Az idei év nem csupán Petőfi-emlékév, hanem Veszprém Európa Kulturális Fővárosának éve is. Mindkettő önmagában is jó apropó lenne egy színházi premierre, a Forte legújabb előadásának azonban mindkettőhöz köze van, hiszen A helység kalapácsa adaptáció a veszprémi Hangvillában, az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat két napos megnyitójának részeként került bemutatásra.

Fotók: Éder Vera

Az irodalmi és történelmi tanulmányok alapján úgy tűnhet, hogy Petőfi Sándor a nemzet lánglelkű költője egymaga robbantotta ki a forradalmat a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, vátesz költőként az eljövendő dicső halálról szőtt álmokat, írt egy János vitéz című elbeszélő költeményt, és barátságot kötött Arany Jánossal. (Kettejük levelezése egyébként nem támasztja ezt alá.) Ha azonban a tankönyvek kötelező anyagán túl jobban beleássuk magunkat az oeuvre-be, sorra találjuk az ironikusabbnál ironikusabb, csattanóra végződő vagy épen parodisztikus verseket. És ne feledjük, a színikritika is megkapja Petőfitől a magáét a Színbírálat című versben. Úgy tűnik vándorszínész korában olvasott néhány kevésbé méltányos kritikát…

A helység kalapácsa műfaját tekintve paródia, ráadásul többfenekű, hiszen az eposzi témákat és az eposz formai elemeit egyaránt nevetség tárgyává teszi. Egy adaptációban, legyen az zenei, színpadi, vagy mint esetünkben mindkettő, alapvető kérdés, hogy mindennek hogyan tudnak érvényt szerezni, hiszen a referencia egy másik művészeti ághoz tartozik, ráadásul mostanában nem is igen népszerű (bár pont tavaly év vége felé jelent meg újra Szálinger Balázs Zalai passiója).

Az is kérdés, hogy milyen műfajba soroljuk az előadást. A Forte repertoárjában szerepel opera, kantáta és – bár kicsit kakukktojás – musical is. Ráadásul ezeknél a zenés alapokra építkező előadásoknál túlsúlyban vannak a kortárs zeneszerzők, az El valahová zeneszerzője Dargay Marcell, a Fuharosoké pedig Vajda Gergely.  A helység kalapácsa is egy formabontóan kortárs zenemű, de az előbb említett előadások zenei anyagához képest ez tűnik a leginkább színpadi kísérőzenének.

A zenét jegyző Horváth Balázsnak már csak azért sem volt könnyű dolga, mert – mint a Toldiban – ebben az előadásban is elhangzik az eposz teljes szövege. Ez pedig műfajából adódóan sok leírást, narrációt tartalmaz. Így az elhangzó szöveget követve kívülről kell reagálnia a történésekre, és nem a szereplők érzelmeinek bemutatásán keresztül, belülről vezetve végig a nézőt az eseményeken, amint azt az operákban megszokhattuk. Ennek a problémának a megoldása a zene mozaikos szerkesztése és a műfaji sokféleség a klasszikus operai mozzanatokkal, a népzenei ihletésű motívumokkal vagy a kortárs popzene, a rap felé tett kikacsintással. Azonban pont emiatt a sokféleség miatt, illetve a zene kísérő jellege miatt a Forte már említett zenés előadásai közül e produkció zenéje érződik legközelebb a hagyományosabb színpadi zenéhez.

De a narratív elemmel Horváth Csabának is kezdenie kellett valamit, ha már az a döntés született, hogy a teljes szöveg elhangozzék. Kézenfekvő megoldás valakit kiemelni a színészek közül, aki megkapja ezt a szerepet. Horváth Csaba most másképp oldotta meg a helyzetet. A narrációt a színészek együtt, vagy kisebb csoportokra felbontva mondják, recitálják, éneklik. Ezáltal a szöveg spontán kórusműként funkcionál. A narrációban különböző szólamok különíthetők el, és az így létrejövő kánon pedig újabb izgalmas zenei réteggel fűszerezi az előadást. Ha pedig már szövegnél tartunk, akkor meg kell jegyeznünk, hogy milyen sokféle megszólalásban hangzik el a szöveg. Vannak tisztán énekszólamok, de ezeket énekbeszéd és recitativ részek váltják, miközben prózai megszólalások is vannak. Ugyanakkor ez az akusztikus változatosság indokolt, amit a zenei szólamok sokfélesége megkövetel az előadástól.

