Peremterületen alkotó, figyelemre méltóan társadalomtudatos, önreflexív művészek beszélgettek egymással, valahol a totális létbizonytalanság és a társadalomtudatos színházutópiák határán egyensúlyozva. Fábián Gábor, az egykori Szputnyik Társulat, majd a Mentőcsónak tagja most Pécsen dolgozik Bacskó Tündével a Tandem formációban. Rimóczi István, bár formálisan elhagyta a színházi közeget, a Bélaműhelyben épít a korábbi tapasztalataira is. Mindkét formáció – ha eltérő módon is, de – szembenéz azzal az elemi dilemmával, hogy állami források nélkül hogyan lehet elérni a fizetésképtelen közönséget. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, lejegyezte, szerkesztette: Proics Lilla.

Rimóczi István

Rimóczi István: Talán érdemes lenne azzal kezdenünk, hogy ahhoz képest, amit most csinálunk, korábban mivel foglalkoztunk.

Fábián Gábor: Ugye, mink legelőször a Kecskeméti Katona József Színházban találkoztunk egy Bodó Viktor rendezésében indult, de soha létre nem jött előadás próbafolyamatában. A színház igazgatója Bodolay Géza volt akkor, te ott éppen társulati tag voltál, mi pedig Vicei Zsoltival jöttünk Viktorral erre a produkcióra. A közös kis ritmusgyakorlatokra emlékszem, amikkel megkezdtük együtt Viktor klasszikus bemelegítő tréningjét. Aztán egy hét alatt falnak ment a produkció Viktor és a színházvezetés konfliktusai miatt. Utána viszont igyekeztem, hogy figyelemmel kísérjelek téged, ennek ellenére szem elől tévesztettelek viszonylag hosszú időre. Legközelebb aztán a Bélaműhelyben láttalak újra, sok év után.

R. I.: Akkor volt már Szputnyik?

F. G.: Akkor még nem volt. Én éppen a pályaelhagyáson őrlődtem – felmondtam Nyíregyházán, és arra gondoltam, hogy ha három éven belül nem történik valami szakmailag érdekes dolog az életemben, akkor másba kell fognom. Másfél évvel később megalakult a Szputnyik. Te meddig maradtál Kecskeméten?

R. I.: Én igazából nem voltam tag, hanem állandó vendégként dolgoztam Cseke Péter érkezéséig.

F. G.: És mi történt veled Kecskemét után a Bélaműhelyig? Csak nagy vonalakban.

R. I.: Színészként, ugye, játszottam már Zalaegerszegen és Kecskeméten. Azonban viszonylag későn, a harmincas éveimben kezdtem rendesen zenét tanulni: tanárokhoz jártam, és komolyan vettem a napi gyakorlást. Majd amikor meghívták Szőke Szabolcsot Kecskemétre egy meseelőadáshoz zeneszerzőnek, és bár én egy szerepet is játszottam, abban a munkában már elsősorban zenészként vettem részt. Utána láttam az első Hólyagcirkusz-előadást is, a Csődcsicsergőt, és nagyon megfogtak a hangszerek. Másnap visszamentem Kecskemétre, kimentem a MÉH-telepre, és bevásároltam néhány azóta is használt dolgot. Például a fehér hordót. Aztán a színházból néhány sráccal elkezdtünk zajzenélni 2005-ben. Egyik alapítótársam Varga Merse volt, ő kecskeméti, így indult onnan a Bélaműhely. Mondd, a Szputnyik hány évig is működött?

F. G.: 2008-tól majdnem hét teljes évig. 2014 tavaszán oszlott fel.

R. I.: És akkor szálltál át a Mentőcsónakba?

Fábián Gábor. Fotó: Nagy Gergő

F. G.: A 2013/14-es évadot én már a Mentőcsónakban kezdtem. Bár a Revizort próbáltuk a Vígszínházzal közösen, Viktor rendezésében; én lettem volna Oszip, a szolga, de nem nagyon voltam jelen a próbákon. Viktor egyszer számonkérőn meg is kérdezte: „Gábor, miért nem vagy te próbákon?” Én meg mondtam neki, hogy „azért, Viktor, mert játszom a szputnyikos előadásainkat”. Például a Kerekasztal Társulattal közösen létrehozott a Hosszabbik utat, az Antigonét, vagy a Pirézek című előadást, amelyet Háy Annával és Róbert Julival közösen csináltunk. Tehát színházi nevelési előadásokat játszottam délelőttönként, ezért nem voltam ott a vígszínházi próbákon. Viktor ezek után egyszer csak azt mondta, hogy akkor mi lenne, ha Pass Andrea meg én egy külön kis egységet alkotnánk, és a színházi nevelési ügyeket mi vinnénk tovább. Így alakult meg a Mentőcsónak Egység, a Szputnyik pedig még csinálta a produkcióit, amelyekben én már nem voltam benne. Én a Szociopolyn kezdtem dolgozni, amit 2014-ben be is mutattuk.

R. I.: Egyébként hogyan jött neked a színházi nevelési ügyhöz való kapcsolódás?

F. G.: Megérkezett a MU Színházba Dražen Šivak, hogy az általa kitalált teARTo módszert megmutassa – többek közt a Szputnyiknak is. Ez a módszer arról szól, hogyan tud két színész tankönyvi tananyagot átadni szórakoztatóbban, mint egy tanár. Így készítették el Jaskó Bálinttal a Születés című előadást, ami magáról a születést megelőző kilenc hónapról szól, hogy fejlődik a baba, és a többi. Mi pedig Szabó Mártával megcsináltuk az Erőszak című előadást, mert úgy gondoltuk, hogy sok gyereket ér az általános iskola felső tagozatban verbális, fizikális meg érzelmi erőszak, nagy a kitettség, úgyhogy ezzel foglalkozni kell. Ezek után pedig rájöttem, hogy a módszer olyan könnyen alkalmazható, hogy még én is tudom használni. 2010-ben voltak az országgyűlési választások, akkor kapott a Jobbik 20%-ot. Úgy tűnt, rettenetesen erős a társadalomban az előítéletesség, jó lenne ezzel kezdeni valamit, ebből kiindulva írtam meg a Pirézek alapjául szolgáló szöveget. Ezt aztán irtóztató mennyiségben játszottuk hosszú éveken keresztül. Így kapcsolódtam be a színházi nevelésbe. Úgy találtam, ilyen módon sokkal nagyobb hatást lehet elérni, mint a rendes színházi előadásokkal.

R. I.: Mégis mitől gondolod, hogy ez hatékonyabb?

F. G.: Egy független színházi előadáson a nézőtéren ülők 99,9%-a ugyanazt gondolja a világról, mint mi a színpadon. Ehhez képest mennyivel izgalmasabb, amikor bemegy az ember az osztályterembe, ahol ott ülnek a diákok lényegesen nagyobb véleménykülönbségekkel! Persze az átlag vidéki kőszínházban a nézőtér ugyanúgy nem homogén, éppen ezért ők nem is mernek provokatív kérdéseket feltenni – vagy ha igen, akkor olyan mértékben eltávolítva, vattába csomagolva teszik, hogy senki se érezze a kérdésfelvetés valóságosságát. Szerintem azon már túl vagyunk, hogy úgy akarunk reagálni jelenlévő társadalmi problémákra, hogy előveszünk egy hasonló témáról szóló Shakespeare-darabot. Az már nem viszi át az ingerküszöböt. Már a kilencvenes években sem vitte át. Te pedig, ha jól értem, a zene által léptél ki a hivatásos színházcsinálásból.

R. I.: Amikor Varga Mersével elkezdtünk hangszereket készíteni, és kerestük a játéklehetőségeket, azt kimondtuk, hogy nem akarunk az érdekes fiúk lenni az érdekes hangszerekkel, úgyhogy szembe kellett azzal néznünk, hogy mi van ezen túl. Jön a néző, látja, hogy biciklikerekekkel játszunk, meg tényleg partvisnyélbe fújunk, és az szól is, de nem tudtunk túlmutatni ennek az érdekességén. Az én paradigmaváltásom, hogy nagyon színész akarok lenni, átkapcsolt abba, hogy a Szputnyikba szerettem volna bekerülni, mint ahogy abban az időben szinte mindenki szívesen kapcsolódott volna Viktor őrületéhez. De színészként nem sok minden sikerült, úgyhogy amikor találkoztam a hangszerkészítéssel és a zenével, akkor azt éreztem, nekem ez a dolgom. Ebben pedig jól tudtam kamatoztatni a színházban szerzett tapasztalataimat. Mindenekelőtt azt, hogyan kell használni egy teret. Ez marha fontos. A legkézenfekvőbb dolog, hogy a nézőnek először is látnia és hallania kell. És lehet, hogy az nekem nem lesz kényelmes a színpadon, de akkor is ki kell bírni. Aztán megtalált Kántor Kata, hogy a Kazár szótárt csinálja a Kiscelli Múzeumban, nagy stábbal, csodálatos alkotópartnerekkel. Sok dicséretet kaptunk, nagyon bele tudtunk illeszkedni abba az egészbe. Azt is meg kellett tanulni, hogy ne legyünk a kelleténél erősebbek: van, amikor vissza kell fogni a nagy csinnadrattát, hogy tudjunk kapcsolódni irodalomhoz, tánchoz. Mint ahogy rendes hangszerekkel is elvárás, hogy egy színpadon ez vagy az ne legyen sok, szépen kell adagolni.

Rimóczi István

F. G.: Miután összeraktuk, hogyan találtunk rá arra, amit csinálunk, nézzük meg, hol tartunk! Mi a Tandemmel hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozunk, továbbá a nem hátrányos helyzetűek szemléletformálásával. A Bélaműhelyben is vannak ilyen csapásirányok?

R. I.: Most éppen A test rajzolta útjaink című részvételi előadásban dolgozunk együtt fogyatékkal élő és ép fiatalokkal a Radnóti Ifjúsági Műhelyben Szendrei Gitta és Mészöly Andrea vezetésével. Minderről Kőrösi Máté videóanyagot is készít. Egyébként szeretek a saját dolgainkra mint színházra tekinteni, hiszen használunk is színházi elemeket és eszközöket. A karmesterjátékunkat vagy a hangszercsépelőnket is szívesen keretezem színházként, ezek folyamatosan műsoron is vannak. Ráadásul ezekből nincs két egyforma, mivel mindig alakítjuk őket. A teret pillanatok alatt kell jó kitalálnunk – a legtöbbször osztályteremben, amit átrendeznünk, mert nem mindegy, hogy a 45 perc milyen térben telik. Óvodában, általános iskolában és gimnáziumban is játszunk. Nem vagyunk szervezet, hanem lebonyolító intézménnyel működünk együtt. Konstruktív szabadságot ad, hogy külsősként dolgozom ilyen helyeken: a szervezetnélküliség jól hat a munkára. Tudatosan nem lettünk alternatív improvizációs zenekar, mint ahogy annyi minden nem lettünk, ezért lehetünk bármi. Egyébként te hogyan merted Budapestet elhagyni? Hiszen köztudott, hogy itt nagyobb igény van ezekre az alternatívákra, mint vidéken, több az értő és támogató intézmény, hogy a fizetőképességről ne is beszéljünk.

F. G.: Teljesen magánéleti indíttatású volt a Pécsre költözés. Hároméves lett a kislányunk, el kellett volna kezdeni oviba járni, és kisgyerekes szülőként nagyon nem éreztük magunkat komfortosan Budapesten. Ha ki akartunk menni a természetbe, az másfél órába került oda is, vissza is. A város koszos, zajos, egyáltalán nem emberi léptékű. Azon a nyáron pedig egy pécsi haverunk elment nyaralni, és kölcsönadta a lakását. Kiderült, hogy mindketten azt gondoljuk, miért nem itt élünk inkább. Egy hónap múlva már albérletet kerestünk, két hónappal később pedig a lányok leköltöztek, és Fanni már ott kezdte el az óvodát. Én meg még befejeztem itt Boross Martinékkal a Cím nélkül című előadást, és november végén utánuk mentem. Halálugrás volt, nem tudtam, mi van, mi lesz, kik vannak Pécsen. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy amit csinálok, az vidéken ugyanannyira fontos lehet, mint Budapesten, sőt, akár fontosabb, hiszen Budapesten inkább vannak ilyesmivel foglalkozó társulatok. Három évembe került, mire kiderült számomra, hogy nincs olyan pécsi művészeti csapat, amelyikhez kapcsolódni tudnék, illetve csak akkor lesz, ha alapítok egyet. Ezért aztán megkerestem Bacskó Tündét, akivel még a debreceni gimnáziumból ismertük egymást, hogy kezdjünk már el csinálni valamit közösen. Így készítettük el a Szociopoly pécsi változatát, és közben kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni, mert sok közös gondolatunk, célunk van. Idővel pedig lett egy kilenc előadásból álló repertoárunk. Vagyis minden adott ahhoz, hogy rengeteget játsszunk fontos dolgokról.

R. I.: Ki ad nektek erre támogatást?

F. G.: Most senki. Idén indulhattunk volna először a működési pályázaton, mert ahhoz három év működés kell. Na, hát végül nem adtunk be működési pályázatot a jelen feltételrendszerben. Az első két pandémiás évben még lehetett pályázatokon nyerni – továbbjátszásra, illetve új előadások létrehozására nyertünk is. A pandémia miatt játszani azonban nem tudtunk. Ezért aztán a tavalyi évadban, amikor végre megint megnyílt rá a lehetőség, rengeteg pályázati pénzünk volt, úgyhogy vagy száz előadást játszottunk. Túlnyomórészt iskolákban, civil- és egyházi szervezeteknek, de azokon a helyeken is, ahol tudtuk, hogy lenne rá pénz, azt mondtuk, hogy elsőre ingyen jövünk, aztán majd jövőre szeretnénk, ha megvennék az előadást. Közben nagyon jó visszajelzéseket kaptunk. Úgy gondoltuk, így kell építkezni. Aztán február 24-én kitört a háború Ukrajnában. Erre hivatkozva komolyan megnehezítették a pályázati feltételeket, olyan kitételek kerültek a kiírásba, amelyeket képtelenség teljesíteni. Magyarán erre az évadra nem lesz pályázati pénzünk. Azok a helyek pedig, ahol tavaly játszottunk, és szívesen vissza is hívnának minket, hasonló okok miatt nem tudnak fizetni. Még az egyházi szervezetek sem vásárolnak idén szinte semmit. Az iskolák teljes mértékben fizetésképtelenek. Zéró. Most azzal próbálkozunk, hogy piaci alapon adjuk el az előadásainkat egy szűkülő, összeomló piacon, ahonnan az oktatás gyakorlatilag eltűnt teljesen.

Fábián Gábor. Fotó: Schiller Kata

R. I.: Mi a helyzet a Déryné Programmal?

F. G.: Déryné Programmal eddig még nem próbálkoztam, de most be fogom adni, aztán majd meglátjuk. Ahogy korábban tudtunk nyerni a Köszönjük, Magyarország! programban, most már képtelenség. Mivel odafönt nagyságrendekkel kevesebb pénzt szánnak erre a területre, törvényszerű, hogy sokan elesnek a támogatásoktól. Az semmit sem számít, hogy folytatnánk a munkánkat, amelyről szinte csak pozitív visszajelzést kaptunk. Az meg, hogy a pályázati finanszírozásról át kellett állni piaci alapú finanszírozásra, mindezt egy gazdasági válság és társadalmi összeomlás közepette, amikor mindenki minden költségét visszafogja, afelé mutat, hogy a kultúra luxuskategóriaként lesz az első, amiről az emberek lemondanak. Ti is érzékelitek ezt?

R. I.: Egy kezemen meg tudnám számolni az NKA-pályázatokat, amiket beadtunk; ezekkel jórészt nyeretlenek voltunk, a legutóbbin sem nyertünk. Ami pedig a piaci alapú működést illeti: meg szoktunk egymással osztani információkat, hogy ki hol mennyit kér, hiszen ebben is nagy bizonytalanság van, mert annyit persze nem tudunk emelni, mint amennyivel a költségeink emelkednek. A recesszió egyébként nem a háborúval kezdődött, hanem már korábban. Már korábban be kellett látnunk, hogy bizonyos helyekre vagy elmegyünk ingyen, vagy nem találkozunk azzal a közönséggel, fizetésképtelenekkel.

