Amerikai–magyar együttműködésben megvalósuló projektünk II. évadában továbbra azt vizsgáljuk, hogyan közelíthető meg a PC (political correctness, politikai korrektség) kérdése az előadó-művészetek területén. Mit jelent a diverzitás, és hogyan jelenik meg? Kik ma az előadók, az írók, a rendezők? Hogyan egyeztethető össze a művészeti szabadság a sokféleség etikai követelményével? Fontos és aktuális témák ezek, amelyeket amerikai alkotókkal, kurátorokkal, a művészeti felsőoktatás tanáraival feszeget a Színház folytatódó interjúsorozatában Upor László.

Octavio Solis drámaíró Texasban született mexikói szülők gyermekeként. Az Egyesült Államokban az egyik legjelentősebb latino drámaszerzőként tartják számon. Saját magát a „chicano” szubkultúrából származtatja, amelyben a mexikói és az amerikai kultúra keveredik. Egyik drámában Don Quijote-történetét áthelyezte a texasi határvidékre, de dolgozott tanácsadóként a filmiparban is; drámáit hol angolul, hol spanyolul írja, hol két nyelven. Upor Lászlóval esélyegyenlőségről, cenzúráról és öncenzúráról beszélgettek, arról, hogy ki jogosult egyes történeteket elbeszélni, és hogy miért költözött egy farmra.

Octavio Solis

Melyik az anyanyelved?

A spanyol. Ezt a nyelvet hozták magukkal a szüleim Mexikóból, amikor a születésemkor Texasba költöztek. Gyerekkoromban szinte csak spanyolul beszéltem. De a két befolyásos tanítónak, az iskolának és a tévének köszönhetően az angol nagyon hamar felülkerekedett, így egynyelvűből először kétnyelvű lettem, aztán lényegében egynyelvű újra. Fokozatosan, néhány év alatt váltottam át a spanyolról angolra, de teljesen átváltottam. Akkor tudatosult bennem, hogy elveszítettem az anyanyelvemet, amikor nem álmodtam többé spanyolul.

És melyik kultúrát tartod a sajátodnak?

Azt mondanám, a mexikóit, de mert a határ mellett, a texasi El Pasóban születtem, nem vagyok egészen sem mexikói, sem amerikai. Ahhoz a kultúrához sorolom magam, amit nálunk „chicanónak” szokás hívni. Ez egy olyan hibrid, amiben keverednek a mexikói kultúra elemei mindazzal, amit Amerikában szeretünk: kocsi, tévé, filmek, zene – minden megvan, csak éppen a magunk szája íze szerint igazítva. A hatvanas-hetvenes években mindenesetre általánosan elterjedt hozzáállás volt a chicano szubkultúrában: „Igen, Forddal fogunk furikázni, de úgy, ahogyan nekünk tetszik.” A külsejét jól kipingáltuk, belül átalakítottuk, úgy nézett ki, mint egy szalon, hidraulikus rugót szereltünk be, amitől táncolt – tökéletesen járta a cumbiát. Kitaláltuk, hogyan tegyük a magunkévá az amerikai kultúrát. Hogyan sajátítsuk el és változtassuk meg a saját szükségleteink és ízlésünk szerint.

Ez igazi kölcsönhatást jelent, ami egész más, mint amikor az egyik kultúra a másikat magába nyeli vagy átformálja. Mit gondolsz arról, amit Tony Kushner három évtizeddel ezelőtti drámájának egyik szereplője így fogalmaz meg: „Amerika olyan olvasztótégely, ahol semmi nem olvad össze”?

Azt hiszem, bizonyos pontig igaz. A nagyobb városokban megtalálni azokat a negyedeket, ahol érintetlenül megmarad egy-egy kultúra. Chicagóban vannak olyan környékek, ahol csak spanyol felirattal találkozol, mert az ott élő mexikói közösség tagjai mind spanyolul beszélnek. Vagy például San Franciscóban, ahol korábban laktam, voltak olyan zárványok, ahol csak kínaiul értettek. Vagy japánul a japán negyedben. De idővel, a következő nemzedékek felnövekedésével eljön az az olvadáspont, ahol ezeknek a családoknak a leszármazottai is amerikanizálódnak. Anyagiasabbak lesznek. Betagozódnak a fogyasztói társadalomba, mert beszippantja őket a Nagy Amerikai Vallás, a kapitalizmus. Emlékszem, amikor a San Franciscó-i Sunset negyedben laktunk, figyeltem, hogyan habarodnak bele a feketék kultúrájába az Odesszából vagy Moszkvából frissen ideköltözött 17-18 éves srácok. Kapucnis pulóvert húztak, az amerikai nagyvárosi feketék nyelvét kezdték használni, átvették a jellegzetes járást, az öltözködést, a lógós fenekű nadrágot. Mert imádták ezt a szubkultúrát. Azt gondolták, ez Amerika, és egy nemzedéknyi idő sem kellett, hogy beleszokjanak. Érdekes látni, hogy ez az ország hogyan vonzza magához, aztán alakítja át azoknak a lelkét, akik ideköltöznek. Velem is ez történt.

