„Ne feledd, testvér, mi gyenge nők vagyuhuhuhuuuuunk” – üvölti Pájer Alma Iszménéje zokogva már az idétlenség határán túlról, miközben hernyóként kúszik a földön Pallagi Melitta Antigonéja felé. Antigoné pedig úgy adja át magát az eltökéltségnek, hogy márpedig temet – és meghal, mintha más válasz nem is létezne ezen a világon; és inkább bosszantja a húga viselkedése, mintsem kárhoztatná azt, úgyhogy nem is helyezkedik bele a kínálkozó hősi pózba. Egyszerűen és praktikusan elindul, hogy véghezvigye, amit elhatározott.

Fotók: Slezák Zsuzsi

Az előadás a fentiekből is érzékelhető, főként pedig a songok által képviselt és közvetlen hangneme, játékmódja kérdéseket vet fel. Mi a viszonyunk ma ehhez a nagy kaliberű drámához, Szophoklész Antigonéjához? Mennyire vagyunk képesek egy dilemmához morális, illetve pragmatikus alapon közelíteni? Mind azt gondoljuk, hogy nem kérdés: Antigoné? Vagy meg lehet érteni Iszménét? Netán Kreónt? A saját életünkben kinek a döntését választanánk? Kiét szoktuk ténylegesen választani? Észrevesszük-e, hogy van választásunk? Egyáltalán mennyire vagyunk tudatosak a választásainkban? Felteszünk magunknak ilyen kérdéseket? Az élet bonyolultabb ennél? Vagy nem, csak megértjük egymást, ahogy magunkat is, hiszen nem vagyunk labdakidák, hanem magyarok vagyunk 2023 Magyarországán – maradjunk a realitásoknál, ne őrüljünk már meg?

Kreón az átlátszó pulpitus mögül (látvány: Széll Tímea) szólal meg tudatos közszereplői hangon és tempóban – ez kihagyhatatlan elem, pláne itt, ahol ilyen remekül viseljük az egyre diktatórikusabbá váló rendszert. Testközelben vagyunk, közönség – a város/állam polgárai, érintettek. Egy (nyilván) jelentőséggel bíró szöveghelyen azt is megengedi magának Sipos György Kreónja, hogy személyhez köthetően, tehát konkrétan beazonosíthatóan tagoltan beszél, éppen annyira, hogy üssön egyet rajtunk, de röhögni azért ne tudjunk. A színész szépen éli a figurát, és mindinkább engedi, hogy lássuk esendőségét, ami a tragédia egyik fontos eleme (még ha számtalanszor játszották is Kreónt ócska embernek). Ha, mondjuk, kisszerű, gátlástalan tolvajnak látnánk, akkor nem tudom, mi lenne, de dráma biztosan nem. Az előadás egyébként meggyőző arányérzékkel bolondozik azzal, hogy ki-kikacsint a mába: időnként nem többel, csupán egy-egy félmondattal hirtelen valóssá eleveníti az eredeti szöveget szándékosan nem is mondó, hanem szavaló alakokat. Például akkor, amikor ez a Samu nevű őr, tényleg, mint valami előember, újra és újra elmeséli ugyanazt, mint a kocsmában a társaság leghülyébbje, aki akkor is képtelen befogni a száját, ha már semmi mondanivalója nincs, amire Kreón azt mondja, amit ilyenkor egy rendes italboltban szokás: ha még egyszer elmondod, megöllek. Aztán szinte észre sem vesszük, máris ott folytatja, ugyanabban a köztérben és közbeszédben, ahonnan kiszólt. Érdekes, hogy az előadás ezzel akaratlanul is erősíti az elit uralta rendet: a kiszolgáló státusú emberek eleve vacakabbak, nekik egyszerűen nincsenek morális dilemmáik, ők nem fordulnak szembe az erővel, sőt félik azt – ilyen a szolgasorba kényszerített, nincstelen ember. Viszont nőügyekben szépen szembesítő, ahogy Kreón külön felcukkolódik azon, hogy aki megszegte az utasítását, nő. Mondani sem kell, rettentő, hogy ez mennyire ül.

