Somló Dávid munkái jól behatárolható körben mozognak: a résztvevőket különböző irányból érkező hangokkal veszi körbe. Szabad- vagy zárt téren, kisszobában vagy a Széll Kálmán téren, az előadókra applikált vagy a résztvevők által mozgatott hangszórókkal, ilyen vagy amolyan hangok: egészen más élmény, mégis ugyanannak a variációi. Vass Imre előadásait ezzel szemben nem lehet egy szálra, talán még egy csokorra sem felfűzni. Vass impulzív és csapongó: ha valami érdekli, elkezd akár a semmiből építkezni, megmutatja, mire jut, majd ha úgy alakul, továbblép, és valami másba kezd, ismét elölről. Egy építész és egy költő azt hihetnénk, egyáltalán nem illenek össze, pedig nekik már korábban is voltak közös munkáik, három évvel ezelőtt pedig az IITTHHOONN című munkájukat a Halász Péter-díj kuratóriuma a legjobb innovatív színházi előadások között ismerte el.

Fotók: Simon Iringó

Noha Vass Imre hajlamos akár bemutatóról bemutatóra új érdeklődési irányok felé fordulni, alkotásainak mégis vannak közös jegyei: ilyen például a mozgás, ami nála nem médium és nem is kizárólagos színpadi nyelv, inkább csak kiindulópont, egy elem, eszköz a sok közül, vagy éppen maga a téma, amire egyszerre néz rá kívülről és belülről. A fentiek alapján azt gondolhatnánk, hogy az IITTHHOONN című előadásban hangokkal vettek körbe minket, miközben Vass Imre sok minden más mellett mozgott is a lakás terében. Ilyesmi azonban legfeljebb nyomokban történt: Vass, talán ha egyszer mászott fel egy szekrénysorra, egyébként egy széken ülve beszélt, hangok sem rémlenek különösebben – sokkal inkább saját életük, és benne otthonuk el- és kibeszélése történt szóban és képekkel. A végén pedig otthagytak minket egy lakáskulccsal és egy cetlivel a konyhaasztalon: „az utolsó dobja be a postaládába!” 

Amikor ezek után azt olvastuk, hogy ugyanők OOTTHHOONN címmel ismét saját lakásukba invitálnak minket, még az is megfordult a fejünkben, ez vajon nem ugyanannak az előadásnak a továbbjátszása-e. Ha pedig nem, akkor talán valami nagyon hasonló. Igyekszünk nem túl sokat spoilerezni: nem és nem. A csavar most abban van, hogy az OOTTHHOONN valójában olyan, mint amilyennek előzetesen az IITTHHOONN-t képzeltük. Csak most nem egy közös, hanem két (majdnem) különálló produkciót láthatunk: egy hangperformanszot Somló Dávidtól (Living Room) és egy mozgásos félórát Vass Imrétől (You know what I mean). A nézői kalandvágy szempontjából az sem elhanyagolható különbség, hogy ezúttal nem a nyolcadik kerületi Teleki tér, hanem a lágymányosi Móricz Zsigmond körtér környékén kell keresgélni a helyszínt este 7-kor.

A két alkotó/előadó itt is közvetlenül és kedvesen fogad minket, igény esetén teával és egyéb belépőitalokkal kínálnak. Amikor összegyűlik a körülbelül másfél tucatnyi néző, bemegyünk a nagyszobába, és kezdetét veszi a szeánsz. És ez itt most nem csak egy szófordulat. Kritikusként mindig nehéz úgy képet adni egy előadásról, hogy ezzel ne vegyük el a friss szemmel való ránézés lehetőségét azoktól, akik még nem látták, mégis vessünk fel gondolkodásra érdemes szempontokat azok számára, akik igen. Érzékeltetni egy élményt anélkül, hogy kifecsegnénk vagy kisajátítanánk. Somló Dávid Living Room című darabja szervesen illeszkedik az alkotó Listening Club elnevezésű sorozatába: annak hatodik részeként most a saját nappalijának félhomályában egy „képzeletünket és érzékelésünket filmszerű dramaturgiával vezető hangkompozícióval” kínál meg minket. 