Ehhez képest hogyan érintett, amikor az előző amerikai elnök előállt a nagy falépítés ötletével?

Azt éreztem, olyan dologból próbál politikai tőkét kovácsolni, ami már a születésem előtt is megoldatlan probléma volt. A határtól pár száz méterre nőttem föl. Premier plánban figyelhettem az utcánkban, a házunk előtt folyó macska-egér harcot. Láttam a határőröket, láttam a határon átszökő bevándorlókat, akik elbújnak a gyapotföldeken, aztán láttam, ahogy az orrunk előtt elfogják őket. Trump ezt tette meg a választási kampánya, majd az elnöki működése egyik sarokpontjává, és először azt gondoltam, egyszerűen nem kell vele törődni. De minél tovább hajtogatta a magáét, és minél többen csatlakoztak a kórushoz, és szajkózták vele együtt, hogy a bevándorlók drogkereskedők, erőszaktevők és rablógyilkosok, annál jobban megerősödött bennem az érzés, hogy állást kell foglalnom. Nem tartom magam politikus szerzőnek, de miután Trump amerikai elnökként ilyen vádakat fogalmazott meg, és miután az amerikaiak jó nagy része ezt felkapta, úgy éreztem, eljött a határozott politikai állásfoglalás ideje. Mert azt gondoltam: mikor, ha nem most? És ha én nem, akkor ki? Úgy éreztem, ez most égető.

Így született a Quixote Nuevo (Új Don Quijote)?

Igen. Don Quijote történetét áthelyeztem a texasi határvidékre, és olyan hőst mintáztam belőle, aki a kisemmizetteket segíti, azokat, akiknek nem jár társadalombiztosítás, akik nem szerepelnek a nyilvántartásban. Az ő védelmezőjükként lép fel. És azt gondoltam, hát jó, ez akkor azt jelenti, hogy a darabom nem lesz hosszú életű, mert csak erre a korra érvényes, és ez 10-15 év múlva valószínűleg megváltozik. De minél többet töprengek rajta, annál inkább úgy látom, hogy amíg határ választja el Mexikót az Egyesült Államoktól, amíg az USA gazdag, Mexikó pedig alapvetően szegény ország, addig ez a viszonyrendszer örökre fennmarad. Mindig lesznek olyanok, akik át akarnak jönni, és mindig lesznek olyanok, akik azt mondják: nem jöhetsz. Mindig is fognak fegyvert csempészni Mexikóba, és kábítószert az Államokba. Mert Amerikában van a pénz, és Mexikó fizeti meg annak az árát, ahogy minden áruvá válik.

Volt-e részed bármilyen hátrányos megkülönböztetésben a származásod, családi vagy kulturális háttered miatt?

Persze. De olyan rejtetten, hogy szerintem, aki ludas volt benne, az sem vette észre.

És bizonyos értelemben ez a megkülönböztetés legveszélyesebb formája. Amikor nem „szándékos”.

Néha én is csak sokkal később értettem meg, hogy hátrányos megkülönböztetésről van szó. Miért azt a szerepet osztják rám, miért velem csináltatnak meg valamit? Szinte soha nem gondoltam bele komolyabban ezekbe a mechanizmusokba. Egyszer a főiskolán elkéstem a színjátszás óráról. Nagy szégyenkezve kértem elnézést. A tanár bólintott, és azt mondta: „Semmi gond, megértjük. Te mexikói időszámítás szerint működsz.” Kis csend, aztán elnevettem magam, és nevettek a többiek is. És csak később éreztem úgy, hogy bántó volt. Mindenesetre ezután nagyon vigyáztam rá, hogy soha sehonnan ne késsek el.

