Mi érdekli manapság a fiatalokat? Azaz miről gondolják úgy, hogy érdemes egy alkotófolyamat tárgyává tenni? A Van egy ország és a Lev Tahor – Tiszta Szív című előadások alkotóinak szilárd véleményük van arról, amit színre visznek, ezt pedig hol elrejtik, hol felmutatják, csak úgy, a játék kedvéért.

Van egy ország. Fotó: Horváth Judit

Ahogyan a Katona Színház Behívó programja, úgy a Gólem Színház Ifjúsági Társulata és Tanodája (GITT) is évek óta működik tehetséggondozás céljával. Ezekben a műhelyekben az évek folyamán számos előadás készült, a két legújabb a Katona Sufniban bemutatott Van egy ország és a Gólem Színházban játszott Lev Tahor – Tiszta Szív. Mindkettő idomul annak az intézménynek az esztétikájához, szellemiségéhez, amelynek az alkotóműhelyéből megszületett. Előbbi letisztult, szerkezetében jól kitalált előadás, melynek dramaturgiai íve pontosan ki van jelölve, a színészi játék is egységes, színvonalas. A választott téma és annak megközelítése illeszkedik a Katona szellemiségéhez: a darab a jelen (és a közelmúlt) Magyarországának állapotát mutatja fel olyan fiatalok szemszögéből, akik emlékezni is csak halványan emlékezhetnek bármilyen NER előtti állapotra. A Van egy ország társadalmi témák iránt elkötelezett előadás, és meglehetősen komor képet fest az ország és a benne élők mentális állapotáról. A GITT fiatal alkotói előadásukban a zsidóságot érintő kérdéseket tematizálnak, jelen esetben a Lev Tahor (Tiszta Szív) nevet viselő ultraortodox vallási közösség zárt, hierarchikus és bántalmazó működését. A két produkció merőben különbözik egymástól, azonban mindkettőben ott van az erős szemlélet, amely a kőszínházakban megvalósuló darabokból gyakran hiányzik: hogy maguk a játszók mit gondolnak azokról a problémákról, amelyeket a színpadon feldolgoznak. Ehhez mérten nem egyszerűen morálfilozófiai dilemmákról szól ez a két előadás, ahogyan azt a művészszínházi bemutatók esetében megszokhattuk, nem csupán történetmesélés és szórakoztatás itt a fő cél, hanem társadalmi szinten megfogalmazott, a valóságot érintő személyes állításokkal, kérdésekkel találkozunk még akkor is, ha a játszók kitalált szerepek mögül beszélnek.

A Van egy ország tömören, de húsbavágóan mutatja fel a status quót, amelyben immár tizenhárom éve élünk (illetve az állapotot, ahová ez idő alatt eljutott az ország): a hatalommal való visszaélést, annak erőszakosságát, a beláthatatlan mértékű korrupciót, a gyűlöletre épülő kampányokat, a „mi és ők”-ben gondolkodó néplélek meghonosulását, a demokrácia teljes leépítését, a művészi szabadság korlátozását, a kereszténység és a konzervatív értékrend diszkurzív szinten való kisajátítását, és még hosszan sorolhatnám. A fiatalok a személyes kapcsolódásaikat keresik, ezeket hozzák be az előadásba. Ismerjük már ezeket a gondolatokat, témákat, találkoztunk már velük, azonban pont emiatt válnak meglepőkké a vonatkozó jelenetek, mert nem ilyen formában képzelnénk az aktuálpoiltikát, hanem úgy, ahogyan általában beszüremkedik a színházi térbe: felületes referenciaként, egy-egy sutább utalásban, összekacsintásként, hogy igen, vannak ezek a problémák, mi is tudunk róla, tessék, nézd, felmutatjuk.

Ress Abigél és Gerencsér Eszter egy facebookos kommentháború két ellentétes pólusát jelenítik meg, miközben mosolyogva fogják egymás kezét, és liberóznak meg náciznak. Pár jelenettel később Ress Abigél színpadi alakmásából pedig már folyik az ártatlannak tűnő, internalizált xenofóbia, amikor is a bevándorlásellenes kampányok hatására rettegni kezd bevándorló barátjától, míg ezzel szemben Fekete Janka gyerekként arról álmodozik, hogy neki a férje bevándorló lesz. Telihay Ádám focidrukker őrjöngésében keveredik a szurkolás nyelvezete a gyűlöletbeszéddel, ami érdekes nyelvi helyzetet teremt, egymásra játssza a két közeget, amelyeket meg kíván jeleníteni, így hoz létre iróniát, hiszen a Telihay által eljátszott embertípus mégiscsak erős leegyszerűsítése a mögé képzelt valódi embereknek. Tóth Dorka Bertától azt tudjuk meg, milyen ellenzéki közegben keresztény fiatalnak lenni, milyen az, ha valaki látszólag megfelel annak, amit a kormány magáévá tett, kisajátított mint identitást, emiatt pedig társai céltáblájává válik még akkor is, ha maga is ellenzéki.