Amint azt a Forte előadások többségében megszokhattuk, a díszlet nem csak azért van jelen, hogy a teret tagolja, vagy a cselekmény helyszíneit jelezze. Kalászi Zoltán és Kiss-Benedek Kristóf, mint már olyan sokszor, egy elem ismétlésével teremtik meg az előadás terét, ami most csak és kizárólag narancssárga borosrekeszekből – óriási legokockákból – építkezik. Ebből van a templomtorony, a kocsmapult, de ugyanúgy szolgál ülő- vagy fekhelyként, lépcsőként, akadályként és ezen túl már nem díszletelemeként, hanem ökölként, a pók potrohaként vagy söröskorsóként. A szereplők szétbontják, dobálják és felépítik igényük és kedvük szerint. A dobozok narancsszínének komplementereként Benedek Mari jelmezeiben a zöld, a khaki, a barna dominál. A szereplők jellemüknek megfelelően vannak öltöztetve, Csepü Palkónak csillámos feliratú baseball sapkája, Fejenagynak kötött fekete sapkája és military kabátja van. Szemérmetes Erzsók kihívó tüll blúzban, az amazontermészetű Márta otthonkában lép színre. Az egész előadásnak vidám, otthonos hangulatot kölcsönöz Payer Ferenc meleg tónusú fényterve, amit a koncertterem lehetőségei eléggé behatárolhattak, ennek köszönhetően szinte el is felejtjük, hogy a történet este-éjszaka játszódik.

A Forte társulata mellett Horváth Csaba harmadéves rendező-fizikai színházi koreográfus osztályának hallgatói is szerepelnek. Az összhang megvan a társulat és a fiatalok között, hiszen már a Keresztkantátákban is szerepet kaptak páran. Pallag Márton kellően bumfordi Fejenagy. A fejében ugyanúgy cammoghatnak a gondolatok, mint ő maga. Krisztik Csaba pont az ellentéte Kántorként, bár fürgesége így sem tudja megmenteni Fejenagy széles tenyerétől. Vetélkedésük tárgyát a szemérmetes Erzsókot Kondákor Ajsa Panka egyfajta naiv nemtörődömséggel – netán alkoholmámorral? – ruházza fel. Pont amikor összeverekednek rajta, ő balettos hattyúként tovalibben… Földeáki Nóra amazontermészetű Mártaként vet véget a csetepaténak, Widder Kristóf és Fehér László pedig Haranglábként és Bagarjaként asszisztál a történtekhez. A szereplők mind aprólékosan kidolgozott karakterek. Így könnyű újra felvenni a fonalat, ha egy-egy pillanatra elveszítjük a forgatagban. Ami azért történhet meg, mert minden jelenet hasonló aprólékossággal van kidolgozva, azok is, amelyeknek nincs relevanciája a történet szempontjából, hanem csak a poén kedvéért vannak a szövegben. És mivel ezt nem érezteti az előadás, ezért ilyenkor megtörik az cselekmény ritmusa.

A Horváth Balázs vezényelte Mendelssohn Kamarazenekar az előadás másik biztos pontja. Horváth partitúrája igazi kihívás a zenészeknek, mégis magabiztos hangzás jellemezte a zenekart. Pedig itt több ponton is el lehetett volna csúszni, mert a színpadi akció is olyan feszes, hogy akár egy-egy hiba komolyabban végighullámozna az előadáson.

A Forte veszprémi premierjével szinte egyidőben került bemutatásra a Duna televízióban egy másik A helység kalapácsa-adaptáció Dombrovszky Lilla modernizáló rendezésében. Ez a bőség egyértelműen a Petőfi év hozadéka. A tévéfilm kritika visszhangja korántsem pozitív, így most az összehasonlítást elkerülendő csak annyit jegyeznék meg, hogy hiába a Petőfi-év és a veszprémi Európa Kulturális Fővárosa programsorozat, sajnálatos módon mindezekkel együtt sem fogja annyi ember látni a Forte előadását, mint ahányan a filmet látták egyetlen este. Ez pedig nem csak a produkcióval és az alkotóival szemben igazságtalan, hanem velünk, nézőkkel is.

Mi? Horváth Balázs – Petőfi Sándor: A helység kalapácsa
Hol? Hangvilla, Veszprém
Kik? Rendező: Horváth Csaba. Szereplők: Bari István e.h., Csáki Benedek e.h., Fehér László, Ferenczy-Nagy Borglárka e.h., Földeáki Nóra, Gálhidy Gizella e.h., Horkay Barnabás, Kondákor Ajsa Panka e.h., Krisztik Csaba, Pallag Márton, Tarjányi Liza e.h., Widder Kristóf. Közreműködik a Mendelssohn Kamarazenekar (művészeti vezető: Kováts Péter). Vezényel: Horváth Balázs. Zeneszerző: Horváth Balázs. Díszlet: Kalászi Zoltán, Kiss-Benedek Kristóf. Jelmez: Benedek Mari. Fénytervező: Payer Ferenc. Rendezőasszisztens: Garádi Gréta. Produkciós vezető: Trifonov Dóra. Együttműködő partner: Pannon Várszínház.