A honlapod az egyik legjelentősebb „latino” (nagyjából: latin-amerikai származású amerikai) drámaszerzőként jelöl. Miért gondolod, hogy szükséges ez a megkülönböztetés?

Mert benne vagyok az emberek látóterében. Aki a honlapomat szerkesztette, ezt a kitételt egy rólam szóló cikkből vette a bemutató sorokhoz. Amikor megláttam, azt mondtam: először is dicsekvésnek hat, másodszor vannak fenntartásaim a „latino” megjelöléssel szemben. Azt gondoltam, elég volna annyi, hogy „az egyik legjelentősebb drámaszerző”, pont. De végül azért mentem bele, hogy ott maradjon, mert sokan vannak hozzám hasonlók, akik példaképre vágynak, példaképet keresnek. Szükségük van valakire, aki afféle világítótorony. Mert még mindig rengeteg az olyan fiatal, aki úgy érzi, neki ez a lehetőség nem adatik meg, aki azt hiszi, nem tűzhet maga elé ilyen komoly célokat. Az utóbbi húsz évben alapvető változások történtek, mostanra sok kubai, dominikai, Puerto Ricó-i származású drámaíró jelent meg és vált közismertté, sikeressé. Van, aki Pulitzer-díjat nyert – mint Nilo Cruz –, van köztük, aki a műfaj óriása lett, mint Eduardo Machado. De hozzám hasonló hátterű író nem sok van, még mindig hiányzik a színpadról a mexikói hang.

Miközben az összes darabodat angolul írtad, nem?

Most éppen spanyolul írok egyet. A vírus nagyon betett nekem. A színházak persze mind bezártak az egész világon vagy két évre, és jó néhány azóta sem heverte ki igazán a dolgot. Hiába nyitottak ki újra az épületek, a nézők nem tértek teljesen magukhoz. Ahogy én sem. A bezárásoknak köszönhetően viszont szabadságra mehettem, ami soha addig nem adatott meg íróként. Csak heverésztem otthon a feleségemmel és a lányommal, tévéztem, a csirkékkel és a kecskékkel foglalkoztam. Amikor elkaptam a vírust, hónapokig nagyon beteg voltam. Napok kiestek, nem tudtam aludni, elveszítettem a koncentrációs képességemet, elveszítettem a motivációt. Végül majd két évbe telt, amíg újra írni kezdtem. Valami eltűnt belőlem. Hogy újra megtaláljam, úgy döntöttem, megírok egy darabot az eredeti anyanyelvemen, spanyolul. Olyan érzés, mintha balkézzel írnék, pedig jobbkezes vagyok. De ezáltal új bejáratot találok az írói világomba.

A kulturális szférában mi a legfájóbb igazságtalanság, illetve egyenlőtlenség?

Vegyük most csak a latino kultúrát. Ami a színészeket illeti, sokkal nagyobb az esélyegyenlőség, mint korábban: már nem kell arra várniuk, hogy valaki elővegye valamelyik darabomat, amiben szerepet kaphatnak. Először is: több drámaíró jelent meg, több „latino” darabban van lehetőségük játszani. De amúgy sem kell ma már ilyenre várniuk. Bármibe bekerülhetnek, bármelyik színmű bármelyik szerepét eljátszhatják. A színészek számára kinyílt a terep, főleg a szórakoztatóiparban – vagyis a filmben és a tévében.

Az esélyegyenlőtlenség az oktatásban halmozódik. Még mindig nagyon kevés oktatási program nyit kaput a mexikói kultúra, illetve mexikói származású amerikai fiatalok előtt. Szerintem nem tárják elég szélesre a kaput. A pénzügyi akadályok miatt nem könnyű a belépés. Nem kevésszer találkoztam olyannal, hogy a legjobb színházi szakokra fölvettek valakit, de nem ajánlottak mellé ösztöndíjat vagy anyagi segítséget, ezért kénytelen volt lemondani róla.

Octavio Solis

Mi a helyzet a szerzőkkel?

