A szombathelyi Weöres Sándor Színház Kivilágos kivirradtigja nem elsősorban a jelen aktuálpolitikai parabolája, sokkal inkább a megkövesedett – és persze sokat hivatkozott – múltról, a végnapjait élő dzsentriségről készített éles és halálos pillanatfelvétel. A kép szépsége a szemérmetlen nyíltság és a váratlan visszahúzódások játékában rejlik: már tisztán látni, hogy itt a vég – és nem egynek: mindenkinek –, de még eldönthetetlen, hogy végül ki kergeti hamarabb öngyilkosságba a másikat.

Fotók: Mészáros Zsolt

Móricz Zsigmond regénye először 1924 januárjában jelent meg folytatásokban a Pesti Napló hasábjain, így a mitikus dzsentri világkép végleges összeomlását hírek, parlamenti tudósítások és véleménycikkek keretezték újra. Különösen fontos ez, elvégre a napilap rendszeresen közzétette a zsidóságot érintő rendelkezéseket és támadásokat, ekképpen olyan kontextust teremtett, amely a korabeli olvasók számára még inkább felerősítette a szereplők idegenségérzetéből fakadó traumát. Ez az idegenségérzet válik kulcsmotívummá Horváth Csaba szombathelyi rendezésében is, ám itt nem csupán a legátus és Pogány Imre – azaz a hatszázholdas zsidó mintagazda – keresi helyét a világban: ennek a társadalomnak mintha csak pereme volna.

Ott van persze a szenvedélyes dzsentri összetartozás, ám ez az érzet is bomlik már – nem is olyan óvatosan –, mintha minden emberi kapcsolat csupán elmúlás- vagy leépüléstörténet lehetne. A kötelékek szinte kizárólag birtok- és öntudatalapúak, így aligha találhatunk olyan kapcsolódást, amely képes lenne túlélni vagy egyáltalán felfogni és elfogadni a rendszer megváltozását. Sőt, mintha ebben a dzsentri tömegpszichózisban észre sem vennék, milyen könnyedén osztogatják a néhány évtizeddel később beteljesülő halálos ítéleteket. Tóth Réka Ágnes dramaturgi munkáját dicséri, hogy nem látunk erkölcsi érzékenységünket végletekig provokáló színpadi helyzeteket: a narrátor vezető tekintetén keresztül finoman, a parodisztikus figuráknak köszönhetően pedig már-már komolyanvehetetlenül csúszunk bele a fasizmus születéstörténetébe, és csak fokozatosan válik láthatóvá, meddig képes elmenni a vesztét érző ember. A mozaikos szerkezetnek köszönhetően folyamatosan váltakoznak a perspektívák, bővülnek az előítélet-hálózatok, működésbe lépnek a legkülönbözőbb devianciák, és persze a szorongások is egyre gyakrabban mosódnak át a jó háztáji borral, hogy egy kicsit azért még élni lehessen.

Az uradalmi világ apokalipszise éppen a jószágigazgató, Doby István névnapi mulatságán következik be, a világraszóló, anyagi biztonságot hozó eljegyzés helyett ugyanis a legszörnyűbb hír érkezik: az ifjú gróf bérbe adta a birtokot egy bécsi borkereskedőnek, a családnak pedig már újévre Szegedre kell költöznie. Szerémi Zoltán Istvánként haragos némaságával roppantja szét a világot: szálegyenes alakja az egyetlen megmaradt tartóoszlopa a letűnni kész rendnek. A rendnek, amely képtelen elfogadni széthullását. Érkeznek is a régi komák megállíthatatlan jókedvvel – a tudat óvintézkedése, hogy csak magukat hallják. Így hát az egyre népesebb vendégsereg különös álomvilágban kezd keringeni: mintha csak kiradírozták volna tapasztalatukból mindazt, ami megingathatja zárt valóságképüket. Beszélnek, egyre csak beszélnek a terelés retorikájával, egymásra licitálnak az anekdoták, összeérnek a jól megszokott családi veszekedések, keresztezik egymást az üres szónoklatok, csak egyvalamiről nincs szó: a közelgő csapásról.

