Az Örkény Színházban decemberben bemutatott The Black Rider máris sikerelőadás. Ezt nemcsak a teltházak jelzik, hanem az is, hogy a színházi közbeszéd része lett. A premier óta eltelt két hónapban számos írás jelent meg róla, köztük több mélyreható elemzés. Ha onnan nézzük, hogy mind a darab, mind az előadás nyitott mű, amely lényegében a befogadóban történik meg, akkor ez nem is olyan meglepő. Még ha a nyitottság látszólag ellent is mond a darab kultuszát megalapozó tényeknek.

Fotók: Horváth Judit

A szerzők, Robert Wilson rendező, Tom Waits zeneszerző és William S. Burroughs író szigorú feltételekhez kötötték a mű színpadra állítását. Az amerikai mesterhármas minden tagja kultművész, ami önmagában is garantálja a sikert. Az, hogy az 1998-as kanadai és 1999-es New York-i angol nyelvű bemutatókat követően tíz évig nem engedélyeztek új színpadi feldolgozást, fokozta a Black Rider iránti érdeklődést. Arról nem szól a fáma, hogy pontosan miért is volt a tiltás, amit állítólag Tom Waits kezdeményezett. Mindenesetre a feloldásáig több mint száz helyen bemutatták a produkció remake-jét Wilson(ék) licence alapján, nem minden esetben az ő rendezői közreműködésével. Itthon egyetlen alkalommal találkozhatott a produkcióval a közönség, szcenírozott koncert formájában, amelyet Ascher Tamás rendezett 2009-ben a Nemzeti Színházban. (Mátyássy Bence ugyanúgy a Vadorzó szerepében debütált a „felolvasószínházi” verzióban, mint most az Örkényben vendégművészként.)

Az anekdota szerint Wilson kereste meg az egyéni hangjáról és stílusáról ismert énekes-dalszerzőt a Black Rider ötletével, majd közösen hívták be a 60-as évekbeli ellenkultúrát meghatározó beatnemzedék íróját, aki egyaránt hatott az irodalomra és a popkultúrára. Burroughs botrányos életvitele, abszurd kalandjai és drogfüggősége mellett a formabontó, mágikus-misztikus áthallásokkal és életrajzi elemekkel átszőtt szövegeiről híresült el. A bűvös vadász történetéhez ily módon is kapcsolódott, hiszen második feleségét módosult tudatállapotban fejbe lőtte, amikor Tell Vilmos híres almajelenetét próbálta demonstrálni egy mexikói kocsmában. A közös munka afféle lelkiismereti jóvátételként is szolgált számára. Work in progress módszerrel dolgoztak, töredékeket küldözgetve inspirálták egymást. Waits-et a hangszerelésben Greg Cohen, a dalszövegírásban pedig felesége, a szintén zenész Kathleen Brennan segítette, dramaturgként Wolfgang Wiens működött közre.

A kollektív asszociációs tudatfolyamot azonban Wilson irányította, az ő tér- és képközpontú víziójában forrt egybe az összművészeti kompozíció, amelyben minden elem szerves részét képezi az egésznek. A textus nem egyszerűen „sorvezető” a cselekményhez, hanem számos jelentésréteget is megnyit. De ugyanilyen fontos a zenei szövet, a hangszerelés és a dalbetétek, valamint a díszlet, a jelmezek, a vetítés és a fények alkotta látvány, illetve a realista színjátszást minden szempontból felülíró, mozgás- és testfókuszú alakítások is. Maguk a szerzők operaként tekintenek a műre, melynek struktúráját és eszmeiségét szerzői jogi előírásokkal védték le. A darab egységére vonatkozó szabályaikat könnyebb értelmezni – pl. nem lehet változtatni a montázstechnikával építkező szerkezeten, a dalokat csak angolul lehet előadni, a zene kizárólag élőben, eredeti hangszereléssel szólalhat meg –, viszont a rendezési elvekre vonatkozó copyright nehezebb ügy. Ismeretének hiányában részben azokra a hívószavakra támaszkodhatunk, amelyeket az eredeti alkotói team is kiemelt, mondván ez egy fekete komédia, mágikus mese, az abszurd abszurdja. Részben a videómegosztón elérhető ikonikus Wilson-rendezéssel való összevetés alapján következtethetünk az előadásmódot érintő főbb irányokra.

Kihívás tehát színre vinni a The Black Ridert, hiszen óhatatlanul rávetül a 20. századi színházművészet egyik legnagyobb élő legendájának árnyéka. Ráadásul nagy várakozás előzte meg a magyarországi ősbemutatót, mintha a nemzetis szcenírozott felolvasás után senki nem mert volna belevágni. (Ascher is inkább a Wilson, Waits, Brennan-trió Woyzeck-adaptációját rendezte meg pár évvel később a Katonában.) Bán Zsófia írta akkori elemző kritikájában, hogy „szerencsésebb lett volna még tíz évet várni. Vagy annyit, hogy legyen pénz egy teljes fegyverzetben futó színházi előadásra.” Hogy pénz 2023-ra sem lett több (sőt!), az egészen biztos, s az Örkény Színház sem rendelkezik operai léptékű „fegyverarzenállal”. Polgár Csaba rendezése mégis a teljesség érzetét kelti bennünk. Nem pénzzel és paripával varázsol el, hanem a tehetség erejével. Azon kivételes alkalmak egyike, amiért színházba járunk. Amikor minden alkotó és közreműködő önmaga legjobbját tudja beleadni az összmunkába, végeredményeként pedig megszületik a katarzis. (Nem véletlenül tapsoltatják meg a végén a műszakot és a háttérstábot is!)

Koncepciójáról Polgár egy interjúban annyit árult el, hogy tovább kell lépniük Wilson „brutálisan erős esztétikáján”, létrehozva a saját mitikus világukat. Az előadás őrzi az eredeti rendezés szellemiségét, egyes elemeiben meg is idézi, ugyanakkor reflektív, értelmező módon viszonyul hozzá. Saját vizualitást és játékstílust teremtettek, valamint nyomatékosították a meta-szálat, amivel olyan finoman megemelték a tétet, hogy képesek legyenek az itt és mostban megszólítani a közönséget. Ha nyitottak vagyunk és (meg)adjuk magunkat a játéknak – ahogyan arra a furcsa galeri a nyitó számban meg is invitál –, remekül szórakozhatunk.

Egyrészt Tom Waits jazzes-bluesos-kabarés muzsikája kiválóan szól Kákonyi Árpád irányítása alatt (különösen jók a fúvósok!). Az ötfős zenekarhoz többször csatlakoznak a szereplők (érdemes figyelni a vizuális élményt is jelentő hangszereket), Mátyássy magányos vadorzóként szinte végig a band tagja (testfestésben ő hozza vissza Wilson túlvilági szereplőit). A színészek egytől egyig kimagasló énekteljesítményt nyújtanak. Ha csak hallgatnánk, az is maradandó élmény lenne, még akkor is, ha ismerjük Tom Waits 1993-as szerzői albumát, amely a műhöz írt eredeti dalokat tartalmazza. Másrészt rengeteg apró részletet, utalást kapunk látványban, előadásmódban és szövegben, ami kitágítja a perspektívát és megannyi asszociációt hoz játékba. Ez önmagában is szórakoztató, ám a rendezés erre az intellektuális játszmára is reflektál azzal, hogy túltolja, kibillenti, megakasztja, ellentétes hatású és minőségű regisztereket helyez egymás mellé.

A kulcsszó tehát a mulattatás, ennek jegyében Wilson sötét világa az Örkényben kiszínesedik. A mester a 20-as évek német expresszionista filmes látásmódját idéző fény-árnyék dimenziók mentén komponálta meg szürreális vízióját, amelyben az abszurd képek a lélek belső kivetülései, monokróm szereplői pedig fehérre maszkolt arcukkal s kétdimenziós pantomimes mozgásukkal a sors által madzagon rángatott bábok voltak, akik kabuki színházi papírdíszletek között eredtek 20. századi traumáik és félelmeik nyomába. Polgár rendezésében az abszurd horror komédia 21. századi posztmodern tanmesévé szelídül, ahol az egyetemes szorongások helyét átveszi a globális társadalomkritika. Uniformizált szereplői úgy bukkannak elő abból a bizonyos cirkuszi vagy színházi kellékes ládából, mintha egy szubkult cosplay-kasztingra, titkos (hab)partira vagy mixed reality játékra érkeztek volna. Marad a bábszerű mozgás, de már inkább a videójátékok programozott figuráira, illetve a még nem tökéletes (tikkelő, megakadó, kényszerpályás, elromló) okosrobotokra emlékeztetnek. A falanszter asszociációt erősítik az egyenmaszkok, -parókák, -kismamacipők és munkaruha konfekciók is, amelyeken néhány kiegészítő egyéníti a szereplőket. (Izsák Lili ízlésesen karakteres tervezései.) A mimika főként a nőknél eltúlzott, ami a képregényszerű arcfestéssel (irreálisan nagy szemek, érzéki szájak stb.) és az érzelmeket egyezményesen ábrázoló jelekkel együtt a mangák és animék világát idézi meg.

Sokféle műfaj és stílusparódia keveredik még az előadásban. A filmes allúziók közül talán a Tarantino-utalások a legerősebbek (Kókai Tünde gyilkos lány figurája és a piros hó-jelenet miatt a Kill Bill), de a fura családról eszünkbe juthat az Addams Family, a herceg és kísérete párosról a Jégvarázs, a habról a Rocky Horror Picture Show, a lézerkardokról a Csillagok háborúja Jedi lovagjai. A populáris kultúra mesevilágában a varázserővel rendelkező hősök végülis nincsenek olyan messze az ördöggel paktumot kötő bűvös vadász 18. századi történetétől. Színházi élményeinkből bevillanhat a Jógyerekek képeskönyve, amelyet (nemcsak) ugyanezzel a társulattal láthattunk. A vadászjelenetek „céllövöldéjében” retró számítógépes játékokból ismerős fenyők, szarvasok és galambok tűnnek fel. De kortárs táncos mozgáselemekből is képződhet szarvas, és mennyi más utalás Molnár Csaba ötletgazdag, mégsem tolakodó koreográfiája nyomán.

A játék lényegi szervezőelve a meglepetés és az attrakció, ami részben wilsoni örökség. Izsák Lili díszlettervezőként jól kihasználja az Örkény szűkös adottságait, erősítve a színház a színházban meta-jelleget. A színpad üres fekete doboz, amit színházi elemekből épített zenekari karzat keretez. A tér közepén egyetlen elem, a koporsó méretű cirkuszi láda, amely (megidézve az eredeti rendezést) az intrózenére önállóan mozog, majd a „konferanszié” vezényletével kipörgeti magából a szereplőket. A térbe bekerülő kellékek többsége „talált tárgy” a színházi működésből (munkáskesztyű, gumicsizma, kábel, indítógomb, ventilátor, fúró, neoncsövek, füstgép, takarítóeszköz stb.). Ezeknél a használati jelleg megváltoztatása hat meglepetésként, míg az „igazi” kellékek felbukkanása jelentésképző funkcióval bír (pl. Kätchen libája, Wilhelm töltőtolla, a fegyverek vagy a húsdaráló). Eljátsszák, hogy eljátsszák a történetet, mintha egy vándortrupp produkcióját látnánk, rögtönzött elemekkel. Kikacsintgatnak a jelmezek és a maszkok mögül, meg-megbotlanak, gesztusokkal kommentálják az elhangzottakat, lejelzik a hibáikat, leállítanak, újrajátszanak vagy betoldanak jeleneteket, amit tulajdonképpen a szöveg alapoz meg.

A „kibillentés” ugyanis nyelvi szinten történik meg. Závada Péter szerényen azt nyilatkozta, hogy csak annyit tudott változtatni a szövegen, amennyit a műfordítás megenged. A végeredményt elnézve azonban ez egyáltalán nem kevés. Sikerült ugyanis egy plusz réteggel aktualizálnia Burroughs írását. Az anyag egyébként is rétegzett: C. M. Weber 1821-es A bűvös vadász c. operája volt a kiindulási alap, amelyet összedolgoztak a forrásának tekinthető Apel-novellával, amelynek egy csehországi tárgyalási jegyzőkönyvre hivatkozó történet az eredete, amely népmeseként terjedt el. Ezeket montázsolta „librettóvá” a saját és mások műveiből is idéző Burroughs, több közjátékot is beillesztve a cut-up technikával építkező szövegbe, ami további intertextuális rétegeket nyit meg. Ilyen a keresztény hagyományban is ismert Faust-legenda vagy mefisztói alku, a drogpéldázattá váló varázsgolyó-történet vagy a művészi önfeladás példája Hemingway esetével. Míg a cím az apokalipszis fekete lovasára utal, és elhangzik a világvégéről egy Byron-vers parafrázis is, Weber műve a német romantikus opera első mesterdarabjaként népnemzeti áthallásokat hordoz. Waits zenéjében ezt a kontextust erősítik a Kabaré visszatérő motívumai, Wilson rendezésben pedig a konferansziéként színre lépő Faláb, aki Hitler jellegzetes hanghordozásával szólal meg a nyitányban. (Ehelyett a magyar közállapotokra reagáló átirat hangzik el a cirkuszi kikiáltók stílusában a függöny mögül nézőtéri csalogatóként.)

Závada emellett kimaxolja a nyelvi poénok adta összes lehetőséget, s a végletekig ütközteti a regisztereket. Jellemzően nem érezzük, hogy a próza is rímekben van fordítva, majd hirtelen feltűnik, mert kínrímekre vált. Kifordít szólásokat, alpáriasít mondásokat, aztán irodalmi szövegrészleteket vesz kölcsön pl. Vörösmarty Előszavából. Belecsempész utalásokat, így Koestler Sötétség délben regényének címét, amely a sztálini totalitárius rendszer elleni kritikájáról híresült el. Vagy a „De csitt…” szófordulattal megidézi a Rómeó és Júliát, a végén megtapsoljuk a Sátántanga (sic!) zenekart. A herceg(nő)nek amerikai diaszpórás kevert ál-Hunglish beszédet kreál, ezt magyar magyarra tolmácsoltatja a követtel, ami kiváló figyelemfenntartó és humorforrás. De hasonlóan kizökkentenek a fordításra vonatkozó reflexiók (feliratban is!), valamint a vidékies tájszólások, illetve a szexista poénok, különösen a lírai verses betétek kontrasztjában.

Mindez semmit nem érne azok nélkül, akik előadják. Félelmetes alakításokat mutatnak be a színészek, akik gúzsba kötve táncolnak, és lenyűgöznek a teljesítményükkel. Zsigmond Emőke kifinomultan kontrollált játéka kiragyog a „tömegből”, ráadásul ilyen jól rosszul énekelni senki más nem tud, mint Kätchen. Hasonlóan érti Polgár nyelvét Kókai Tünde is, aki már a megjelenésével odavonzza a figyelmet, s velőtrázó apokalipszismonológja az est emlékezetes pillanata. Schell Judit vendégként a herceg szerepében sziporkázik, hajlékony akrobatizmusa mellett életunt cinizmusával kápráztat el. Párja, Tenki Réka jól ellensúlyozza és fordítja át humorba az összes energiát, másodhegedűs követként is mindig fókuszban van. Bíró Kriszta rutinosan hozza a repetitív életmodellben megzakkant családanyát. A nők még akkor is a szépséget és lágyságot képviselik, ha annak torz oldalát mutatják fel. A férfiak világa ezzel szemben macsó, tahó, és kiveti magából a finomkodó (ál)értelmiséget. Utóbbit képviseli a széplelkű könyvelő, Wilhelm, akit a széphangú Borsi-Balogh Máté alakít szívmelengetően. Már épp elhisszük, hogy kiugrási lehetőséget jelentene az elvágyódó lány számára, azonban őt is bedarálja az „erdő”, lekerül fejéről a baseballsapka, hátracsapódik a nyakkendő, s elindul lefelé a lejtőn. Friedenthal Zoltán jól adja a kissé szenilis Stüszi vadász családfőt, aki a „tradicionális értékek” őrzőjeként jár elöl. Ahogyan ezt a tökös férfiideált testesíti meg teljes erőbedobással Máthé Zsolt is. A Patkós Márton által jelentőségteljesen megidézett ős Kunó (nem) hiába zengeti sírmélyi komolysággal az örök igazságot, miszerint az a szabály, hogy nincs szabály. Mert hogyan is szabadulhatnánk meg a sötét oldaltól, ha az olyan bravúros transzformációkra képes, mint a Takács Nóra Diána alakította patás? Ugyanolyan hiteles játékmester, elbűvölő hangú szirén, fapapucsos takarítónő, mint gondos házigazda vagy démoni dizőz fémkörmökkel és bohócfestéssel. Nem csalás, nem ámítás!

Mi? Robert Wilson, Tom Waits, William S. Burroughs: The Black Rider – avagy a varázsgolyó-kaszting
Hol? Örkény Színház
Kik? Rendező: Polgár Csaba. Szereplők: Takács Nóra Diána, Friedenthal Zoltán, Bíró Kriszta, Zsigmond Emőke, Borsi-Balogh Máté, Máthé Zsolt, Schell Judit m.v., Tenki Réka, Patkós Márton, Kókai Tünde, Mátyássy Bence m.v. Zenészek: Kákonyi Árpád, Bartek Zsolt, Kápolnás Attila, Fánczi Gábor, Heigl László, Horváth Ákos, Hargitai Péter, Csizmadia Sándor. Zene: Tom Waits. Dalszövegek: Tom Waits, Kathleen Brennan. Eredeti rendezés és színpadkép: Robert Wilson. Eredeti hangszerelés: Tom Waits, Greg Cohen. Szövegek: William S. Burroughs. Dramaturgia: Wolfgang Wiens. Fordította: Závada Péter. Dramaturg: Róbert Júlia. Díszlet- jelmeztervező: Izsák Lili. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Koreográfus: Molnár Csaba. Világításterv: Baumgartner Sándor. Jelmezasszisztens: Frank Mónika. Parókastylist: Kollár Nándor. Médiadesign: Bodor Balázs, Herpai Máté, Ulrich György. Sound design: Móni Tamás, Kiss Balázs. Énektanár: Borsos Bea. Korrepetitor: H. Tamássyk Balogh Zsolt