Van egy ország. Fotó: Horváth Judit

Az előadás ügyesen mozgatja bele mindebbe az oktatás intézményrendszerét. Az iskola a hatalomgyakorlás és az elnyomás egyik első intézménye, amellyel egy fiatal találkozik élete során, és amelyben meg kell tanulnia egy merev rendszer szabályait. Bár az előadásban Macher Máté alakításában egy katonai kiképzőtisztre hasonlító testneveléstanár jelenik meg, akinek a habitusa túlzással illusztrálja az agresszív elnyomást, a valóságban ez nem mindig ennyire egyszerű. Az oktatási rendszeren belüli elnyomás nemcsak fizikai aktusokban érhető tetten, hanem az intellektus elnyomásában is, hiszen minden információ átadása felülről lefelé történik, felsőbbrendű pozícióból, a diák arra van kondicionálva, hogy ezt a hierarchiát, a rendszert elfogadja, beletörődjön a megváltoztathatatlanságába. Ha ezt megteszi, jutalmazzák érte, ezzel szemben aki fellázad, abból lesz a „problémás” gyerek. Ez a darabban a legkonkrétabban van helyzetbe hozva: az egyik fiatal, Kovács Dániel elmeséli, hogy a fennálló rendszert kritizáló megnyilvánulása miatt büntetésből arról kellett érvelő esszét írnia történelemórán, hogy Magyarországon miért van demokrácia. Az „osztály bohóca”, Galló Álmos mással küzd: szaltózás közben a művészi szabadság elvesztéséről beszél, hezitál, nem tudja, belépjen-e abba az előadó-művészeti szakmába és közegbe, amelybe az út a formális artistaképzésen keresztül vezet. Ezek a gondolatok az előadás többi részében is ott vannak: hogyan kényszerít bele minket a hatalom különböző helyzetekbe, hogyan határozza meg a tudatunkat, az életünket, hogyan próbálja meg elhitetni velünk, hogy a fennálló rend szükségszerű és megváltoztathatatlan. A játszók viszont felismerik, hogy mindez mennyire mélyen a tudatukba ivódott, hogy a külsőt mennyire könnyű belsővé tenni rövid idő alatt – erre reagálnak a jelenetekből áradó tömény iróniával.

A Van egy országnak nincs markánsan behatárolható narratív íve, az amúgy mindössze huszönöt perces előadás rövidebb jelenetekből áll össze, ezeket pedig egy ismétlődő „tornagyakorlat” választja el egymástól. A rengetegszer elismételt koreográfiát mindig ugyanaz a mondat zárja: A világ legjobb dolga: magyarnak lenni! És ahogyan a szereplők ezt egyre fásultabban, fáradtabban ismételgetik, úgy a néző is érzi azt a politikai apátiát és fáradtságot, amelyben térdig tapicskol az ország. Furcsa felszabadulást hoz az előadás vége: az alkotók eléneklik Kollár-Klemencz László Iszom a bort című dalát, és miután „az úgysem érem keresztül a hazámat” sor elhangzik, valóban úgy érezhetjük, ilyen állapotában nem érjük keresztül a hazánkat – de hát a fennálló rend keretei között minek is akarnánk?

Az előadást drámapedagógiai foglalkozás követi, amelyet Aradi Fanni facilitál, megszólítja a nézőket, közös gondolkodás kezdődik. Ennek során kiderül, hogy korosztálytól függetlenül vannak a jelenlévőknek hasonló megéléseik, gondolataik, és a Karmelita kolostornál éppen zajló, könnygázízű tüntetés valósága is beférkőzött a diszkurzív térbe.

Lev Tahor – Tiszta Szív. Fotó: Hirling Bálint

A Lev Tahor – Tiszta szív című előadás is megmozgatja a kontroll és az elnyomás témáját, de más kontextusban, más eszközökkel. A történet messziről indul, túlságosan is messziről, Shlomo Helbrans, a Lev Tahor (Tiszta Szív) ultraortodox zsidó szekta alapítójának életét fiatal korától, a vallási közösség történetét pedig részleteiben kibontva követhetjük végig. A megkérdőjelezhetetlen hierarchia kiépülésében itt is láthatjuk az elme elnyomását és összezavarását, hogy hogyan lehet bezárni embereket egy ilyen közösségbe, konzerválni a klasszikus nemi szerepeket, a gyerekeket a közösségen belül teljesen elzárni a kortárs külvilágtól, lányokat a fiúktól, majd tizenhárom éves korukban érdekházasságba kényszeríteni őket, a fennálló rendet kivonni minden kritika alól.