A latino szerzők helyzete ma is elég nehéz, mert jellemző ránk egy bizonyos esztétika, amit szerintem nem szabad figyelmen kívül hagyni. Némelyik rendezőnek van affinitása ehhez az esztétikához, másoknak nincs. Mi másképp látjuk a világot, és máshogy fordítjuk az életünket a dráma nyelvére. Jobban érzékeljük, hogyan működnek egy darabban a liminális terek. A köztes zónák élet és halál, valóság és álom határán. Jobban benne van a tudatunkban, ebből fakad az a sajátos nem-realista megközelítés, ami nekünk természetes, de nem mindenki másnak az. Még abban sem vagyok biztos, hogy mi, írók pontosan meg tudjuk fogalmazni, mi ennek a titka, csak az a biztos, hogy feltűnik, ha valamiért nem működik. Szerintem a szerzők jó része észre sem veszi, hogy amikor ezzel a szemlélettel írunk, akkor egyedi, ugyanakkor globálisan érvényes, jellegzetesen 21. századi színházi nyelvet alkotunk közösen.

A színháznak – tágabb értelemben: a művészetnek – különféle kultúrák számtalan történetéből kell táplálkoznia. Arról azonban vita folyik, vajon kié is egy-egy történet, illetve ki jogosult bizonyos történeteket elbeszélni.

Nálam az a döntő kérdés, hogy ha ez a valaki nem beszéli el ezt a történetet, vajon elbeszélik-e valaha. Illetve hogy fontos-e ez a történet ennek a bizonyos kultúrának a szempontjából. És hogy jól beszélik-e el. Mond-e valami eredetit és hiteleset? Elég meggyőző-e az adott kultúra szereplőinek?  Mondhatják-e: „Aha, igen, elkapta a lényeget, tényleg ilyenek vagyunk”?

Pár éve dolgoztam tanácsadóként a Coco című Disney-produkcióban. Az ötlet a Pixar rendezője, Lee Unkrich fejéből pattant ki, aki történetesen fehér. Ő írta. El akarta mesélni, oda akarta ajándékozni a mexikóiaknak ezt a csodálatos történetet a mexikói faluban élő mexikói fiúról és a kutyájáról. Bárcsak én írtam volna, de nem én írtam. Ő írta a munkatársaival. De kitalálták, hogy két másik latino kollégával együtt felkérnek minket „kulturális konzultánsnak”, lényegében azért, hogy a történet minden eleme autentikus, hiteles legyen. De aztán szinte az elejétől nagyjából mindenről egyeztettek velünk. Fontos szerepünk lett a filmben. A történet összeállt, erős volt, fontosnak, időszerűnek éreztük. Nem falak, hanem hidak építéséről szólt, vagyis nagyon is szólt a mának.

Bölcsen meghívtak maguk mellé, hogy megmondjuk, mi hiteles, mi nem. Eredetileg például úgy tervezték, hogy készül egy tisztán angol nyelvű változat az amerikai piacra, és egy tisztán spanyol nemzetközi forgalmazásra. De mi azt mondtuk, nem, nem, nem, ez itt egy kétnyelvű szubkultúra, mi folyton ide-oda váltunk. Ha meg akarod szólítani az itt élő mexikói hátterű amerikaiakat, muszáj megszólalni spanyolul is. Mire ők azt mondták: rendben, halljuk a javaslatokat. Akkor mi szépen megjelöltük azokat a dialógusrészeket, amelyeknek az amerikai verzióban is spanyolul kellene elhangozniuk. És a korai forgatókönyv-változatokban szerepelt egy nagymamafigura, aki nagy fakanállal a kezében járkált, és néha odasuhintott valakinek. De mi azt mondtuk, nem, nálunk ez la chancla – ami a nahuatl őslakosok nyelvén szandált jelent. Így aztán a nagymama néha leveszi a szandálját, és tűpontossággal célba juttatja, mint egy levegő-föld rakétát. És amikor az emberek beültek a moziba, a latino nézők azt mondták: ezt meg honnan tudtátok? Mintha belestetek volna a gyerekkoromba. Ennyit jelent az autentikus kultúra.

Ezzel együtt is: ez Lee Unkrich ügye volt. Ő találta ki és alakította, ő akarta elmesélni ezt a történetet, és ha ő így akarta, akkor hogy jönnénk mi ahhoz, hogy ezt megtiltsuk neki? Végül úgy éreztem, nekem is van közöm ehhez a filmhez, a latino közösség pedig azt látta, hogy tudomást vesz róla a filmipar.

Tanításkor érzékelsz kulturális konfliktust?

