A NEXTFESZT színházi fesztivált idén márciusban negyedszerre rendezte meg a Trafó: négy napon keresztül független fiatal művészek vették birtokba az épület minden zugát. Az előbemutatók és utánjátszások között két premier is szerepelt a programban, két performansz.

Fischer Balázs – Mohácsi András – Szántusz Noya Noémi és a Jurányi rajz- és festőiskola valamennyi tagja: Mert olyan uncsi lenne nélkülem

Bár a fenti mondatban hangsúlyos a performansz megjelölés, a két előadás merőben különbözik egymástól, sőt, szinte semmi közös nincs bennük. Miközben a performanszművészet elhatárolja magát mind a képzőművészettől, mind a színháztól, mégis azt látjuk, bármilyen médiumot képes elnyelni, bekebelezni. Szántusz Noya performanszának tétjei leginkább a színházművészet felől megfoghatók, ami nem meglepő tekintve, hogy az alkotó színészként végzett a kolozsvári BBTE magyar színházi intézetében (ahol jelenleg doktorál), emellett a legelső évfolyamban járta ki a Freeszfe performansz szakát. Előző munkáiban is a színház felől közelített, a most bemutatott Mert olyan uncsi lenne nélkülem túlnyomó részét azonban érdekes módon egy képzőművészeti alkotófolyamat teszi ki. Illés Haibo és Melykó Richárd performanszában a film médiuma dominál, egy előző performanszuk dokumentációjára épül a NEXTFESZT-re készült munkájuk. Az alkotópáros ugyanakkor a képzőművészet területéhez kötődik jobban, volt már önálló kiállításuk is, illetve performanszaik gyakran kapcsolódnak már létező kiállításokhoz, azok tereihez. Illés Haibo látványtervező szakon, Melykó Richárd intermédia szakon végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, Illés jelenleg animációt tanul a MOME-n, Melykó pedig a Freeszfe performansz képzésére jár.

A performaszművészet hagyományához mindig erős testiséget társítunk, a test határainak feszegetését – elég csak olyan meghatározó alkotókra gondolni, mint Hajas Tibor, Marina Abramović, Chris Burden vagy Gina Pane. Ez a tendencia mára valamelyest megváltozott, ma már nem egy határsértő kor határsértő művészetét értjük performanszművészet alatt. Azaz talán mégis: Szántusz Noya ez alkalommal a Jurányi rajz- és festőiskola tagjaival dolgozik együtt az előadásban, amelyben a test és annak határai kiemelt szerephez jutnak, mégsem úgy, ahogyan arra számítanánk. Szántusznak mint performernek és testének nyoma sincs. Ez a hiány pedig összekapcsolódik a néző pozíciójának kérdésével, illetve a nézés mint cselekvés kiforgatásával.

Fischer Balázs – Mohácsi András – Szántusz Noya Noémi és a Jurányi rajz- és festőiskola valamennyi tagja: Mert olyan uncsi lenne nélkülem

Szántusz egyik előző, lakodalmas performansza, A nagy kacsashow is a néző beavatását, bevonását tette meg egyik fő tétjévé, szereplővé léptette elő a befogadót. A Mert olyan uncsi lenne nélkülem éles fényei között azonban ez a játék még messzebbre megy: Szántusz nemcsak hogy a nézőket teszi meg szereplőknek, de teljességgel kivonja magát az előadásból, a klasszikus performansz tárgyát pedig visszájára fordítja. Ahelyett, hogy a művész saját testét használná, a mi testünket használja, így a közönség teste (vagy arca) kerül megfigyelés alá: a minket rajzolók olyan, zavarba ejtő figyelemmel néznek ránk, ahogyan mi szoktunk a színházban a színész-testek felé fordulni. Legfőképpen a mi határainkat feszegeti, illetve a velük szemben ülő művészekét, akiknek egy óra alatt kell két portrét is elkészíteniük.

A másik határ, amelyet az előadás átlép, a klasszikus színházi előadás konvenciója. Így hát nehéz a kritika hagyományos felvetéseivel megragadni Szántusz performanszát, mert a kezünk nem akad bele semmibe, amit megfoghatnánk. Nincs cselekmény, nincs történet, így előre kijelölt dramaturgia sincs. Az ember azt hiszi, színházba indult aznap este, aztán ott ül a fényben egy vászon másik oldalán, és valaki épp portrét fest vagy rajzol róla. Bármi megtörténhet, ezt éreztem, miközben ültünk a Trafó Kabinjában. Az előadás kezdete még eltervezett, idővel azonban felbomlanak ezek a konstrukciók, a befejezés pedig már közel sem ennyire egyértelmű. Amikor elhangzik a művészeknek a figyelmeztetés, „még tíz perc”, nagyon úgy tűnik, hogy sem az alkotást, sem a performanszot nem lehet befejezni, csak abbahagyni.

