Útitársak
Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák fognak itt sorakozni heti rendszerességgel bővülő sorozatunkban, amelyeket a felkérésünkre igent mondó szerzők – régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek – szerint ábécésorrendben, hármasával közlünk. A búcsúszámmal a Színház folyóirat küldetése azonban nem ér véget, csak a nyomtatott kiadástól köszönünk el, hiszen ahogy a lap utolsó számának szerkesztőségi sokkezesében írtuk: irány a felhő!
Kállai Katalin: Se vele, se nélküle
(barátom, Színház)
Kállai Katalin
Se vele
A komor pártlapok közül némileg kilógó, rikkancsok árulta Esti Hírlap kulturális rovatának a gyakornoka nagyjából úgy tekintett a Színház című elméleti és kritikai folyóiratra, mint a KISZ Központi Bizottsága irodalmi színpadának a stúdiósa a Royal Shakespeare Company társulatára. Elérhetetlen távlatokból.
A Nyugat harmadik nemzedékét még elcsípő, majd a háború utáni hatalmi elitbe integrálódó, amúgy erős tekintélyt kivívó Boldizsár Iván főszerkesztő és a helytartójaként működő Csabainé felügyelte lap nevét akkor, a nyolcvanas évek második felében, kellő áhítattal mertük csak kiejteni. A kezdő színikritikus számára (jó, a Kritika című folyóirattal együtt) a non plus ultra volt. Kivívta a jogot, hogy „élet és halál” kérdéseiben döntsön. Vagyis akkor lettél színikritikus, ha felkértek szerzőnek.
Se nélküle
Vannak fontos pillanatok, amelyek kitörölhetetlenül megragadnak. Az új éra új főszerkesztője, Koltai Tamás egy napsütötte tavaszi napon a Bajor Gizi múzeummal szemközt, susogó lombok alatt kért föl szerzőnek. (A hely fontos, mert én a múzeum mellett nőttem föl, ő pedig mellette lakott.) Közben mosolygott. Aztán, kb. tizenöt év múlva, egy budapesti underground előadás szünetében ugyanezzel a természetes mosollyal közölte, hogy elküldte egy színháznak az új drámámat, mert tetszett neki. A saját, határtalanul nyitott értékrendjét követve sorolt át az „ellenoldalra”. Hogy úgy mondjam, egyszemélyes esztétikai univerzumában drámaíróvá avatott… És már csak saját sors. Azóta eltelt némi kis idő, de még mindig ugyanabba az olykor kényelmes – két sűrű lét közötti – végtelen űrbe tévedek, mint akkor. De a tudat, hogy KT (vagyis a Színház) próbált nekem fix talajt találni, megnyugtató. Hálás vagyok érte.
Egyébként a mostani se vele (térjünk rá vissza, ha már ez lett a cím) nem vágy, hanem épp aktuális állapot. Amely, mint tudjuk, permanensen változik, alakul. Mint minden fontos, nélkülözhetetlen barátság.
Karsai György: A Színház, Koltai Tamás és egy kevéske gyarló hiúság
Karsai György. Fotó: Túry Gergely
Mi mindent tud az internet! A legtöbb felhasználó számára nyilván evidencia ez is, de bennem csak most tudatosodott, hogy a levelezési rendszer segítségével meg tudom állítani az időt. Tőlem ugyan hiába kéri évek óta az automatikusan generált program, hogy „szabadítsak fel tárhelyet”, különben a) nem tudok több levelet fogadni, illetve küldeni, b) mindenféle tárolt adatom elvész. Valószínűleg azért nem léptem eddig, mert a tárhelyet annyira szörnyszülött szónak érzem, hogy beleborzongok, ahányszor csak találkozom vele. Néha kicsit nyugtalankodtam/nyugtalankodom e fent jelzett, reám leselkedő veszélyek miatt, de arra soha nem gondoltam, hogy igenis lehetnek pozitív hozadékai szófogadatlanságomnak.