És valóban ez történik: hangszórókból érkező zajok, zenék, emberi beszéd, és valós zörejek vesznek körbe minket, amelyek hol egyesével, hol egymással feleselve, vagy éppen egymásba csúszva érkeznek. Úgy ülünk, hogy mindenki láthat mindenkit. Hol magunkra csukjuk a szemünket, és képzelgünk, majd kinyitjuk, és együtt vagyunk egy hétköznapian valóságos, a hangokon keresztül mégis részben virtuális térben. A kompozíció időt hagy nekünk, lassan és finoman hív be, pontosan érződik mögötte a zenész fül. Valakinek korog a hasa, mindannyian halljuk, de talán csak én tudom, hogy az enyém az. Együtt vagyunk és külön, eleinte felváltva, aztán egyszerre egy időben: az idő telik, de nem múlik. A dramaturgia sem egyenes vonalú, egyenletes, de gondolom, alkat kérdése is, hogy hol benne vagyok, hol kívülre kerülök, és ilyenkor körbecsodálkozom: voltaképpen mi történik, és mit keresek itt? A színházzal és tánccal (vagy akár a zenével) kapcsolatban felállított mércék itt nem nagyon működnek, a klasszikusokat idecitálva annyit azért el lehet mondani: noha a macska valóban nem fog egyszerre kint és bent is egeret, Somló Dávid hangperformansza közben külön-külön kint is és bent is jóllakhatunk.

Vass Imre darabja szünet nélkül, szintén a nappaliban ülve ér minket. Az átkötés ötletes: Vass úgy érkezik a térbe, mintha az a mi otthonunkban lenne, mintha azzá vált volna az előző háromnegyed órában, és ő lenne az idegen. Ötletes, de nem nagyon működik: nehezen aktiválódunk, hogy a mellettünk megszólaló walkie-talkie-n keresztül az előadót a szobához navigáljuk. Nem csak azért van így, mert a csapat talán félénkebb az átlagosnál, de a Living Room alatt semmivel sem kerülünk közelebb Somló nappalijához. (Ami persze vélhetően nem is volt cél.) Ha a játéknak ez a része nem is működik, Vass ránézésre is kényelmetlen konfekcióöltönyben, műbőr táskával a kezében valóban idegen testként érkezik közénk. Kicsit olyan, mint egy utazóügynök, kicsit neten rendelt bohócra vagy túlérett chippendale fiúra hajaz: valaki, aki azért jött, hogy szolgáltasson nekünk. A dolog súlyát és intellektuális pikantériáját innentől kezdve az a kétértelműség adja, hogy miközben Vass Imre eljátssza azt, kortárstáncosként valóban szolgáltat.

Vass korábbi, in_form című munkája olyan, mintha Somló Dávid egyszer komolyabban is megfertőzte volna: az előadó 35 percen keresztül teljes sötétben vagy egyetlen vékony fényszóróval a fején mozog, lélegzik és zihál előttünk, mellettünk, mögöttünk. Vass hasonlóval kínál meg minket a You know what I mean előadásában is, ám itt ez csak egy része a darabnak. Az in_form esetén az érzéki elmélkedéshez kevésnek bizonyult az (alkotói és/vagy saját) energia, így a darab egy idő után levetett magáról. Most viszont éppen annyit kapunk a sötétben mozgó emberből, amennyi idő alatt számomra eleven tud maradni az a gondolatmező, ami egy láthatatlan táncosból következhet, és a kicsiny térben veszélyes közelségben pörgő test kényelmetlen képzetéig tart. 

Összességében is nézőbarát az előadás: noha az egyes jelenetrészek nem egyformán erősek, sosem hosszabbak, mint ameddig a felütésük energiája kitart. Mindez nem jelenti azt, hogy Vass, ars poeticája szellemében ne hagyna időt szemlélődésre és elmélyedésre. A kortárs művészet gyakran reflektál önmagára a saját magát felkínáló művész vagy a szórakoztató szolgálat ideáival: a különféle kunsztokkal magukat ajánló és a többieket kitúrni igyekvő előadók humoros vagy éppen szívszorongató jelenetei mellett az Egyesült Királyságban egy egész társulatot alapítottak erre a képzetre (Forced Entertainment), amelyik az azóta eltelt közel negyven év alatt többször oda és vissza is turnézta a világot. Vass Imre ezeknél finomabb eszközökkel operál. Nem kiabálja ki, és arcul sem csap a gondolattal: zöld teaként kínálja. Az pedig ízlés kérdése, hogy ki szereti a zöld teát.

Mi? Somló Dávid – Vass Imre: OOTTHHOONN (Vass Imre: You know what I mean / apartman és Somló Dávid: Listening Club VI. – Living Room)
Hol? XI. kerület, magánlakás (Trafó)
Kik? Somló Dávid és Vass Imre