A MITEM és a Színházi Olimpia programjának keretében vendégszerepelt a Nemzeti Táncszínházban egy régi kedves, neves ismerős: a Gabriela Carrizo és Franck Chartier által 1999-ben alapított belga Peeping Tom társulat egy hajdani, kivételes sikerű vendégjáték-sorozat után tért most vissza Budapestre.

Fotók: Virginia Rots

Sajátos egybeesés, hogy a 2020-ban bemutatott Triptichon, mely címének megfelelően három, egymással tengernyi szálon kapcsolódó műből áll, szerkezetében a társulat annak idején Budapestre, a Trafó Kortárs Művészetek Házába elhozott sorozatát, trilógiáját követi. A Peeping Tom 2005-ben A kert, 2006-ban Az alagsor, majd egy évvel később A szalon című előadását mutatta be a magyar közönségnek. E három, egyetlen ciklust alkotó (2002 és 2007 közt született), de egyenként egész estés, egymáshoz kapcsolódó, de önálló produkció a belga társulat számára a világhírt hozta el, s örömteli volt, hogy keletkezésük után nem sokkal már itthon is találkozhattunk velük.

Carrizo és Chartier világa még mindig ismerős másfél évtized lassan halványuló távolából: karakterét és minőségét tekintve is változatlan. Ez pedig a legnagyobbak képessége – az önismétlés, a sablonosság, a modorosság, a nagyságba merevedés távlati elkerülése ritka adottság még az ő kategóriájukban is. Példát láthattunk már erre eleget.

A Peeping Tom különleges határvidékeken mozog: tánc szempontjából atipikus terekben, sajátos és egyedi mozgásnyelvet használva feszeget határokat a legkülönbözőbb régiókban. Költői szürrealizmusa mellé nagyszabású érzelmeket társít, szellemes, fanyar, látványos és intim. Grandiózus és részletgazdag. Költőien talányos és meghökkentően pontos. Megtornáztatja az agyat, de össze is zavarja – logikus és éber figyelmet kiváltó/feltételező rendszert épít, s közben él a varázslat a látomásszerű képek erejével, bizarr forgószélbe rántva, lépre csalva a nézői elmét. Stílusában, felfogásában rokonítható, összevethető olyan, világhíres alkotókkal, műhelyekkel, produkciókkal, mint Pina Bausch Kontakthofja, a DV8 Enter Achillese vagy a svájci Alias (szintén a Trafóban játszott) Mr. Wintere. Metaforikus, magát ismerősnek mutató, sejtelmes kulisszák közt zajlik messze mutató cselekménye.

A belga társulat előadásaiban kivételes jelentőségűek a gondosan, bravúrosan kitalált és megépített terek: igaz ez a három különálló produkcióból álló, hajdanán Budapestre elhozott trilógiájuk egyes darabjaira és a mostani, egyetlen (talán egy kicsit túlzottan is) terjedelmes esten látható Triptichonjukra egyaránt. Hogy e világ hogyan készül, ez az alkotás szándékkal engedi is végigkövetni. Az eltűnt ajtó, Az elveszett szoba és A rejtett padló című tételekből álló produkció első két része közt – előzetesen jelezve, hogy aki akar, kimehet a szünetre, de nem kötelező, sőt – az előadásba emelik a tér átalakulásának folyamatát: a nézőtérről végigkövethetjük a lenyűgözően fegyelmezett – és persze, szigorúan komponált, színházi elemekkel átszőtt – akciót, melynek során a technikusok és előadók átépítik a színpadot. A Triptichonnak már a játéktere, azaz a színpadból kihasított játszó tere is különleges. Egy, az egyik hegyével a nézőtér felé forduló széles, fénnyel és fizikai felülettel jelölt négyzet ez, melynek határai elmosódnak. A tágabb térben elhelyezett egyes elemek kívül esnek rajta, fény alig vetül rájuk, de nem rejti őket takarás. Egyes szereplők a sötétben tartott külső régiókban elhelyezett székeken ülnek, vagy húzódnak ki oda a fényből. A négyzetes teret részben, a szemközti két oldalról díszletfalak határolják – mögöttük sejti, látja az ember a precíz, most meg is mutatott háttérmunka eredményét. Különleges effektek: nyomasztóan csapódó ajtók, táncoló kilincsek, az ajtók mögül „elvándorló” polcok és szekrények, a falon szaladgáló tárgyak vagy éppen katedrálüveg függönyére vetített tűzvész, egy erkélyajtó mögötti hóesés hökkentik meg az innenső oldalon helyet foglaló nézőt. A Peeping Tom bőségesen él a színpadi csoda eszközeivel.

Szürreális, olykor kafkai világát látványos, roppant leleményes fogásokkal bontakoztatja ki a meglepetés euforikus élményét kínálva, mintha egy kreatív és virtuóz, hosszas bűvészmutatványt néznénk. A Triptichon telis-tele van preparált, mágikus tárgyakkal és emberekkel. Csapóajtókon, rejtett átjárókon közlekedő, láthatatlan damilon mozgatott, megelevenedő tárgyak közt felbukkanó talányos alakok játékában gyönyörködhetünk. A Triptichon a (hiper)reális és a látomásszerű újra és újra megtörténő ütköztetésének különleges gyümölcse. Képeiben szokványos és banális terek, helyzetek és figurák fordulnak át bizarrba és álomszerűbe.