Általában csak egy rövid mesterkurzusra szállok be, esetleg egy-két szemeszterre vállalok órát. A hallgatók összetétele többnyire vegyes, és ezt én komolyan veszem. Volt egy kurzusom, ahol kortárs drámákat olvastunk és elemeztünk. Nagyon széles körből válogattam olyanoktól, akiket személy szerint tisztelek és szeretek, illetve a leghíresebbektől. Megismerték például Nilo Cruzt és Marisela Treviño Ortát. De ugyanúgy bemutattam nekik Suzan-Lori Parks, illetve Eric Ehn darabjait. Mert biztosan lesz valaki az osztályban, akiben megpendít valamit a darab, és azt mondja: ehhez nekem közöm van. Sosem tudhatod, mi találja őket telibe. Lehet, hogy valamelyik feketebőrű srác elolvassa David Mametet, és azt mondja: ez az, én így akarok írni. Vagy egy fiatal latinát éppen Sam Shepard fog meg, és úgy érzi: imádom, amit csinál, el akarom tanulni, minél többet szeretnék tudni erről a világról.

Cenzúráztak valaha? Tiltottak be? Mondták, hogy valamit nem írhatsz le?

Ha cenzúráztak a szó kőkemény, általános értelmében, akkor arról nem szereztem tudomást. De írtam még a pályám korai szakaszában egy darabot – Santos & Santos volt a címe –, egy kis, San Franciscó-i társulat adta elő, aratott is némi elismerést, aztán a Dallas Theater Center színpadán volt egy nagy, színes-szagos bemutatója. Azt gondoltam, ez a darab robbanni fog, és mindenütt játsszák majd, de ebből semmi nem lett. Később tudtam meg, hogy egy egyetemi tanár, akit én nagyon nagyra tartottam, mindenféle rosszat terjesztett róla mindenfelé, mondván, egy rakás latino srác flangál fegyverrel meg kábszerrel, és egy ilyen darab miatt mindenki csak gengsztereknek fog látni bennünket. Nekem erről fogalmam sem volt, amíg egyszer, sokkal később föl nem hívott azzal, hogy most látta színpadon, és szerinte ez a latino színházkultúra kiemelkedő műve, és hogy mennyire sajnálja, hogy mindenféle rémséget összehordott róla korábban. Így persze nem csoda, hogy nem nagyon mutatták be. Az a darab még mindig ezzel az örökséggel küzd.

Szerintem a cenzúrát olyan közösségek kezdeményezik, ahol hozzászoktak egy bizonyos típusú reagáláshoz. Én nem ismerek kompromisszumot. Olyan darabokat szeretek írni, amelyek fölkavarják a közönséget, és nem csak az elkényelmesedett fehér nézőket, de azokat a latino barátainkat is, akiknek határozott elképzelésük van arról, hogyan kellene bennünket színpadon ábrázolni. Nos, az én latino szereplőim zűrös figurák. Nem műveltek, nem kulturáltak. Azt a nagyon konkrét konfliktust próbálom megragadni, amely abban áll, hogy meg akarod őrizni a magad kulturális identitását, ugyanakkor szeretnél a nagy amerikai „olvasztótégely” része lenni. Hogy érje ezt el valaki anélkül, hogy vagy az egyik, vagy a másik oldalon feláldozna valami lényegeset? Ez a feszültség könnyen téríti rossz irányba az embert.

A művészetnek – különösképp a színháznak, mert élő művészet – szabad, sőt talán kötelező is felforgatónak lennie.

Kötelessége. Nekem is megvan a magam „vörös vonala”: ha azt kérik, hogy a nézők érzékenysége vagy a színház krédója miatt húzzak ki vagy változtassak meg valamit. Ha azt mondják, bocs, de ez itt nem mehet, akkor erre az a válaszom, hogy eszerint ez a darab nem való nektek. Én „purista” vagyok abban az értelemben, hogy szerintem minden szerzőnek a maga igazsága szerint kell írnia. Vagy megtaláljuk azt, aki bemutatja a darabunkat, vagy megtaláljuk a módját, hogy fiókba tegyük, amíg az idő meg nem érik rá.

De miért akarna bárki bármit kihúzni?