Izgalmasak a szerepösszevonások. Bár Iszméné egyértelműen különbözik az Őrtől, aki feladja Antigonét, ugyanakkor mégiscsak kézenfekvő, hogy Iszménében valami módon megvan ennek a logikai lehetősége/veszélye is – hiszen amikor már benne vagyunk egy megalkuvásban, és egyébként is elviseljük az ellenünk cselekvőket, miben különbözik, hogy csak elnézzük vagy el is követjük az árulást? Ettől függetlenül világos, hogy nem Iszméné az, aki elárulja Antigonét – később mellé is állna „társtettesnek”. Az is hozzáad a játékhoz, hogy Pallagi Melitta alakítja Antigoné mellett Haimónt is – összetartozásukra, egymás iránti felelősségvállalásukra rámutatva, és arra, hogy ebben a történetben Kreón fia is apró, törékeny lény (inkább jelzés a kapucnis pulcsi, minden szerepcsere felvállalja, hogy felismerjük a színészt), aki döntése szempontjából mit sem számít az uralkodónak. Dráma, ugye, akkor sem tudna lenni, ha a diktátor gyermekének leendő házastársa a hatalom kedvezményezettje lenne, hiszen akkor azt gondolnánk, nem király ez, hanem autónepper. Teiresziászt szintén Pallagi Melitta játssza – merthogy az kézenfekvő is, hogy a vak jós figyelmezteti Kreónt még időben, hogyan tudja megelőzni a tragédiák sorozatát. Szellemes ötlet, hogy Teiresziász általunk, hétköznapi nemhősök által szólal meg: a nézők fülébe súg egy-egy mondatot, és mi mondjuk el utána hangosan Kreónnak. Ez nézőként erős élmény, és újabb jelentéssel gazdagítja a szöveget, Kreónnak pedig lehetőséget ad, hogy direktben lenyomjon minket. Teiresziásszal Kreón nem felesel – csak velünk, poliszlakókkal szemben érezteti, mennyivel ügyesebb szónok nálunk. A Hírnök szerepe-küldetése ugyancsak passzítható dramaturgiailag Antigonéhoz. Ezekkel a szerepösszevonásokkal a fő alakok lesznek árnyaltabbak, a viszonyrendszer újragondolását is megnyitva: ki kivel van, kinek milyen a mozgástere, milyen motivációi lehetnek, ki milyen kockázatot vállal, mit nyer, mit veszít attól függően, hová áll.

Számos respektálható Antigonéban találtam lényegében feleslegesnek a kart, merthogy a sztori nélkülük is érthető. Persze, nem mondom, adtak hozzá információt, de inkább afféle stílusjegy volt, hogy valaki/k kommentálja/ák az aktuális fordulatokat; egyébként is hálás teátrális magas labda, hiszen a kar karakterisztikája azonnal irányba, értelmező keretbe tudja tenni az adott előadást. De hogy a karnak/karvezetőnek ilyen mértékben legyen értelme, jelentősége és az előadást alapvetően formáló világa, az ritkán fordul elő. És nemcsak rendezői, de zeneszerzői-dalszövegírói és előadóművészi karakánság, hogy afféle Brecht–Weill hangulatú dalokkal villanyoz fel minket Bánki Mihály. Itt az alkotók frappáns megoldása határozza meg az előadás világát azzal, hogy a Kar brechtiánusan kibeszél/kidalol nekünk a játékból. Megfigyeltem már, hogy engem kínosan elragadnak a léha színházi zenék, de ezek a songok tényleg jók, ráadásul magával ragadó módon énekli őket szerzőjük a felvett zenei alapra. És most igyekszem nem agyonmagyarázni, miért elengedhetetlen, hogy pont ezek a dalok szóljanak, és pont így: színházba szórakozni megyünk, a valóság reprezentációjáért, nem pedig a valóságért. Ezzel a sztorival nem azonosulni lehet, hanem szembesülni. És ugyan picikét piszkál minket, beszólogat nekünk Kreón (és ez is nagyon logikus, hogy csak ő), sőt, egy ponton ügyesen meg is kérdez minket, hogy mit csináljon, de rendesen a Kar/vezető tud hozzánk szólni, mert ő képes közénk állni (nem csak konkrétan), megmutatni, elmagyarázni nekünk, amit látunk: vele együtt nézünk rá kívülről erre a történetre és magunkra. Egyikőnk egyébként Kreón kérdésére megmondja, és nem ellenkezünk, hiszen mind azt mondanánk, hogy álljon le, hagyja abba ezt az erőfitogtatást, mert rossz vége lesz – ahogy Teiresziásszal már korábban is mondtuk.

A daloknak köszönhetően a néző nagyobb távolságot tart az előadástól, de az előadás is direktebbé válik. Sajnálom, hogy éppen a vége felé botlik meg a koncepció, és Antigoné énekelni kezd – amivel nem másként, csak dramaturgialag van bajom. Egyszerűen sok, hogy dalolva búcsúzik az élettől ez a letisztultan eltökélt, tudatos fiatal nő. Nem, ez az Antigoné nem kerül a maga hősiességének a hatása alá az utolsó pillanatban sem, ő ennél szikárabban biztos az igazában. Sőt, még arról sem beszél hosszan, hogy mi mindentől esik el halála esetén – ezt kétségkívül Szophoklész írta túl (na, nekem is megjött a bátorságom ettől az előadástól), de észre kellett volna venni, hiszen egyébként a rendező, aki egyben az előadás dramaturgja, olyan szépen húzta meg a darabot. Pláne, hogy ugyanaz a Pallagi Melitta Hírnökként érzékletesen meséli el nekünk, mi történt, amit mi már nem láttunk – ahogy tartalmi lehetőségként működtek a többi helyen is ezek a szerepösszevonások, itt is működnek. Ráadásul a történetet értelmező, minket tanácsokkal ellátó song is erőteljesebb lenne, ha a Kar/vezetőn kívül csak itt fakadnának dalra a többiek.

A cím a Kar/Vezér első dalából való, amelyen keresztül értesít minket, hogy vége az öldöklésnek.

Mi?Kreón Antigoné
Hol?Stúdió K – A Tér12 előadása
Kik?Szereplők: Pallagi Melitta, Sipos György, Pájer Alma, Bánki Mihály. Zene és dalszöveg: Bánki Mihály. Látványban segít: Széll Tímea. Fény: Barta Ninett. Dramaturg-rendező: Viktor Balázs.