Kiss-Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán dinamikus, sztereotípiákat jól megdolgozó látványvilága még érzékelteti a vidéki gazdalét otthonos, barátságos és biztonságot adó atmoszféráját, de folyamatos mozgásával már kirajzolja az erősödő törésvonalakat is – nemcsak a társadalmon, de a családon belül is. Ismerős itt a szalmabála, a nagy cefréshordó, a piros vájdling és a virágmintás dísztányér, mégsem tapadunk bele a régvolt nosztalgiájába, megjelenik ugyanis a külső tekintet, amely ezeket az elemeket megértő iróniával szüntelenül újrarendezi. Így lesz a boroshordóból nagyra nőtt cumisüveg, a tányérból az elő-előtörő szexualitás, az óriás faasztalból pedig a megbonthatatlan összetartozás szimbóluma. Izgalmas ellenpont a központi tér meleg tónusa a karcos, fémes, hideg konyháéval szemben, és bár többször egymásra montírozódik e két elem, ez az anyagi kontraszt mégis plasztikusan mutatja a női-férfi viszonyok és szereplehetőségek korlátait. Benedek Mari jelmeztervezőként ugyancsak figyelmesen operál a kettősségek játékával: a flitteres miniruhákra rákerül az otthoni kötöttáru, a férjek szorosra húzott nyakkendője mellett pedig még kirívóbbnak tűnik a majdnem vőlegény élénkre szabott öltönye, és hát nem feledkezhetünk meg az olyan mai, óvatos pikantériákról sem, mint a nevelő piros kockás ingje.

Horváth Csaba rendezői nyelvében bonthatatlan egységet alkot a realizmus és az absztrakció: a népies-anekdotikus, világmagyarázó gondolatjátékokkal telített móriczi nyelv mellett a jobb szó híján fizikai színháznak nevezett műfaj eszközkészlete teszi láthatóvá és ezzel együtt szabadítja fel a szereplők belső megéléseit. Bármit rejtenek is el vagy beszélnek felül a kimondottak, a mozdulatok nem hagyják befejezni ezeket a hazugságokat: a test marad az egyetlen autentikus (társadalmi és egzisztenciális) tapasztalás, ahol nincs helye az engedelmes elleplezésnek, ahol az azonosulás, a befogadás, az elutasítás és a kirekesztés kategóriái feltartóztathatatlanul összeütköznek – azaz a test válik a manipulációtól mentes, nyers önmegélés egyetlen lehetőségévé. Az összetett fizikalitás megjelenítése nem kis fegyelmezettséget követel a színészektől, a Weöres Sándor Színház társulata három fortés színésszel kiegészülve (Horkay Barnabás, Widder Kristóf, Fehér László) azonban olyan egységes, magas intenzitású és koncentrált képet mutat, amelybe nem férkőzhet be semmiféle esetlegesség. Rég volt szerencsém ennyire összeért, támogató csapatmunkával találkozni.

Horváth Csaba persze a tőle megszokott módon itt is kiemel bizonyos eszközöket és anyagokat, amelyek végigszövik a történet mélyrétegét. Ez az összetett szimbolika ezúttal ez evés aktusából indul ki, amely az egész előadásban egyszerre tölti be az elodázás, a felszabadulás, a testi ösztönök és a beteljesíthetetlen egyesülések kifejezésének funkcióját. Így lesz az István-napi bohém mámorból pogány szertartás, egymás felfalásának ünnepe – nem véletlen, hogy a külső szemként is jelen lévő legátus a disznókkal azonosítja a leköszönt úri népet (és persze saját magát is). Az élősködő animalizmust erősíti egyébként az egész történeten átívelő bolhametafora is, így aligha meglepő, hogy a mámorhajhász evés-ivás közepette a hordók mellett a hol májashurkaként, hol asszonyi könnyként, hol pedig a hóapokalipszis előfutáraként megjelenő pattogatott kukorica jut kiemelt szerephez. Érdekes megfigyelni, hogy ez a metafora miként formálódik a végjáték közeledtével, idővel megjelenik ugyanis a kukoricafosztás aktusa is: morzsolódnak a szemek, akárcsak az élet.