Mondjuk, figyelmeztetést kapnak, hogy vigyázzunk ezzel a drámaíróval, mert olyanokat csinál meg mond, amiket nem kéne, és gond lesz a bérleteseinkkel. Nagyon tudjuk mostanában, mi a helyes gondolkodás, a korrekt gondolkodás. És mindenki tojáshéjon lépdel, megfigyeltem – főleg az egyetemeken az oktatók, a tanárok. A hallgatók is nagyon óvatosak a másik jelenlétében, mert tartanak attól, hogy valaki valamiért panaszt emelhet, és akkor valakit ki lehet rúgatni, le lehet tiltani, ki lehet készíteni a YouTube-on vagy a Twitteren. Az egyetemi körökben most nagyon-nagyon kényes a helyzet. Igazi aknamező. Már régen rájöttem, hogy ez nem nekem való.

Nem szeretnél öncenzúrát gyakorolni…

Rendkívül fullasztó lett a levegő, a nyomást minden oldalon érezzük: hallgatók, tanárok, művészek – de még a nézők is. A színházi műfaj korábban mindig megtalálta a módját, hogy jól kezelje és izgalmas, talányos, összetett művé alakítsa az ellentmondásokat. Én nem szeretnék kész válaszokkal előállni. Nem szeretnék trónra ülni. Nem szeretném azt sugallni, hogy jobb vagyok, mint a közönség. Inkább vállalom, hogy magam sem tudom pontosan, mi a darab. Mert azzal általában tisztában vagyok, mit írtam, de még mindig keresem, mit is jelent. Amikor nekiülök egy darabnak, nem tudom, merre fog haladni, mire fut ki. Olyan útra visz, amelynek során mindenki megtalálja a maga helyét a megfelelő válaszokkal. És marad majd rengeteg súlyos kérdés, amire a darab nem ad választ. Ebben a kis bizonytalanságban élni teljesen rendjén való.

Származik abból hátrányod, hogy a keleti parton élsz?

Régen azt gondoltam, hogy igen. De most azt gondolom, ha New Yorkban telepedtem volna le, akkor New York-i darabokat kezdtem volna írni. Olyanokat, amelyek abban a városban, azokban a jellegzetes New York-i téglaépületekben játszódnak. De én tágabb látképpel dolgozom. Szeretek a sivataggal dolgozni, szeretem az egyszerű díszletet, ahová a szereplő varázsolja oda a színteret a szavaival. Szeretem látni, ahogy a világítás a szemünk láttára változtatja meg a világot. És még ha realista, egyhelyszínű, beltéri a díszlet, az is nyíljon önmaga álomváltozatává. Azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy Kaliforniában éltem. Meg Texasban.

Most pedig egy farmon élsz. És a közösségi oldaladon néha megmutatod az újszülött kecskéket.

Tudtuk, hogy amikor a feleségem abbahagyja a munkát, az ő nyugdíjából és az én drámaírói „jövedelmemből” nem fogjuk tudni tovább fizetni a San Franciscó-i házunk részleteit. Úgyhogy el kellett költöznünk. Szerettünk volna akkora területet, ahol állatokat nevelhetünk, és ahová zöldséget, gyümölcsfákat telepíthetünk. Mostanra lett tíz kecskénk, a kávéba, zabpehelybe az ő tejüket töltjük. És van saját sajtunk, a feleségem pedig a világ legjobb joghurtját készíti. Van hét csirkénk és egy kakasunk, az minimum napi három tojást jelent.

Gyökeres váltás volt kiköltözni a városból?

Föl sem tűnt, mennyire városlakó lettem San Franciscóban. Imádtam, hogy kilépek az ajtón, és száz méteren belül ott egy Starbucks, ahol megkapom a reggeli kávét és a New York Timest. A szomszédunkban volt a suszter, aki megtalpalja a csizmámat, szemben egy kis vegyesbolt és egy ruhatisztító. A sarkon túl hihetetlenül sokféle étterem, egy utcával odébb a Golden Gate Park, ahová mindennap kivittem a kutyákat sétálni. Aztán kiköltöztünk ide, ahol hirtelen minden nagyon messze lett. És nagyon csendes! Eleinte nem is tudtam megszokni a csendet. Annyira zajos volt. Éjszaka a kojot vonyítása ébresztett föl, reggel a harkály és a szajkó.

Üvöltő csend.

Pontosan. Üvöltő csend. És jó időbe beletelt, nagyjából fél évbe, amíg hozzászoktam. De amikor megszületett az első kecskegida, hirtelen fölengedtem, és azt mondtam, ez az élet kell nekem. Így akarok élni. És lassan észrevettem, hogy lazul el a vállam is, egyre jobban és jobban. Egyre jobban és jobban. Hazaérkeztem.

To read the interview in English, click here!