Talán helyesebb lenne inkább happeningnek nevezni ezt az előadást, amely a dokumentáció vagy az újrajátszás lehetőségeit teljesen kizárja, olyan esemény, amely soha többé nem ismételhető meg ugyanabban a formában, ahogyan egyszer már megtörtént. Ez a bizonyos forma pedig meglehetősen laza: ha úgy tartja kedvünk, felállhatunk, körbesétálhatunk a teremben, beszélgethetünk a mellettünk ülővel, a minket vizslató festővel, közben a hangszóróból a kedvenc dalaink szólnak, meg interjúrészletek a portrék készítőivel. Az interjúkból nem sok hallatszik, személyesen a minket festő Ruskó Sándortól tudom meg, hogy Szántusz a gyerekkorukról kérdezte őket, azonban ez meglehetősen háttérbe szorul. Bár Szántusz Noya nem oszt ki szerepeket, a közönség mégis fontosabb lesz a Jurányi rajziskola tanulóihoz képest, a figyelem a modellt ülőkre irányul, ahogyan az is tőlük függ, mennyit akarnak megtudni az őket rajzoló művészről. Ugyanakkor Szántusz nem akar uralkodni saját alkotása felett, meginvitál minket az előadásába, és hagyja, hogy tegyünk, amit csak szeretnénk ebben a másfél órában. Konceptuális alkotásról van szó, hiszen a történések nem konkrétak, sokkal több kérdés vetődik fel bennünk, mint amennyi végül válaszra talál. Ez pedig határozottan az előadás erőssége: rengeteg inger, hang, beszélgetés vegyül egymásba, felszabadítóan hat az a keret, amely megteremtődik, sikerül lebontani azt a hierarchikus struktúrát, amely a színházművészetet általában és Magyarországon egyaránt uralja.

Illés Haibo és Melykó Richárd: STILL PLAYBACK

A Mert olyan uncsi lenne nélkülem eseményszerűségével szemben Illés Haibo és Melykó Richárd STILL PLAYBACK című performansza precízen megtervezett, az alkotópárost egyértelműen más mediális megoldások és kérdések foglalkoztatják, mint Szántusz Noyát. A NEXTFESZT-en bemutatott performansz egy tavaly februári performanszuk újra- és visszajátszása. Témájában mindkettő a lányuk megszületését dolgozza fel, és együtt egymásra rétegelt időtapasztalást működtetnek: a gyerek megszületése előtti állapotot idézik fel a születés után.

A múlt század végén folytak viták arról, hogy egy performansznak szabad-e dokumentálhatónak lennie, illetve hogy lehet-e már létező performanszokat újrajátszani vagy megismételni. Peggy Phelan például azt írja A performansz ontológiája című esszéjében^[1], hogy a performansznak egyszerinek és megismételhetetlennek kell lennie, ezért nem lenne szabad dokumentálni sem, mivel a reprodukció által beilleszkedik a kapitalista termelés logikájába, így nem tudja aláásni ezt a kapitalista logikát, ha a testi jelenlét tárggyá lesz. Ezzel egy időben viszont olyan performanszművészek is elkezdik megismételni saját, régebbi performanszaikat, mint például a már említett Marina Abramović, mely gesztust a mai napig gyakorolják. Ezt a kérdést valamennyire eldönti az a tény, hogy a kései neoliberális kulturális és gazdasági berendezkedésen belül, ahogy bármely művészeti ág, a performansz sem tud már politikus lenni, illetve nem úgy, ahogyan régen politikus volt, hiszen a kapitalista realizmus saját kritikáját is integrálta, rendszeren belülivé tette. Ugyanakkor az újrajátszás gesztusa érdekes játék még akkor is, ha nem lép kívül a rendszeren, hiszen szembemegy a kapitalizmus nóvumfétisének logikájával, azaz nem akar olyat alkotni, amit előtte még soha senki, megelégszik az újrahasznosítással. Illés Haibo és Melykó Richárd performansza esetében felmerül a kérdés: mit látunk, egy előző performansz vagy maga a dokumentáció újrajátszását?

Illés Haibo és Melykó Richárd: STILL PLAYBACK. Fotók: Simon Iringó.

A performansz a Trafó előteréből indul, a performerek játékosan invitálnak minket felfelé a Kabinba. Ez a gyermeki játék végigvonul a performanszon, hol a villanyt kapcsolgatják fel és le, hol építőkockával játszanak, lemérik a közönséget azzal a filmtekerccsel, amelyet majd ki is vetítenek, tehát magában az emlékezésben is meg vagyunk mérettetve. Dramaturgiájában a végletekig lassított minden történés, egy idő után viszont ez a lassú építkezés néhol unalomba fordul.

Ugyanez a lassú hömpölygés jellemző arra a vetített filmre is, amely korábbi performanszuk dokumentációja, és amely a STILL PLAYBACK nagy részét is kiteszi. Ez úgy működik, ahogyan egy fénykép: elnyeli az időt, és visszatükrözi, érdekes játék a tapasztalással, valahol a gyerekvárás izgalmának archiválása, a jövő iránt érzett vágy nosztalgiája. Ez a lassított játék pedig megválaszolja a performerek által felvetett kérdést: ha valami bekövetkezik, a várakozás izgalma nem felidézhető.

Mi? Mert olyan uncsi lenne nélkülem
Hol? Trafó Kabin / NEXTFESZT
Kik? Szántusz Noya Noémi és a Jurányi rajz- és festőiskola tagjai, illetve mesterei: Fischer Balázs festőművész és Mohácsi András képzőművész

Mi? STILL PLAYBACK
Hol? Trafó Kabin / NEXTFESZT
Kik? Illés Haibo és Melykó Richárd

^[1] Peggy PHELAN, Unmarked: The Politics of Perfomance (London: Routledge, 1993), 147–166.