A színészek összmunkájának érdeme, hogy nem előre eldöntött képet kapunk az egykori magyar úri osztályról, a dzsentrik ugyanis hol mindenre alkalmatlan, hol pedig kivételes érzékenységű embertípusként tűnnek fel. Valóban remek formában van a szombathelyi társulat: Nagy-Bakonyi Boglárka karcos, mégis törékeny Fricijének tragédiája a legapróbb mozdulatokban is tetten érhető, de nem marad el mögötte Mari Dorottya sem, aki éppilyen érzékenyen ragadja meg Annus hol csendes, hol kapkodó önemésztését, a társadalom peremére egyre inkább kiszoruló Pogány Imre komfortkereső idegenségérzete pedig végig ott lüktet a háttérben Sipos László Márk jóvoltából. Még akkor is, amikor Gyulai-Zékány István élénk színekkel megfestett Szalay Pétere erőszakos beszéd- és nótakedvével legyűrné az egész díszes társaságot. Hetyke szamársága mögött megbúvó irányító és közösségformáló szerepe vitathatatlan, a színészi munka érdeme, hogy e szokványosan komikus alakot képes kiugrasztani az epizódfigura egykulcsos szerepköréből. Szintén fontos megemlíteni a társulathoz csatlakozó Forte-tagokat: Fehér László jegyzőként, Horkay Barnabás nevelőként, Widder Kristóf pedig Péchy Lajosként komoly kohéziós erőként működik a színpadon.

A tér bal oldalán helyet foglaló zenekar (Némedi Árpád, Keller-Dénes Emőke, Keller Dániel) ugyancsak bele-belefolyik a történetbe, különösen akkor, amikor a vendégsereg a fasizmus előképével igyekszik bebetonozni a számukra ismerős és kényelmes világot. E bebetonozás izgalmas eszközévé válik a néptánc kiforgatott, kétélű szakralitása, amely a nagy sírva vigadás közepette mégiscsak a népi-nemzeti ideológia egyre hangosabb fenyegetéseire irányítja a figyelmet. És hát végül el is űzik a háztól a hatszázholdas zsidót: nem marad más, csak elenyészett lehetőség, és a végről való megfeledkezés bűvös készsége.

A Kivilágos kivirradtig sikeresen ellenáll a tragizáló fogásoknak: a részletgazdagon megénekelt dzsentrivilág fájdalmas – már-már kétségbeesett – humora, a belső történésekre irányuló mániákus rendezői és színészi figyelem, a függőségek mélyszerkezetének plasztikus ábrázolása és a perspektívák folyamatos váltakoztatása olyan óriásszerkezetet tár elénk, amely örök mozgásban van. Leng a veszélyes társadalmi szélsőségek között, amelyeket rendszerint csak akkor veszünk észre, amikor már nem marad kit és mit megmenteni – és akkor mi mást tehetnénk azon kívül, hogy beletemetjük magunkat a vigadásba.

Mi? Kivilágos kivirradtig – Móricz Zsigmond azonos című regénye alapján a színpadi szöveget készítette: Tóth Réka Ágnes
Hol? Weöres Sándor Színház – Szombathely
Kik? A Weöres Sándor Színház és a Forte Társulat koprodukciója. Szereplők: Szerémi Zoltán, Bálint Éva, Mari Dorottya, Nagy-Bakonyi Boglárka, Hajdu Péter István, Sipos László Márk, Fehér László (Forte), Gyulai-Zékány István, Csonka Szilvia, Némedi Árpád, Balogh János, Widder Kristóf (Forte), Nagy Cili, Antal D. Csaba, Herman Flóra, Horkay Barnabás (Forte), Keller Dániel, Keller-Dénes Emőke, Szabó Tibor, Német Judit. Zenészek: Némedi Árpád, Keller-Dénes Emőke, Keller Dániel. Jelmeztervező: Benedek Mari. Díszlettervező: Kiss-Benedek Kristóf, Kalászi Zoltán. Dramaturg: Tóth Réka Ágnes. Rendező: Horváth Csaba.