De most, amikor a Színház című folyóirathoz fűződő emlékeim felidézése a feladat, s a számítógép üres képernyőjével már egy ideje bámuljuk egymást, mert túl sok az emlék, ami az elmúlt évtizedek során felhalmozódott, egyszer csak eszembe jut, hogy mi lenne, ha beütném a „Beérkező levelek” rovatba, hogy „Koltai Tamás”. És láss csodát: megjelenik egy csomó levél, fölötte, hogy „50 a sokból”. Pedig tényleg nem úgy élt az emlékezetemben ez az idő, hogy olyan intenzíven leveleztünk volna. Már csak azért sem, mert túl a Színház hivatalos ügyein gyakran beszéltünk telefonon is, meg gyakran mentünk együtt vidékre színházba, meg vendégeskedtünk is egymásnál. Az ismeretség laza, ősidőkre visszamenő előzménye, hogy Tamás jó tíz évvel előttem járt az Apáczaiba, s első szerelmem az ő akkori legjobb barátjának és osztálytársának a húga volt, így néha összefutottunk közös bulikon is.
Aztán hosszabb szünet következett. Az egyetemi évek és az utána következő idő ugyan továbbra is intenzív színházba járással – és a Színház olvasásával – telt, de Tamással egészen az 1990-es évek közepéig megritkultak találkozásaink. Aztán elkezdtem színházi kritikákat írni, és Tamás egyre gyakrabban hívott, hogy menjek be a szerkesztőségbe. Ott találkoztam először Szántó Judittal, Nánay Istvánnal, Tompa Andreával, s később még sokakkal a kritikus kollégák közül (meg persze Margóval, aki nélkül a szerkesztőség működése elképzelhetetlen volt) – és természetesen Csáki Judittal is sokszor ültünk ott is egy asztalnál, de vele sokkal régebbi az ismeretség.
Amikor azután 2004-ben engem kértek fel POSZT-válogatónak, egészen más fénytörésbe került kapcsolatom a Színházzal. Csáki Judit és Koltai Tamás azonnal felkért, hogy majd a végén, a válogatási időszak lezárultával írjam meg a folyóirat számára tapasztalataimat, élményeimet, készítsek a 2004/2005-ös színházi évadról kritikai összefoglalást. Megcsináltam, több részben meg is jelent a lapban. (Egészen pontosan hét részben, havi rendszerességgel: az első a 2005. májusi, az utolsó a 2005. novemberi lapszámban – az archívumban mindegyik rész elérhető. A szerk.) POSZT-programom nyilvánosságra hozatala után a Színháznak leadott összefoglalómat (majdnem kétszáz előadást láttam és jó nyolcvan oldalt írtam az év folyamán) Tamás is, Judit is azonnal elolvasta, aztán leültünk jó sokszor, vitatkoztunk, érveltünk, nagyon sok előadás megítélésben nem értettünk egyet, majd természetesen egyetlen szó változtatás nélkül lehozták, amit írtam. Ezek a beszélgetések nagyon sokat jelentettek nekem, rengeteget tanultam a „többféle lehetséges kritikusi látásmód” tantárgyból, amelynek igazán avatott tanáraira leltem bennük. (És ezek a beszélgetések alapozták meg azt a Kritikusképző kurzust, amelyet az egykorvolt SZFE-n indítottam el évekkel később, 2014-ben, Koltai Tamás mellett többek között olyan kiváló kollégákkal, mint Csáki Judit, Nánay István, Jákfalvi Magdolna, Urbán Balázs, Szűcs Katalin.) Koltai Tamás általában szűkmarkú volt a dicséretek osztogatásában, szóban talán ha kétszer mondta azt, hogy „Gyuri, ez jól van megírva”, vagy hogy „igazad van, ez az előadás tényleg ilyen”. Vanitatum vanitas: igen, most eldicsekszem azzal, mennyire váratlanul ért, s persze mennyire jólesett, amikor sok-sok vitánk után Koltai Tamás – nem a Színházban, hanem az Élet és Irodalomban („Pécs és Bécs”, XLIX. évfolyam 25. szám, 2005. június 24.) évtizedeken át állandó színházi kritikai rovatában – így értékelte POSZT-válogatói évemet: „Az idei POSZT különdíjas teljesítménye Karsai Györgyé, a válogatóé. Ő maga szerencsés ötvözete a színházi kül- és belembernek – hogy Arany Hamletjét idézzem. Elméleti tudós és gyakorlati néző. Szívós és ütésálló. Nem értek