Bár a dráma helyenként szövegszerűen is megidézi a szegedi boszorkánypereket, az alkotóktól távol áll a historizáló szándék: a szereplők modern nyelven szólalnak meg, manapság is ismerős helyzetekben forgolódnak, és a darabot átszövő szarkazmus is mai fogantatású.

Fotók: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház

Tervezik, hogy bepanaszolható lesz, aki veszélyezteti az úgynevezett magyar életmódot. Hogy ez abszurdisztánban mit is jelenthet? Az ábrándos és szerelmes fiatal özvegyasszony (Menczel Andrea) felhasadt szájjal, elgyötörten áll a vádlottak között, miután a hóhér feladatait magára vállaló hivatalszolga (Vicei Zsolt) kikötözte, megkínozta és megerőszakolta. Szeretője (Szegezdi Róbert) már korábban ellene vallott, és kitudódtak cukrászmesterséggel kapcsolatos bátortalan tevei is. Az ügyész – kellemes külsejű, rezzenéselen arcú fiatal fickó (Poroszlay Kristóf) – rutinosan kérdezgeti. A baklava ugye valami titkos jelszó, hogy török megbízóitokkal együtt mikor rontotok rá erre a lángoktól ölelt szenvedő kis országra? Pisztácia, kókuszreszelék, szezámmag – csupa idegen áfium! Ami magyar földön terem, az már nem is jó nektek?

A fentebbi bekezdés felütése a magyar valóságból származik, a továbbiak a 18. század eleji témát feldolgozó szegedi előadás részét képezik (közel szó szerint idézett mondatokkal). Lőrinczy Attila darabja és Koltai M. Gábor rendezése a korszakokon reménytelenül átívelő feudalizmusból állít elénk életképsorozatot. Bár a dráma helyenként szövegszerűen is megidézi a szegedi boszorkánypereket, az alkotóktól távol áll a historizáló szándék: a szereplők modern nyelven szólalnak meg, manapság is ismerős helyzetekben forgolódnak, és a darabot átszövő szarkazmus is mai fogantatású.

A mű a Szegedi Nemzeti Színház felkérésére íródott – hol is volna méltóbb helye egy dráma ősbemutatójának, mint abban a városban, amelynek története az alapanyagát szolgáltatta? (A színház az utóbbi öt éven belül hetedszer (!) vállalkozik arra, hogy vadonatúj darabot tűzzön műsorára.) Hogy a magyarországi boszorkányperek anyagainak és a színműirodalomnak találkoznia kell, abban azóta vagyok biztos, amióta először (munka)kapcsolatba kerültem boszorkányper-szövegekkel. Ahány tanúvallomás, megannyi drámai helyzet; a beszámolók gyakran súlyos veszteségekről, emberi tragédiákról szólnak, amelyek miatt bizonyos személyeket rontással vádolnak meg, akiknek egy részét majd halálra is ítélik. Az írónak, aki az anyaghoz nyúl, mindenekelőtt is a bőség zavarával kell megküzdenie.

Az Elevenen elégetve néző elé kerülő változata, amely a színlap tanúsága szerint az író, a rendező és Zsigó Anna dramaturg közös munkája, alapvetően elkerüli a túlírtság buktatóit, és plasztikusan tár elénk életsorsokat – még ha a kidolgozottság különböző fokán teszi is ezt. (Az anyagba egy részletesebben bemutatott féltékenységi konfliktus is beleszövődik – hommage á Miller?) Boszorkánytéboly, mondja az alcím, és Koltai M. Gábor rendezésének fontos törekvése, hogy érzékekre hatóan jelenítse meg azt a felbolydult világot, amelyben elfogadott tény, hogy azért van aszály, mert valakik eladták az esőt a töröknek. Az előadás jeleneteket csúsztat egymásba, az állóképszerű részleteket megpróbálja történésekkel körülvenni, két nagy tablónak pedig kiemelt szerepet szán. A boszorkányszombaton a szereplők egy ördögfigurát táncolnak körbe (koreográfia: Blaskó Borbála), de a tanúk is a színen vannak, és a pogány rítusnak szimultán módon a vádak felsorakoztatása is részévé válik. A mozgalmas részlet ellenpontjaként a máglyahalál kifejezetten puritán körülmények között jelenik meg: az elítéltek lakonikusan tudósítanak az elégő testben bekövetkező biológiai változásokról. Vereckei Rita a helyszínek és idők egymásba játszatásának jegyében tervezett sokfunkciós, látványos teret. Az alapdíszlet egy tanácsháza retró hangulatú nagyterme, amely a háttérvetítések révén a boszorkányperek korszakával is kapcsolatot tart. Olykor az egész tér játszik, máskor csak egy-egy része, kisebb zuga. A régies-kortalan provincialitásra valló jelmezek ugyancsak Vereckei munkái.

