Cirkuszi attrakcióval/mágiával kezdődik a Vígszínház bemutatója. A szereplők bevonulásakor a porondmester megkettőződik: egy dublőr lép színre, aki olyannyira hasonlít a Vicentio herceget játszó Kőszegi Ákosra, hogy első ránézésre fel sem tűnik a „csalás”. S ha a cirkusz mint metafora nem is tűnik eredeti ötletnek, ennek a különös kettőzésnek, a Herceg két alakjának lehetne valódi jelentősége, mélyebb, a játék egészét meghatározó értelme is.

Fotók: Vígszínház / Gordon Eszter

A Szeget szeggel a shakespeare-i életmű sokat vitatott és sokféleképpen értelmezett darabjai közé tartozik, amelyről neves esztéták és irodalomkritikusok fogalmaztak meg szélsőségesen eltérő véleményeket. A két szélső pólus egyikén azok állnak, akik a „jó herceg” sablonjának szándékos elrontását pusztán írói szeszélynek, magát a drámát a pálya kevéssé fontos alkotásának látják, a másikon pedig azok, akik a Herceg megkettőződő személyiségében és cselekedeteiben az életmű kulcsát vélik felfedezni, a Szeget szeggel-t a szerző legfontosabb darabjai közé számítva. Az irodalomtörténeti vitával persze sok dolga nincs a színháznak, ám az biztos, hogy markáns gondolatot közvetítő előadás nem valósítható meg Vicentio alakjának és tetteinek precíz színpadi értelmezése nélkül. Ezért is kelt vegyes érzéseket Rudolf Péter rendezésének felütése. A Herceg személyének megkettőződése ugyanis utalhatna akár arra az izgalmas értelmezésre is, miszerint Vicentio világi alakja, a manipulátor politikus voltaképpen azt bizonyítja be, hogy a Ludwig szerzetes képében megnyilvánuló másik alakváltozatának gyönyörű, humánus eszméi és okos ötletei az önzésre, képmutatásra, hatalmi erőre épülő világ(rend) törvényei között működésképtelenek. A cirkuszi metafora viszont nem kecsegtet mélyebb mondandóval: a porondmesteri titulus legfeljebb keretet ad a Herceg manipulációinak, de azok okáról, mibenlétéről semmit nem árul el. A későbbiekben azután az előadás nemcsak a kettős személyiségre épülő potenciális értelmezést nem követi, de a cirkuszi világ is csak keretként, látványosságként rémlik fel, a metafora potenciális szélesítésre, árnyalására sem történik kísérlet. És másfelé sem igen mozdul el az interpretáció: Rudolf Péter rendezése nem követi azt a gyakori értelmezést, amely Vicentiót mindenki érzéseivel visszaélő, rideg zsarnoknak ábrázolja, miként azt a ritkábbat sem, amely a hibáit (és a rendszer hibáit) kétségbeesetten jóvátenni igyekvő, majd a világrend működését mégis elfogadó uralkodó szükségképpen nem egészen konzisztens cselekedeteinek soraként prezentálja a történetet. Pedig Kőszegi Ákos színészi alkata, habitusa e két utóbbi értelmezéshez bizonyosan alkalmas volna. Markáns rendezői elgondolás hiányában Kőszegi jobbára egy hiú, szeszélyes uralkodót játszik, akinek cselekedetei sokszor rögtönzöttnek, és nem előre kiszámítottnak tűnnek, aki nem tervszerű elgondolás alapján manipulál, hanem azért, mert ezt is nyugodtan megteheti. Így viszont a játék menete is szeszélyessé válik, ami nem segítenek bizonyos rendezői ötletek sem.

Ilyen látványos ötlet például néhány néző színpadra ültetése. A kiválasztott (bár – felteszem – helyüket maguk választó) nézők egy agorát formázó térszerkezeten ülnek, amely négy térelemre választható szét és mozgatható is. Ennek megfelelően a játék hangsúlyos(nak szánt) pontjain szét is választják és mozgatják a díszletelemeket. Hogy a színen ülő nézőket centrális pozíciójuk mennyiben kárpótolja azért, hogy kényelmetlenül ülve, zömmel hátulnézetből követik az eseményeket, nem tudhatom, ám azt igen, hogy azt a funkciót, amelyet a rendezői elképzelés vélhetőleg szán nekik, nemigen töltik be. Színpadra ültetésük akkor bírhatna jelentőséggel, ha bármilyen szempontból bennünket, nézőket (vagy ha úgy tetszik: a népet) képviselhetnék, vagy ha legalább passzivitásuk, némaságuk valamilyen jelentőséggel bírna. Ám maga a darab erre nem ad lehetőséget, mivel a „nép” mint olyan nem jelenik meg benne (legfeljebb néhány díszes tagja, magában), a hiányzó nézőpontot a rendezés sem adja hozzá a játékhoz, így a színre ültetett nézők pusztán biodíszletként funkcionálnak.

