – a normalitásból indul. A Lady Duncan iránti megszállottság mellett az uralkodói szerep rontja meg. Tetszeleg a termetéhez képest túlságosan nagy kabátban, gyerekes lelkesedéssel rohan fel a trónt jelző emeleti ablakba. Romlékony anyag az ember – talán ez a meghatározó gondolat alakításában.

Energikus játék, figyelmes jelenlét és szép összmunka jellemzi a társulatot. Ki kell emelni a Bancót játszó Kiss Gergely Mátét, Gelányi Bencét (Duncan), Bakota Árpádot (Tiszt), Vranyecz Artúrt (Candor) és Csata Zsoltot (Glamiss).

Néhány éve, az Átriumban, Alföldi Róbert rendezésében Macol, a Makbettet megölő új király „programbeszédében” az ifjú, feltörekvő „újtörökök” lendületével ígért még kegyetlenebb, még véresebb időket. Nem volt egy optimista lezárás. A debreceni előadás ennél tovább megy. Itt Macol nyolc-tíz év körüli kisfiú, az ő szájából még ijesztőbben hangzik ez a program. A gyermeki ártatlanság már nem létezik, a következő generáció nem romlékony, hanem már romlottan jön a világra – üzeni a rendezés. Ezt a megoldást színházilag gyengíti, hogy a gyermekszereplő a szöveget elmondja ugyan, de az abban rejlő drámát és fenyegetést nem tudja visszaadni. Egy tiszta tekintetű, kissé megilletődött fiút látunk. Ha ez a feltételezett rendezői koncepció ellen megy is, mégis, talán mondhatjuk, hogy szerencsére.

Mi? Eugéne Ionesco: Makbett (fordította: Bognár Róbert)
Hol? Csokonai Színház
Kik?  Rendező: Alekszej Zolotovickij. Szereplők: Bakota Árpád (Tiszt), Csata Zsolt (Glamiss), Gelányi Bence (Duncan), Kiss Gergely Máté (Banco), Kránicz Richárd (Szerzetes), Mészáros Ibolya (Lady Duncan), Mercs János (Makbett), Tolnai Hella (Komorna), Vranecz Artúr (Candor), Vrabecz Botond mv. (Fegyverhordozó), Bakos Farkas / Ádány Márk (Macol).  Díszlet: Marijus Jacovskis. Jelmez: Tihanyi Ildi. Fény: Narek Tumanian. Zenei munkatárs: Dargó Gergely. Ügyelő: Nagy Fruzsina. Súgó: Kató Anikó. Rendezőasszisztens: Sóvágó Csaba. Koreográfus: Katona Gábor. Tolmácsok: Bognár Anita, Lakó Zsigmond, Antal Kitti.

^[1] http://csokonaiszinhaz.hu/az-ido-kereke-ugyanugy-forog-a-kiralyok-es-hajlektalanok-kora-is-es-az-o-termeszetuk-sem-valtozik-interju-alekszej-zolotovickijjal/