O’Neill drámája 1941-ben íródott, de csak a halála után kerülhetett nyilvánosságra. A szerző döntése érthető: a dráma ihletője ugyanis saját családja volt. A zsugori vállalkozóvá lett valamikori színész apa, a morfiumfüggő anya, az alkoholizmus felé a legjobb úton haladó, szintén színész fiú és költői lélekkel megáldott, tüdőbeteg öccsének egyetlen napja fájdalmas élveboncolás. Egy egymást egyszerre szerető és gyűlölő család széthullásának rajza. Ha a sokszorosan terhelt családi együttállás soknak tűnik is, a mindenkori néző nagy valószínűséggel bele tud helyezkedni a dráma világába, hiszen kinek a szűkebb vagy tágabb családjában nincsenek ambivalens kapcsolatok, elhallgatások, függőségek? 

Fotók: Dömölky Dániel

A belehelyezkedést ebben az esetben szó szerint kell érteni, ugyanis az előadást nem a Stúdió K-ban, hanem egy Ráday utcai lakásban játsszák. Igaz, a darab szerint vidéken vagyunk, nem a körgangos belvárosban, de a lakás hangulata és berendezése (Devich Botond munkája) nagyon erősen meghatározza a nézői élményt és befogadást. A tágas, kietlen összhatású nappaliban ülünk. Annyit látunk a lakásból, amennyit általában egy vendég: a nappali mellett az előszobát, a nyitva hagyott ajtókon keresztül egy-egy szeletet a többi helyiségből. Annyit, amennyit általában egy másik család életéből: a kirakatot, és a felfeslő varrások mögül kivillanó jelzéseket. A valamikori polgári jólétre emlékeztető belmagasság és a stukkók alatt a kilencvenes évek hangulatát tükröző puffos ülőgarnitúra, a kanapé fölött gobelinhímzés, a könyvespolcon néhány klasszikus. A hangulatot meghatározza a nappali alultemperáltsága is. Otthonmeleg tulajdonképpen egyszer érződik: belépéskor, a konyhából kiszivárgó szalonnástojás illatából. A szereplők járkálnak a lakásban: zubog a víz a fürdőben, átlátunk a szomszéd szobába, az asztalon sorakozó sörös dobozokra. Ebben a nappalinak tágas, színháznak mégis intim térben a nézőkhöz közeli játék, az apró rezdülések, pillantások hatnak.

A helyszínválasztást leszámítva azonban Fehér Balázs Benő rendezésében az a meglepő, hogy nincs benne semmi meglepő. Klasszikus, a színészi játékra koncentráló, mikrorealista munka, időtlen családtörténet, amelyből nem tűnik ki egyértelműen, hogy a társulat miért most és miért éppen ezt a történetet választotta.

Ami az időtlenséget illeti, annyiban helyesbítenem kell magamat, hogy az előadásban van valami anakronisztikus, az időbeli síkok egybe nem esése a család és a Pallagi Melitta által játszott házvezetőnő között. A család mintha a negyvenes és a kilencvenes évek között élne, ezen időintervallum tetszőleges pontján (és ezen a nyelvileg néhol maira igazított, összességében azonban Vas István klasszikus zengzetű fordításán alapuló szöveg sem változtat), a lány viszont a mában. Ezt trendi jelmeze, modern hangszórója is jelzi. Lehet gondolkodni, hogy vajon az ő szövegét teljesen átírták, vagy a többiekétől elütő játékmódja, hanghordozása miatt hat annyira mainak? Úgy nézi a családot, mintha egy panoptikumban járna, csodálkozó értetlenséggel. Az előadásban egyébként egyetlen mozzanat utal a mára, a családfő zsugoriságát a rezsiválsággal összekötő szál: folyton a villanyokat kapcsolgatja, és a nappali csillárának hat égőjéből is kicsavargat ötöt, amiről eszünkbe juthat egyik politikusunk spórolási javaslata.

A már jelzett anakronizmust a jelmezek is tükrözik: Homonnai Katalint kissé színpadias, általában nem otthon hordott ruhákba öltöztették. Mintha már az első jelenetben is menyasszonyi ruhában lenne, holott annak a darab szerint az utolsóban kell előkerülnie. Nádszál vékonysága mellett szinte humorosan hat, ahogy arra utalgatnak, milyen jól áll neki, hogy felszedett pár kilót. Mindez az összcsaládi őszintétlenség, folytonos mellébeszélés, szerepjátszás jele lehet. Játékmódja is finoman utal a karakter őszintétlenségére, ami csak az utolsó jelenetben foszlik le róla, amikor delíriuma visszavezeti fiatalkori önmagához. Spilák Lajos inkább ügyeskedő vállalkozóként, mint elvetélt színészként ábrázolja az apát. Emlékezetes pillanata, ahogy az utolsó jelenetben, kezében az üveggel, a mindent feladás állapotában néz maga elé. Kellemes meglepetés a fiatalabb fiú szerepében Samudovszky Adrian. Pontos, közelről is hiteles, túlzásoktól mentes játéka nagyon jól visszaadja Edmund érzékenységét, a betegsége miatti rémületét és elveszettségét. Lovas Dániel az idősebb fiú szerepében az apa sorsmintáját ismétlő, célt tévesztett, sodródó fiatalnak tűnik. Időnként, főleg, ha a nézőknek háttal játszik, artikulációja nem tiszta, nehezen érthető.

Összességében az előadás némileg kilóg a Stúdió K repertoárjából, amelyre a klasszikusok esetében is a formabontó, egyáltalán nem klasszikus rendezések jellemzőek. A lakásba helyezett játék azonban megadja azt az érzéki benyomást, amitől a néző nagy valószínűséggel emlékezni fog erre a kilátástalan éjszakába vezető kissé hosszú útra.

Mi? Eugene O’Neill: Utazás az éjszakába (Fordította: Vas István)
Hol? Stúdió K Színház
Kik? Rendező: Fehér Balázs Benő. Játsszák: Spilák Lajos, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Samudovszky Adrian, Pallagi Melitta. Átdolgozta: Laboda Kornél. Látvány: Devich Botond. Dramaturg: Barcsai Bálint. Fény- és hangtechnikus: Berta Ninett. Asszisztens: Mátyás Viktória.