Mint tudjuk, a színpadi puska előbb-utóbb elsül – nincs ez másképp a Vízityúkban sem. Ő, Edgar Walpor hosszas habozás után lő, nem is egyszer, hogy aztán a játék folyamán még több puskalövést halljunk. Igaz, az áldozat hajlamos nem meghalni, vagy legalábbis feltámadni, miközben a semmiből egy gyerek kerül elő, s még egy forradalom is kitör.

Fotók: Dömölky Dániel

A sokoldalú, életében körülrajongott és elutasított, később szinte elfelejtett, majd újra felfedezett Stanisław Ignacy Witkiewicz – közismertebb nevén: Witkacy – darabjait a szakzsargon „szürkabaréként” írja le, utalva a szerző drámáinak egyszerre érzékelhető, egymást erősítő szürreális álomképszerűségére és mindent a feje tetejére állító, infantilis, abszurd humorára. A Vízityúk műfaji meghatározása – „szférikus tragédia” – nem mond ellent ennek, bár kétségkívül érezhető rajta az (ön)irónia, hiszen maga a dráma is előszeretettel tesz idézőjelbe minden magasztos tónust, fontoskodó definíciót. A mű cselekménye a valóságban gyökerező eseménysor, születéssel, halállal, szerelmi rivalizálással, nemzedéki konfliktussal, művészkomplexussal, csak éppen semmi nincs a helyén, majd minden reális esemény irreális aspektust kap, a szereplők pedig a lehető legtermészetesebb módon reagálnak a legirreálisabb fordulatokra is. Szokták Witkacyt az abszurd egyik előfutárának is tekinteni (ahogy például a vele párhuzamba állítható Jarryt), de fontosabb és érdekesebb az, ahogy a lengyel drámairodalom meghatározó (a valóságot sajátos fénytörésben és egyedi eszközökkel újraértelmező), nagyjából Mickiewicztől Mrożekig terjedő vonulatában elhelyezkedik. Ebből a vonulatból a magyar nézők többsége általában csupán az elődei eszközeit, ötleteit, fogásait közérthető formában újrahasznosító Mrożeket ismeri, esetleg még Gombrowiczot, de őt is leginkább csak az utóbbi időben viszonylag sokat játszott Yvonne, burgundi hercegnőnek köszönhetően. Witkacy magyar színpadokon ritka vendég, a Vízityúkot én egyetlen alkalommal láttam – igaz, Bocsárdi László 1996-os rendezése meghatározó élmény volt számomra (és nagyon fontos állomása a sepsiszentgyörgyi társulat szakmai érésének, illetve nemzetközi meg- és elismerésének is).

Zsótér Sándor természetesen máshogyan és más aspektusból közelít a szöveghez, mint annak idején Bocsárdi. A Kamra friss bemutatója elsősorban a hétköznapi helyzetek „normalitását” ütközteti az irracionális eseményekkel, fordulatokkal, amelyeknek szintén megvan a maguk logikája (mondhatni, őrült beszéd, de van benne rendszer). Az egymást követő képtelenségeken nemigen csodálkozó, azok abszurditására nem reflektáló szereplők folytonosan vitába bonyolódnak az élet nagy kérdéseiről vagy az aktuális politikai helyzetről, közhelyeket mondanak és közhelyeket fordítanak ki, nagy érzelmeket mutatnak, hogy azután ezeket is idézőjelbe tegyék. A születésnek éppúgy megvan a maga abszurditása, mint a halálnak, a nemzedéki konfliktusok ironikusan halmozódnak, a forradalom a maga megfoghatatlan közelsége ellenére is idegen fogalom. A „naggyá válás” kulcsa a gyilkosság, ám ez is lehetetlen – még az illúzió illúziója is szertefoszlik.