Az előadás egy sor remek színészi alakítást vonultat fel, és ezek önmagukban jóval erősebben hatnak a nézőre, mint maga az összkép. A produkció egészének nem sikerült azzá a nagy ívű, zsigerekre ható színpadi vízióvá válnia, aminek a létrehozását az alkotók megcélozták. Ennek okai mindenekelőtt az előadás hullámzó tempójában, alább-alábbhagyó lendületében és a verbalitás végül is megdöntetlen egyeduralmában érzékelhetők. De a külső körülmények is kedvezőtlenül alakultak: nehezen tudná kiforrni magát egy olyan produkció, amelyre nem sokkal a bemutató után rázárul a színház, és legközelebb csak jó két hónap múlva lehet találkozni vele.

Az alakításokról szólva mindenképpen az élre kívánkozik Molnár Erika bábaasszonya. Az első jelenetben száraz hangon fogalmazza végrendeletét; fellépése nagy tartással bíró, istenfélő asszonyt sejtet. Talán ez a valódi énje, és minden más, ami halálra ítélése előtt történt (de a néző csak a későbbiekben fog látni), puszta mesterkedés volt a megélhetésért? Vagy már rég ráégtek sorozatos praktikái, és eltorzult jelleme lett az igazi valója? Bonyolult mikrovilág az ember – sugallja az alakítás –, még ha épp egy gonosz vénasszonyról, élet-halál cinikus uráról van is szó. Megrendítő jelenetek köszönhetők még Menczel Andreának (a fiatal nő üde, életteli jelenség a porfészek társadalmában, el is teszik láb alól), Fekete Patríciának (a szerb asszony hiába maga a megtestesült jóság, környezetében csak megvetendő idegen marad) és Tánczos Adrienn-nek (a vallási megszállottat naiv őszintesége juttatja máglyára). Amikor a város volt és jelenlegi elöljárója (Jakab Tamás és Károlyi Krisztián) egymásnak megy, mintha csak két mai, elmúltvalahányév-ező és bezzegazénidőmben-ező korrupt politikust hallanánk. De a leginkább vérfagyasztó jelenség az öntudatra ébredő kétbites hivatalszolga, akiből Vicei Zsolt alakításában valamiféle miniatürizált III. Richárd-klón bontakozik ki. Megjósolható, hogy karrierje egyszer még a helyi hatalom csúcsáig fog ívelni.

Mi? Lőrinczy Attila: Élve megégetve – boszorkánytéboly
Hol? Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház
Kik? Rendező: Koltai M. Gábor. Szereplők: Jakab Tamás (Orsa Miklós, kereskedő, a város volt bírája), Molnár Erika (Zsohárné Hideg Katalin, bábaasszony), Károlyi Krisztián (Haller János, magiszter, a város bírája), Poroszlay Kristóf (Zahorán Ákos, tiszti ügyész), Kárász Zénó (Csanády Dénes, magiszter), Vicei Zsolt (Szutyor, hivatalszolga), Tánczos Adrienn (Földike, erdei remetenő), Menczel Andrea (Csorba Sára, fiatal özvegy), Szegezdi Róbert (Ollós Sándor, méhész), Borsos Beáta (Ollósné, Etelka, a felesége), Krausz Gergő (Goran Saracevic, szerb kapitány), Fekete Patrícia (Bella Sukic, a felesége/Anonim nő), Pálfi Zoltán (Süvegh Antal, gazdálkodó), Farkas Andrea (Süveghné, Ilona, a felesége), Károlyi Krisztián – Krausz Gergő (Gépírónők), Poroszlay Kristóf (Szintis ember)