Első tétele (Az eltűnt ajtó) egy szállodai folyosón játszódik: a sarokban kótyagos vendég hever egy széken, apró asztal mögött. Körülötte szobaasszony és inas tüsténkedik a derengő fényekben, majd hamarosan a szemünk előtt áramlik szét, keríts mindent hatalmába a látomások sora. Viszonylagossá válik minden: hatalmas, kerekes állványon gördülő, perzselő fényerejű reflektort tolnak be a térbe a játékosok más játékosok közé. Az ajtók önálló életre kelnek, az egyik réseiből, mint egy rémisztő lény apró csápjai, táncoló ujjak türemkednek elő. Egy másik ajtót a tornádó erejű szél csapja ki, s rongybabaként táncoltatja a szereplők testét. A falak kajlán billegni kezdenek, és egy szakaszon fenyegetőn bedőlnek. A banális és ismerős térben fellobban az irreális, az őrület. A játék szereplői, karaktereik, viszonyaik ugyanilyen különös átalakuláson mennek keresztül. A szerzőpáros a nagyszerű társulat tagjai által megformált alakokat a talány terében tartja. Mintha szerelmi kettőst látnánk egy fotel köré rendezetten, ami aztán groteszk bábszínházzá alakul. Az egyre jobban elmosódó kontúrokat figyelve igyekszünk azonosítani a karaktereket, értelmezni a történettelen történetet, mintha kibogozhatatlan álmot próbálnánk megfejteni félig bódultan, mielőtt visszaaludnánk. Olykor az sem egyértelmű, hogy a sajátot a közöstől elválasztó ajtók melyik oldalán állnak hőseink.

A szellemesen megkomponált átállás során (melynek tüsténkedő vagy az előző jelenetből „visszamaradt” alakjait fürgén mozgó hideg fejfény világítja meg) egy tágas hotelszoba épül fel a szemünk láttára. Vörösesbarna falait gardróbszekrény lamellás ajtaja, bejárati és erkélyajtó tagolja. A sarokban kicsi asztal, egy váza virággal, középen a falnak tolva franciaágy, a két oldalán éjjeliszekrény olvasólámpákkal. Precízen, részletgazdagon kivitelezett, a hétköznapinál hajszálnyit reprezentatívabb tér – egy jobbfajta szálló szobája. Filmdíszletet idéz a kulissza, melyben az első tételből ismerős alakok, motívumok tűnnek fel. Trükkök, mozdulatok, mondatok szivárognak át egyik jelenetből a másikba. Fura szerzetek jelennek meg egy tárgyilagos térben. A nyíló ajtók mögött mindig más tárul fel, azokon mindig más lép be, mint amire vagy akire számítunk. Finom horrorparódiába billen át a cselekmény, mely a harmadik tételre apokaliptikus látomássá fajul. Ez utóbbi (A rejtett padló) egy bár és előtere pulttal, asztalokkal, hatalmas üvegtáblákkal, melyek előtt és mögött zajlanak az események. A kirakatüvegen mintha a második rész hotelszobájába láthatnánk be. A gazdag hangzó környezet azt asszociálja olykor, mintha egy hajón lennénk: egy ledobórésen letuszkolt élettelen testek eltűnése után hangos csobbanás hallható. A színpadra víz zúdul, zubogva ömlik a magasból, de a függönyökre vetítve egy másik őselem, a tűz is eluralja a színpadot. Vastag füstgomoly terül szét a víz fölött, melyet apró tengerjáró makettje szel lassan keresztül, mintha a játék helyszínét látnánk madártávlatból. Hatalmas lángnyelvek lobognak a csillogó padlón is tükröződve. E fizikai színházas, drámai erejű zárótételben mutatják, mutathatják meg igazán a Peeping Tom táncosai mesteri tudásukat. Csuromvizesen játszanak, lendületes gesztusaik nyomán hatalmas ívekben fröccsen a víz a lángok sárga fényével megvilágítottan. A szellemes groteszk mellett a mély drámaiság jegyei jelennek meg: mintha egy süllyedő hajó, a világ utolsó túlélőit látnánk, zaklatott közösséget, melynek tagjai az életben maradásra játszanak. A támpontok, melyekre utaltan értelmezni tudnánk, mi is zajlik a szemünk előtt, szándékoltan zavarosak és enigmatikusak. A drámaiság, a lehengerlő látvány szabad asszociációs keretben bontakozik ki. Amit látunk, egyszerre tűnik ismerősnek és mégis: alapvetően ismeretlen, kiszámíthatatlan. Mint egy furcsa álom, mely a valóság olykor meglepően valósághű, életszerű szilánkjaiból, hordalékából épül fel, mégis nyugtalanítóan és reménytelenül érthetetlen.

Mi? Peeping Tom: Triptichon
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Táncosok: Konan Dayot, Fons Dhossche, Panos Malactos, Alejandro Moya, Fanny Sage, Eliana Stragapede, Wan-Lun Yu. Díszlet: Gabriela Carrizo, Justine Bougerol. Jelmez: Seoljin Kim, Yi-Chun Liu, Louis-Clément Da Costa. Zene: Raphaëlle Latini, Ismaël Colombani, Annalena Fröhlich, Louis-Clément Da Costa, Eurudike De Beul. Világítás: Tom Visser. Hangdramaturg: Raphaëlle Latini. Művészeti asszisztens: Thomas Michaux, Louis-Clément Da Costa, Seoljin Kim és Yi-Chun Liu. Rendező-koreográfus: Gabriela Carrizo, Franck Chartier