Mivel Zsótér rendezése nem a mű kézenfekvő értelmezési lehetőségére épül – mely szerint az egyetlen valós szereplő Ő, Edgar Walpor, a többiek pedig az ő tudatának kivetülései, következésképpen a történet alapvetően a hős álmainak, rémálmainak, vágyainak, sorsvariációnak sorozata –, a szereplők többsége archetípusnak tűnik (a lengyel drámában járatosak több alakváltozatukat ismerhetik a fentebb említett szerzők műveiből). Következésképpen nem érzékelhető az előadásban a cselekmény álomszerűsége sem; inkább egy furcsa, a realitás felett lebegő klasszikusan abszurd színpadi világban járunk, mintsem a főszereplők vibráló tudatállapotaiban. E világ kereteit érzékletesen jelöli ki Ambrus Mária díszlete, mely mintha ironikusan fricskázná a címszereplőhöz tapadó primer képzettársításokat. A játékteret mindenhonnan színes gumimatracok zárják le, mintha a színpadi függöny, fal és mennyezet is gumimatracból állna csupán. Az első részben magán a színpadon is felfújásra váró gumimatracok hevernek, rajtuk kívül egy hatalmas méretű citromot látunk még a színen, ezen áll a lelövésére várakozó Vízityúk. A másodikban a felfújandó matracok és a citrom eltűnnek, a színre visszafogottan előkelő ülőalkalmatosságok kerülnek (melyeknek áthelyezése a felvonás- és időváltást is jelzi). A háttérben viszont megsokasodnak a matracok (és míg magát a színpadot a vörös színűek keretezik – egyszerre asszociáltatva vérre, forradalomra és a színházi függönyre –, hátrább teljes a színkavalkád). Benedek Mari ruhái erősebben tapadnak a valósághoz, időtlenítenek és stilizálnak, Walpor szívesen viselt – eleve komikus hatást keltő – történelmi viseletével a legerősebb kontrasztot a címszereplő kortársi szabású, kihívó öltözéke képezi.

Színes, bizarr és művi (látvány)világ jön így létre, amely nélkülözi ugyan az álom/rémálom világának és az elveszettség érzésének nyomasztó súlyát, ám kitűnően ágyaz meg az előadás flottul beszélt abszurd humorának. A színészi alakítások a túlzásoktól, az éles karikírozástól tartózkodva, természetes gördülékenységgel hozzák ezt az abszurd humort, és ebből bontják ki, illetve ehhez rendelik hozzá a maguk szólamát – vagyis azt a funkciót, sajátosságot, életszerepet, amelyet a szereplők ebben a furcsa történetben, bizarr világban képviselnek. Jakab Balázs lakája e világ alapfunkciójára redukált emblémája. Bán János, Ujlaki Dénes és Dankó István aggastyánjainak téblábolásában ott van a zavarodott helykeresés és a fifikás helyezkedés is. Béres Bence Gazfickója a kinevezett rosszfiú, a mindig fenyegetést jelentő harmadik, akire mindenki ferde szemmel néz, és akitől mindenki tart annak ellenére is, hogy jórészt éppoly passzív semmittevés jellemzi, mint az összes többi szereplőt. Tadek, a semmiből előkerült fiúcska, akiről nem tudhatjuk biztosan, ki fia-borja, nem változik, nem öregszik, ami nemcsak abból érzékelhető, hogy – szemben az említett Bocsárdi-rendezéssel – mindvégig ugyanaz a színész játssza, hanem abból is, hogy Lelkes Botond a fiú kamaszos szeszélyére és az ismert jelenségekre való folyamatos rácsodálkozásra helyezi a hangsúlyt. Mészáros Béla Apa-figurája harsányan és nagy elánnal telepszik a fia életére és a világra, hol mániáival, hol titkaival idegesítve a többieket. Mentes Júlia Alice hercegnője hűvös, rafinált csábító és ügyes manipulátor, aki mindig eléri, hogy a többiek a nézőpontjába helyezkedve értelmezzék a történéseket. Vele szemben Stork Natasa magától értetődő természetességgel csábító, a nagyság ködébe burkolózva is értelmezhető cselekedetekre buzdító, rejtélyessége ellenére is köznapibb Vízityúkja az, aki értelmet próbál adni a kaotikus világba vettetett Walpor életének. Keresztes Tamás Walporként egyszerre természetes és mesterkélt, komoly és nevetséges, célját kereső és célját tévesztő antihőst játszik, akik reménytelenül és mulatságosan őrlődik a két nő, a család és a világ, a lét és a nemlét között. Az ő precíz, visszafogott, ám roppant színes alakítása tökéletesen illeszkedik az előadás egészének stílusához: jó ritmusú, pergő és szellemes párbeszédekben megfogalmazott játékot látunk, amely kreatívan fogalmazza meg és állítja a fejük tetejére a „szférikus” problémákat. De az ijesztőbb, borzongatóbb, kevéssé megfogható, rémálomszerű, szürreális hangulat mégis hiányzik ahhoz, hogy az előadás ismeretlen mélységekbe rántson, s valóban egyedinek, különlegesnek láttassa Witkacy világát.

Mi? Stanisław Ignacy Witkiewicz: Vízityúk
Hol? Katona József Színház – Kamra
Kik? Szereplők: Mészáros Béla, Keresztes Tamás, Lelkes Botond e. h., Mentes Júlia, Stork Natasa m. v., Béres Bence, Dankó István, Ujlaki Dénes, Bán János, Jakab Balázs e. h. Fordította: Kerényi Grácia. Dramaturg: Ungár Júlia. Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Lelkes Botond. Rendező: Zsótér Sándor