F. G.: Mi azt találtuk ki, hogy adományt gyűjtünk, és minden hónapban minimum három úgynevezett missziós előadásunk van, amiket meg sem próbálunk eladni: ez hátrányos helyzetűeknek megy. Meg azt, hogy a hajléktalansággal foglalkozó előadásainkat nem hátrányos helyzetű gyerekekhez visszük, hanem az elitgimnáziumokba, ahol a jövő döntéshozóival találkozhatunk. Igaz, most ott sem fizetnek, ezért oda is misszióból megyünk. Így vagyunk folyamatosan jelen tanodákban, hátrányos helyzetű térségekben. Továbbá összeálltunk a Papírpanír nevű pécsi formációval, nehogy be kelljen zárniuk, tehát az ottani előadásainkért sem kérünk pénzt. Az adománypersellyel pedig a közönség a műhely fenntartásához járul hozzá. Ha összeszámolom, hogy hány előadásom volt egy hónapban, majd utána, hogy ebből mennyiért kapok gázsit, akkor az egy vicc.

R. I.: Évek óta dolgozunk úgy, hogy szakembereket hívtunk: szociológust, zeneterapeutát, gyógypedagógust, többek között Bass Lacival és Kovács Petrával működünk együtt öt-hat éve. Készül egy szakmai módszertani anyag abból, amit együtt csinálunk. Ha lenne végre olyan pályázat, amiből ezt mihamarabb legalább alapszinten továbbadható formába tudnánk rázni, az most nagyot lendítene rajtunk. Angliában, Németországban, Hollandiában vagy Belgiumban már van az iskolákban Bélaműhely-módszer. Ideje lenne, hogy nálunk is oktatási anyaggá váljon a hangkeltés – a zene más terület, bár nagyon hasonló a kettő, akár össze is lehet házasítani őket, de mi nem szolfézzsal és kottával kezdünk, hanem hangszerekkel, hangkeltéssel, és jóval egyszerűbben zenélünk.

F. G.: Bass Laci nekem is fontos kollégám, illetve a munkák során kedves barátom is lett. A Szociopoly nevű asztali társasjáték kitalálójaként ismertem meg, azzal érkeztek a Szputnyikba játszani. Fél évvel később pedig megszületett a Szociopoly című előadás ötlete, azóta gyakorlatilag folyamatosan együtt dolgozom vele. Ti egy projektbe hívtátok célzottan, ha jól emlékszem.

R. I.: Igen, volt egy országos drogprevenciós EFOP-pályázat, a Baptista Szeretetszolgálaton keresztül kerültünk bele a MáSzínházzal és a Szociális Cirkusszal együtt. Két éven át tartott, harminckét alkalom volt. És többször vissza tudtunk menni ugyanazokra a helyekre, ami nagyon ritkán adatik meg, pedig rendkívül hasznos. A saját szakállamra elkezdtem a módszert leírni, mert éreztem, hogy nagyon erős és sokrétű eszköz lehet. Főleg a karmesterjáték. Az kivételes erővel szabadít fel szinte mindenkit, hogy 40 perc ismerkedés után bárki, akár egy 5-6 éves gyerek is kiáll öt idegen felnőtt elé, és a mozdulataival, mimikával, testtartással ráveszi őket arra, hogy szólaltassák meg a hangkeltő eszközeiket, de definiálhatjuk ezt úgy is, hogy zenéljenek. És ahogy te is mondtad, ahová csak eljutunk, a játék szinte mindig működik, és egyrészt nagyon jólesik az áhítat és csodálat, másrészt nyilvánvaló módon tudod, hogy ennek van értelme, hiszen látod, hogyan hat azokra, akik játszanak veled. Ezért aztán érthetetlen, miért kell folyton nulláról kezdeni a bizonyítást. De Lacira visszatérve: miután láttam a Szociopolyt, oda-vissza voltam tőle, ezért meghívtam, hogy kapcsolódjon be a Kovács Petrával már megkezdett munkába. Vele együtt is agyaltunk, változtattunk, fejlesztettünk a módszerünkön. Azóta is dolgozunk egy láthatatlan munkacsoportban: bárhol játszunk, mindig ajánljuk Petrának is, Lacinak is, hogy kövessék az aktuális állapotát. De most nekünk sincs új projektünk.