egyet minden választásával – miért is kéne? –, de döntéseinek következetessége, etikai, ízlésbeli és szakmai minősége megkérdőjelezhetetlen. Közkeletű tévedés, hogy ha egyszer elfogadtuk az egyszemélyes válogató intézményét, akkor a válogatását is eleve el kell fogadnunk. Nem hinném, hogy ezt kellene tennünk, ha valaki haveri alapon, rossz ízléssel vagy szakmai vaksággal válogat; egyszerűbben szólva, ha befolyással üzérkedik, és nem ért a színházhoz (mindkettő azonnal átlátható). Nincs kínosabb, mint ha Pécsre – netán – válogatott blama kerül. A blamát csak blablával lehet megvédeni a szakmai vitákon, Karsai viszont tökéletes fölkészültséggel, előadói bravúrral, színesen, meggyőzően (és tolakodás nélkül!) kommentálta az ott elhangzottakat. Felszólalásai felsőfokú színházi szemináriumok voltak – nem véletlenül egyetemi tanár –, ami újra fölveti ezeknek a beszélgetéseknek a műfaji megoldatlanságát, legfőképpen azt, hogy nem tudni, mik is valójában: szakmai viták vagy közönségtalálkozók. (Az idén különösen abszurd helyzetek adódtak ebből és a vitavezető személyéből.) Mindenesetre Karsai György nagyon magasra helyezte a mércét, el nem tudom képzelni, hogyan lehet majd őt ebben a szerepben akár csak megközelíteni is. Ez egy kis Bécs volt Pécsett. (Az ottani nyilvános beszélgetéseket is elmoderálná, tud hozzá nyelvül és színházul. Lát hozzá odakint is eleget.)”
Nem tudom, felidéztem volna-e valaha mindezt, ha nem érkezik a felkérés a Színházzal kapcsolatos emlékeim megírására. A gépemen megőrzött elektronikuslevelezés-folyam – számomra legalábbis egészen bizonyosan – dokumentálja, hogy a Színház a szó legnemesebb, nem elcsépelt értelmében magas szakmai színvonalú színházkritikai és -kutatási műhely volt, amely jó lenne, ha tovább élhetne.
Kovács Bálint: Valahová megérkeztem
Kovács Bálint. Fotó: Juhász István András
Bár a Színház nyomtatott verziójában megjelent huszonvalahány cikkemmel nem mondhatom, hogy a lap legmeghatározóbb szerzői közé tartoztam volna, a Színház mégis az én legmeghatározóbb lapjaim közé tartozott, és csak azért mondom így, mert félek leírni, hogy ez volt számomra „a” legmeghatározóbb lap. Ugyanis ha nincs a Színház, én ma talán nem vagyok újságíró.
Kamaszkoromtól fogva szerettem elmondani, leírni a véleményemet a színházról, így amikor érettségi után nem vettek fel az egyetemre, azért is mentem el a MÚOSZ újságíró-akadémiájára, mert úgy gondoltam, végül is nem lenne rossz ezt egy lépéssel komolyabban csinálni, és hát így talán egyszer majd a szakma csúcsát jelentő Színházba is írhatok, ahová Koltai Tamás és a többi nagyok, nem csak a közösségi oldalakra. Elvégeztem a képzést, és már félév táján éreztem, hogy ez az én utam; bár a tisztesség (illetve a diploma) kedvéért újra felvételiztem az egyetemre, el is végeztem a szociológia szakot, de már a gólyatábor előtt tudtam, hogy sosem leszek szociológus, nekem már ott az újságírás.
És a távoli jövőkép nem is olyan sokára, öt év alatt valósággá vált, megjelent az első színikritikám a Színházban, egy békéscsabai Nóra-előadásról. Mégsem ez a legfontosabb emlékem a folyóiratról: az egy évvel későbbhöz, a 2012. augusztusi lapszámhoz kötődik. Akkor éreztem úgy, hogy valahová megérkeztem: amikor az a fickó, aki valaha azért ment újságíró-iskolába, hogy hátha egyszer bekerül a Színházba, a kezébe vehette azt a Színház-lapszámot, amelynek az ő interjúja, illetve interjúalanya van a címlapján. Ha évtizedek múlva akár már egyetlen nyomtatott lap sem lesz a piacon, ez az érzés még akkor is ugyanúgy velem lesz, és nincs olyan gazdasági válság, és olyan megváltozó médiafogyasztási szokások sincsenek, amik akár csak egy kicsit is tompíthatnának rajta.
Eddigi szerzői lapemlékezetek:
