Majd hetven évvel ezelőtt, Elia Kazan rendezésében került bemutatásra ez a darab a Broadway-n. 1958-ban film is készült belőle, Liz Taylorral és Paul Newmannel. Az Európa Könyvkiadó 1964-ben jelentette meg Williams Drámák című kötetét, s benne a három felvonásos színművet, aminek 1967 februárjában volt a hazai ősbemutatója – Ruttkai Éva, Darvas Iván és Páger Antal főszereplésével – a Vígszínház színpadán.  Most újfent a Víg mutatja be, de még ma is töprenghetünk: Tulajdonképpen mit keres a „macska” azon a forró tetőn? Verébre vadászik? Galambokat kerget? Vagy csak a kilátás csalta föl? A birtokló póz mámora marasztalja, és hogy onnét lenézhet minket?  Hajlok az utóbbi sejtések felé.

Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel

A Pesti Színház friss előadása a szelíd, vagy mondjuk úgy inkább, hogy szelídített Tennessee Williams bemutatók közé tartozik. Ismeretes, hogy a szerző – a későbbik során sok tanulmányban elemezgetett módon – kétfajta véggel látta el a művét. Egy keserű, ideges, baljós eredetivel (ehhez igazodott például Zsótér Sándor 2015-ös nagy erejű kecskeméti rendezése), és egy Elia Kazan számára készített vígasztalóbbal, amit aztán a film cukros vízben ázó dramaturgiája puhított föl még inkább. A Hofra Kft közvetítésével és a The University of the South, Sewanee különleges engedélyével létrejött jelen elődás – Kovács Krisztina dramaturgi munkája révén – a vígszínházi törzsközönség megtartását remélő, vegyes változattal él. A Barabás András fordításában játszott darab korántsem egységes, de egységesen minőségi színjátszást művelő színészeinek alakításain pedig ott fénylik a rendező, Valló Péter letagadhatatlan keze nyoma.

A Horváth Jenny által tervezett díszletben, ebben a szerzői utasításokat könnyedén teljesítő, sötét téglavörös (vagy inkább fakó bordó?) falú, lámpákkal, párnákkal, viszkisüvegekkel ellátott, fényűző vendégszobában, a jégkék takaróval fedett dupla ágyban, s az azúrkék égre nyíló erkély hőségtől bágyadt növényeiben már a játék kezdete előtt kigyönyörködheti magát a közönség. S jut eszembe az az ugyancsak Valló által rendezett, 2018-as Üvegfigurák bemutató a Radnóti Színházban, amikor először kellett felfigyelnem Horváth Jenny munkájára. Bár a díszletelemek mozgatása kissé nehézkesnek tűnt, rögzíteni próbáltam az emlékezés almazöld homályát, és a tüllökön át is érzékelhető szenvedést. Ma már tudom, hogy Horváth Jenny egyike azon fiatal tervezőinknek, akinek nem számít, mekkora, s milyen szerkezetű teret kell tele álmodnia. Remek munka a Víg Padlásán most is látható Szélvész után is szép vagy egyszerre bravúros és poétikus japán álomvilága, a mulandóságról szóló, Mit ér, ha címmel futó zenés női varieté fillérekből előállított tere a Jurányi Házban, de lenyűgözőek a nagyszínpadi megoldásai is, vegyük ezek közül csak a Katona Moszkva-Peking Transzszimfóniáját vagy még inkább az Eiffel Műhelyház Figaro³-jának hallatlanul szellemes, sárga-fekete díszletét. Mostani munkája, miközben vonzza a szemet, biztonságos teret ad a Kivés György kaszkadőrszakértő által levezényelt, balesetveszélyes mankós viaskodásoknak is.

A történetet mindenki ismeri. Az amerikai Dél egyik alulról jött milliomosa, Big Daddy (Hegedűs D. Géza) 65 éves, és bár még nem tudja, gyógyíthatatlan beteg. Felesége, Big Mama (Igó Éva) gyűjti össze az apa születésnapi ünnepségére a családot, a vállalati jogász idősebb fiút, Goopert (Telekes Péter) és annak már öt gyereket szült, most is terhes feleségét, Mae-t (Radnay Csilla), s kisebbik fiukat, az italba menekülő, hajdani sportolót, Brick-et (Brasch Bence), aki barátja öngyilkossága óta nem képes érinteni vággyal teli, szép feleségét, Maggie-t (Szilágyi Csenge). Szinte már családtagként próbálja oldani a helyzet feszültségét a cérnaember-forma Tooker tiszteletes (Zoltán Áron), és a saját gömbölyűségébe zárt Baugh doktor (Gados Béla). Mikor kiderül, hogy Big Daddy halálán van, élesedni kezd az eddig mindenkit csak tompán nyomasztó öröklés kérdése. Kire száll a vagyon? A sokgyerekes, álszent s közben boldogtalan párra, vagy az apa által jobban kedvelt, ám szintén boldogtalan gyerektelenekre, az alkoholista, s ki tudja, kihez vonzódó Brick és a szegénysorból származó, jelen társadalmi helyzetéhez foggal-körömmel ragaszkodó Maggie kettősére?

Barabás András fordítása, épp úgy, mint a díszlet, s mint Benedek Mari beszélő ruhái, a közelmúltba, valahová az ezredforduló elébe hozza a játékot. Dramaturgi segítséggel íj helyett puska, az „istenfáját!” káromkodás helyett a zamatosan mondható „Lószar!”, a kérges tenyerek emlegetése helyett a kedvesen lenéző „paraszt” minősítés frissíti a jeleneteket. A szükségszerű és legnagyobb döntést, hogy az apa-fiú időben is és dinamikában is terpeszkedő óriás-jelenetét külön második felvonásként, vagy az első felvonáshoz ragasztva játsszák-e, lendületesen próbálták megoldani: magát a csúcsjelenetet vágták félbe, így lett a műből közönségbarát, kétrészes előadás. S igaz ugyan, hogy ezzel elkerülték a nézőtéri méltatlankodást, de a mű nagyjelenete így, kettévágva, sajnos, nem tud fölmászni arra az érzelmi csúcspontra, ahová az író szeretné eljuttatni. Érződik az is, hogy a nyomasztó sztorit, a közönség igényeinek megfelelően, megpróbálták elviselhetővé tenni, s időnként poénokkal ellátni.

Telekes Péter idősebb testvére, Radnay Csilla babszemnyi, hegyes hasát billegtető intrikus asszonykája meg az ő rohangáló gyerekeik komikus képregény figurákká stilizálódtak. Javukra szól, hogy ezeket az alakokat ízléssel, tisztességgel el is játsszák, akárcsak Zoltán Áron a maga tiszteletesének karikatúráját, aki épp annyi, amennyi ehhez a rendezői alapfelfogáshoz szükséges. A kétfajta írói befejezés hangulatának vegyítése leginkább Gados Bélát sújtja, aki mindvégig a családba beletörődött, annak alakjait sohasem véleményező, szórakozott háziorvost játszik, majd távozása pillanatában egyszer csak kiszakad belőle egy erős nevetést kiváltó – s a filmből elcsent – mondat, a nem kívánt emberek eltűntetésére vonatkozóan. Ez egyáltalán nincs előkészítve. A film fásult doktorfigurája többször érzékelteti, mit gondol a körülötte lévőkről, ott nem is üt el ez a szöveg a figurától, itt meg beszakad tőle a pillanat.

Több mint érdekes, bár az apa-fiú összecsapást talán életlenebbé tevő megoldás, ahogy Hegedűs D. Géza Big Daddy alakját megformálja. Mondhatni, finom, puha férfikölni illata van ennek az alakításnak. De ennek a képzelt parfümnek az üvegcséje nem hirtelen akadt egy agrárbirodalom súlyos lelkű és termetű tulajdonosának kezébe. Ezt inkább egy nagyvilági, sokadik virágzását élő férfi választotta, vagy egy világjáró muzsikus, vagy legalább is egy sármos rajztanár. Hegedűs D. Géza virágfinom gesztusai egy művészember kézmozdulatai, ezek a hangsúlyok egy nagy erejű értelmiségi modulációs készlettárához tartoznak. Lehetne akár az operaház igazgatója is, de hogy nem egy amerikai agrármilliomos, az biztos. A más szerepekhez szükséges, és jelen pillanatban inkább beethoveni sörény összefogása talán valamelyest tömbszerűbbé tenné a figurát. Persze, csak ha akarnák. A mű hagyományos szelídítéséhez tartozik, hogy az apa nem vonul ki a történetből, hogy távoli fájdalomüvöltése verje föl a házat, hanem visszatér az utolsó előtti jelenetre. Így aztán Hegedűs D. Gézának van egy szép, hosszú és hallgatag nézése, abban a döntő pillanatban, amikor Maggie beadja nekik másállapotának hírét. Big Daddy – ahogy én érzékelem – pontosan tudja, hogy szívós menye hazudik, s ezt méltányolja is. Ez remek. Mint ahogy szép és telített, Brasch Bence mindinkább magába záródó Brick figurája is. Igaz, írói elvárás, hogy Brick ne részegedjék le látványosan, de a totális lelki szétesés alkoholos változatát – legalább a végjátékban – jó lenne kicsit látni azért.

Igó Éva Big Mama figuráját, ezt a krepp-papír bőrűre maszkírozott, amerikai módra fölékszerezett, félelemtől reszkető, tyúkeszű és fantáziátlan asszonyt közelről ismerjük mi is. Ő az, aki noha aprókat lép és aprókat gondol, bizonytalan mozdulatait és szándékait addig cifrázza, míg csak-csak kiszorítja a levegőt minden helyiségből, ahol megjelenik. Soha nem fogja megérteni, mi történik igazán körülötte, s akkor válik igazán esendővé, amikor ijedtében kicsit elböfögi magát.

Szilágyi Csenge játssza Maggie-t, a megmaradásért és fennmaradásért küzdő, eszközökben nem válogató, kíméletlen erejű ifjú asszonyt. Már a darabindító nagy monológ minden másodpercén érződik a magas fokú rendezői és színészi kimunkáltság, s ez később is fel-feldobja a jeleneteket, mindannyiszor, amikor Maggie megjelenik. Benedek Mari tenyérnyi csipkével szegett, csontfehér selyem kombinéja átveszi és felnagyítva közvetíti a hibátlan színészi test minden rezdülését. Az öklömnyi pöttyekkel tarkállt, felemás, fekete-fehér gálaruha pedig nem csupán cirmos macskává, de valóságos nagyvaddá növeli a főhőst. Olyanná, aki képes lesz arra is, hogy saját kétségbeejtő győzelmét is elviselje. Szilágyi Csenge Maggie alakítása alighanem eddigi pályája csúcspontját jelenti.

Az előadást tizennégy éven felülieknek ajánlja a színház.

Mi? Tennessee Williams: Macska a forró bádogtetőn
Hol? Pesti Színház
Kik? Rendező: Valló Péter. Szereplők: Szilágyi Csenge (Maggie), Brasch Bence (Brick), Hegedűs D. Géza (Big Daddy), Igó Éva (Big Mama), Radnay Csilla (Mae), Telekes Péter (Gooper), Zoltán Áron (Tooker tiszteletes), Gados Béla (Baugh doktor), Bitó Annamária/Deim Lilien (Polly), Hárs Benjamin Gábor/Hárs Bonca Viktor/Mester Máté (Sonny). Díszlettervező: Horváth Jenny. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Kovács Krisztina. Zenei szerkesztő: Hajdu Gábor. Világítástervező: Csontos Balázs. Kaszkadőr szakértő: Kivés György.  Produkciós asszisztens: Fekete Viktória. Súgó: Jároli Helga. Ügyelő: Kormányosi Miklós. Rendezőasszisztens: Efstratiadu Zoé.