A további ötletek megmaradnak a pragmatikum szintén, vagy legfeljebb a látvány, az atmoszféra szempontjából van jelentőségük. Előbbi kategóriába tartoznak a különösebb jelentőséggel nem bíró szerepösszevonások (amelyek óhatatlanul is eszembe juttatják a dráma általam látott legerősebb, bő egy évtizeddel ezelőtti kolozsvári bemutatóját, amelynek rendezője, Matthias Langhoff a mindenkivel szórakozó hatalmat megtestesítő Vicentio és a mindenkivel viccelődő, de mindenkinek kiszolgáltatott pojáca, Pompeius szerepét vonta össze – amivel nem pusztán Hatházi András emlékezetes alakításának ágyazott meg, de kulcsot talált a műegész értelmezéséhez is). Utóbbi kategóriába pedig a cirkuszi produkció gazdag látványelemei, a maskarák, a trükkök sokasága sorolhatók, amelyek ideig-óráig vonzzák a szemet, de nem mélyítik, nem gazdagítják további jelentéstartalmakkal és nem is emelik el a szituációkat. Khell Csörsz díszlete és Füzér Anni jelmezei gazdag, színes, látványos színpadi világot teremtenek meg, de ez a világ nem mutat túl önmagán. Más kérdés, hogy néhány sikerült karakteralakítást magától értetődően helyezhetünk el e közegben. Elsősorban Fesztbaum Béla Könyök polgárőrére gondolok, amely bámulatos precizitással, komoly szakértelemmel felépített clownerie. S ha Könyök a cirkuszok agresszív, buta, mindenki által átvert bohóca, akkor Pompeius (Nádasdynál: Pompó) a rafinált, okos bohóc. Kövesi Zsombor egy jellegzetes hanglejtésből bontja ki a bordélyban tevékenykedő mindenes figuráját, és következetes visszafogottságával mutatja az örök vesztesek mindent átható derűjét.

A további, kevésbé hálás mellékszerepeket alakítók többnyire pontosan és különösebb invenció nélkül teljesítik feladatukat, s a főszereplők többsége sem lép túl a korrekt karakterformáláson. A fókusz értelmezetlensége, a Herceg motivációinak homályban hagyása nemcsak Kőszegi Ákos játékterét szűkíti le, hanem mindazokét, akiknek szerepértelmezése szorosan kell, hogy kapcsolódjon Vicentio alakjához. Stohl András ugyan precízen és szuggesztíven mutatja, hogy az érzéki fellángolás hogyan változtatja az érzéketlen puritánt aljas gazemberré, de Angelo hatalmi mechanizmusban játszott szerepének – és így aljassága eredendőjének és mértékének – megítéléshez hiányzik az a tükör, amelyet a Herceg cselekedeteinek pontos felmérése jelentene. És alighanem e viszonyítási pont hiánya miatt dönthető el oly nehezen Ötvös András egyébként színes és lendületes Luciójáról is, hogy kedves, nagyszájú svihák vagy a hatalomhoz dörgölőző, elvtelen pojáca-e. Kivételt csak Izabella alakja jelent. Az apácának készülő, bátyja életéért esedező, de azt szüzessége feláldozásával megmenteni nem kívánó, kérése miatt bátyjából is kiábránduló, de érte továbbra is küzdő, végül Vicentio által oltár elé vezetett lány alakja több értelmezési lehetőséget is kínál. Láttam már törtető, önző nőalaknak és helyét a világban nem lelő, elveszett lánynak is játszani, de a leghálásabb lehetőség alighanem a tiszta, önzetlen személyiség fokozatos elromlásának megmutatása. Márkus Luca ezzel szemben talán a legkevésbé hálás lehetőséget választja: hűvös, merev, kissé életidegen, de a maga elveiben őszintén hívő, mindvégig tiszta lányt játszik, akinek a Herceg visszautasíthatatlan házassági ajánlata nem dicsőség, öröm, hanem fájdalmas megtöretés, boldogtalanság. És a színésznő olyan szuggesztíven, meggyőzően valósítja meg ezt az értelmezést, hogy az előadás keserű, fájdalmas csattanóját végül is Izabella tragédiája jelenti – ez az a momentum, amely valóban megérint ebben a színes, mozgalmas, de fókuszálatlan, kevéssé értelmezett, szét-szétfolyó előadásban.

Mi? William Shakespeare: Szeget szeggel (Nádasdy Ádám fordítása, A vígszínházi változatot készítette: Hársing Hilda és Rudolf Péter.)
Hol? Vígszínház
Kik? Rendező: Rudolf Péter. Szereplők: Kőszegi Ákos (Herceg), Stohl András (Angelo), Balázsovits Edit (Mariann/Keféné), Seress Zoltán (Escalus), Wunderlich József (Claudio), Márkus Luca (Izabella), Puzsa Patrícia (Giulietta), Fesztbaum Béla (Könyök), Ötvös András (Lucio), Bölkény Balázs (Parancsnok), Kövesi Zsombor (Pompó), Borbiczki Ferenc (Kaszáló/Tamás testvér), Karácsonyi Zoltán (Bernát/Habossy), Szántó Balázs (Első zsoldos/Bíró/Énekes fiú), Krasznai Vilmos e.h. (Második zsoldos), Kovács Olivér m.v. (Harmadik zsoldos), Virágh Panna e.h. (Apáca/Brigitta), Illés Adrián e.h. (Küldönc/Testőr), Birta Márton, Harangozó Boglárka, Miskolczi Renátó. Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Füzér Anni. Dramaturg: Hársing Hilda. Mozgás: Molnár G. Nóra. Zenei munkatárs: Wunderlich József. Világítástervező: Csontos Balázs.