Az előadás dokumentumdráma: korabeli dokumentumokból, periratokból, bírósági vallomásokból, a közösség volt tagjai által adott interjúkból rekonstruálják az alkotók a Lev Tahor életét, amely igaz történet, ahogyan arra a szereplők többször is felhívják a figyelmünket (olyan szürreális jeleneteknél, mint amikor a szekta vezetői dzsihadistákkal tárgyalnak). Ezt vezeti fel az a dokumentumfilm-részlet is, amelyet a függönyre vetítenek a Lev Tahorról, miután az alkotók a cappella eléneklik a magyar népmesék főcímdalát. A filmbéli kivágások és az eredeti képsoron végzett szerkesztések is előre sejtetik azt a kritikus és ironizáló nézőpontot, amelyet az előadás végig működtet.

Lev Tahor – Tiszta Szív. Fotó: Hirling Bálint

Az alkotók abszurd játékstílusra törekszenek, minden karakter egyetlen tulajdonságát erősítik fel, és azt viszik végig az előadáson. Kerekes Marci folyton dühös, Kalmár Emma halk feleség, Mach Máté meghunyászkodó, nyüzüge, a Páli Szabolcs játszotta csodarabbi pedig közelről sem annyira karizmatikus, amilyen egy vallási vezető lehetne, meglehetősen suta, pöszén beszél. Ez egy darabig jó forrása a humornak, egy adott ponton viszont kifullad, a játék kiszámíthatóvá válik, illetve zavaró lesz, hogy a néző nem mindig hallja és érti, amit a főszereplő a színpadon beszél, és ez egy ennyire hosszú előadás esetén problémás. A karikatúra mint játékstílus a szereplők megformálását is beszűkíti, egydimenziós karaktereket látunk, voltaképpen paródiát, amelyben minden zsidó úgy viselkedik, ahogyan azt az ortodox zsidóságról elképzeljük. Ez lehet a kritika egy formája, így artikulálják az alkotók, hogy abszurdnak és elfogadhatatlannak tartják a Lev Tahor tevékenységét, bőven idejemúlt normáit, az elnyomást, a bántalmazást és a kontrollt, amelyet a közösség a nők és a gyerekek felett gyakorol. Az üzenet egyértelmű, viszont Shlomo Helbrans motivációjáról és elméjéről nem tudunk meg sok mindent; azáltal, hogy karikatúrába fordul az előadás, mindössze annyit gondolhatunk róla, hogy vallási fanatikus, hibbant volt, és barátokra vágyott óvodás kora óta.

Amellett, hogy az előadásra ráfért volna némi húzás, az amúgy izgalmas vizuális megoldások a nézőtér bizonyos pontjairól alig vagy egyáltalán nem látszottak, például amikor a szereplők a földre kuporodva játszottak vagy a földre rajzoltak. Ez azért is kár, mert a rajzolás, ahogy a szereplők a feketébe burkolt díszlet minden felületére krétarajzokat készítenek, a darab legbehúzóbb eleme. A színpadkép folyamatosan alakul, ahogy egyre több és több firka jelenik meg rajta, mígnem úgy néz ki, mint egy játszótér ebédszünet után. Az egyik legfeszültebb jelenet is az, amikor egy menekülési útvonal felrajzolásakor az egyik szereplő „véletlenül” piros horogkeresztet rajzol egészen nagyban az egyik falra. Emellett sok minden másra is felhasználható, jól kitalált elem a krétázás.

Mi? Van egy ország – a Katona József Színház Behívó programjának előadása
Hol? Katona József Színház, Sufni
Kik? Szereplők: Fekete Janka, Galló Álmos, Gerencsér Eszter, Kovács Dániel, Macher Máté, Ress Abigél, Telihay Ádám, Tóth Dorka Berta. Rendező: Keresztes Tamás és Végh Ildikó. Asszisztens: Vági Eszter. Kapcsolódó foglalkozás: Aradi Fanni
Mi? Lev Tahor – Tiszta Szív – a Gólem Ifjúsági Társulat és Tanoda előadása
Hol? Gólem Színház
Kik? Alkotók: Bagoly András, Dajka Szúra Szeréna, Erbszt Anna, Falusi Csenge, Kalmár Emma, Kerekes Márton, Lendvai Péter, Mach Máté, Németh Virág, Páli Szabolcs, Sefel Rebeka, Urmai Blanka