Benne van a levegőben, mondják, a művészet pedig a maga érzékenységével mindig reagál arra, ami a levegőben van. Néha öröktől fogva meglévő helyzetek és kérdések erősödnek fel, máskor az adott kor helyi adottságokkal egybegabalyodva teremt sosemvolt atmoszférát és/vagy hoz létre új jelenségeket, amelyek aztán beszivárognak a mindennapokba. Az emberek folyamatos küzdelme egymással és önmagukkal inkább az előbbi kategóriába tartozik. Igaz, időről időre a civilizáció létrehoz olyan helyzeteket és intézményeket, amelyek tompítják vagy éppen felkorbácsolják a „harci kedvet”.

Kovács Domokos: Dancing on a Grinder. Fotó: Sin Olivér

A szegény színház gazdagsága

Kovács Domokos többször bebizonyította, hogy alkotóként és előadóként is érzékenyen rezonál az élet árnyasabb oldalára. Sokoldalú művész: bábszínészként végzett, de rendez, táncol és koreográfiákat is készít. Vékony, törékenynek tűnő alkatán, rezzenéstelen tekintetén és mozdulatain szinte átütnek az idegei. A földön fekszik mozdulatlanul, mellette egy ember nagyságú, fehér alak, törzséből szalagszerű kötél indul, és vezet ki a tánctérből – így kezdődik a Dancing on a Grinder (Tánc a darálóban) című előadása. Majdnem azt írtam, egyszemélyes előadás, pedig ebben a különös hangulatú és látványvilágú produkcióban éppen a benne szereplő személyek többes száma a lényeg. A pontos szám pedig el sem dönthető.

Kis idő után hallani lehet Kovács Domokos lélegzését, minden ezzel kezdődik. Az alkotó korábban elmondta, hogy az alapötlet is a légzésből indult ki: melyik az aktív, a levegő, mely behatol a testbe, vagy az ember, aki az izomzatával előidézi a behatolást? Kovács Domokos fekete sportalsóban és fekete pólóban, „partnere” egy életnagyságú báb, félig áttetsző, egyszerre légies és tákolt: eleven lélek és megkonstruált test (Kárpáti Panna munkája). Egészen különös duett veszi kezdetét: miközben a két külön-külön is eleven figura szimbiózisban mozog, a kettőst mégis folyamatosan leleplezi a mozgatás praktikus technikája. Négy oldalról üljük körbe a színteret, és attól függően, mennyire vannak közel hozzánk, és éppen mire figyelünk, folyamatosan változik a helyzet, a trükk azonban alapvetően kilátszik. Ami ebben az esetben a darab lényegéhez tartozik.

Kovács Domokos: Dancing on a Grinder. Fotó: Sin Olivér

A mozgatáshoz Kovács Domokos gyomorszájtájékon meglehetősen brutális mozdulattal nyúl bele a bábfigurába. Ugyanezt később az illúzió szintjén a báb is megteszi vele. Az előadás érzéki és intellektuális izgalmát éppen az adja, hogy egyszerre képes tökéletes, közelről látva lélegzetelállító illúziót kelteni, és a vezérlés pőreségét is megmutatni. Ezzel gazdag asszociációs teret nyit az értelmezéshez. A test és a lélek egymást kereső küzdelme vagy egy ember önmagával és önmagáért vívott harca csakúgy eszünkbe juthat, mint egy szeretetkapcsolat a maga dominanciaharcaival. Szeretni és találkozni messze nem egyszerű, sem magunkkal, sem másokkal.

Vranik Krisztián zenéje elsősorban atmoszférát ad a történéseknek, ami erősebb és hangsúlytalanabbul elnyúló momentumokon keresztül, különösebb hatáskeltő felütések nélkül gördül előre (leszámítva a vége felé két kiemelten radikális gesztust), összességében mégis drámai erővel hat. A Dancing on a Grinder egy puritán bábbalett, fekete-fehér lélekrajz és filozófia, ami ékesen bizonyítja a szegény színház gazdagságát: a megfelelő alkotói muníció és a hozzámért előadói készség esetenként bőven elég megtölteni azt a bizonyos üres teret.

Sokkterápia

A témája bár rokon a Dancing on a Grinder által felvetettnek, Respect for the 23.000 című munkájában Raubinek Lili egészen más nyelven fogalmaz. Míg előbbi bábos, mozgásos formanyelvével elemeli a tárgyát, utóbbiban bizonyos értelemben maga a művészet bomlik le az előadás ötven perce alatt. Raubinek Lili saját tapasztalatból indul ki: egy olyan helyen dolgozott a pandémia alatt (ami egy időre maga is felfüggesztette az előadó-művészetet), ahol bántalmazó családi környezetből kiemelt gyerekeket helyeznek el átmenetileg. Az intézmény alapvetően paradox, hiszen a hely egy gyönyörű Weiss Manfréd-kúria a Budai-hegységben, a benne lakók viszont teljes bizonytalanságban voltak/vannak összezárva: a szociális háló lebomlásával a megszokott közegükből kiszakított, sérült gyerekek a lakhatáson és ennivalón túl szinte semmiféle támogatást nem kapnak.

Raubinek Lili: Respect for the 23.000. Fotó: Szabó R. János

A koreográfus mindezt el is mondja az előadás elején. Azt is, hogy ez a rendszer a tehetetlenség érzésén keresztül őt magát is elkezdte szörnyeteggé változtatni, aki pár éven belül talán oda is eljuthat, hogy ketrecbe zárja a félelmeik és frusztrációik miatt egyre agresszívebb bentlakókat. „A gyermekvédelmi rendszerünk egy KALAP SZAR, a benne dolgozókon túl a gyerekeket is napi szinten abuzálja” – írja a darab szinopszisában a táncalkotó. A Respect for the 23.000 tiszteletadás és emlékállítás a huszonháromezer kiskorúnak, akik az állam által elhanyagolt és súlyosan kivéreztetett szociális rendszerben kell túléljenek.

Ezek után az öt előadó: Gláser Márton, Kelemen Patrik, Lévai Viola, Thury Zita és Raubinek Lili szimbolikusan (a rájuk ragasztott neveken keresztül) belebújik egy-egy érintett gyerek bőrébe. Hozzánk Kelemen Patrik áll a legközelebb, ő az ötéves Zoli, odakucorodik közénk azzal a fajta elengedettséggel, amilyennel a kisgyerekek alszanak el anyjuk kezében. Percek telnek így el, a kezdetben furcsa helyzet már-már otthonossá válik. Egy idő után ebből a bizalomból és biztonságból kilépve minden előadó besétál a középen lévő játéktérre, melynek padlóját gyerekszobákból ismerős, puzzle-szerűen összeillesztett puha, műanyag lapok borítják. Játéktér a szó szoros és átvitt értelmében is. A táncosok eleinte külön-külön mozognak, mindenkinek van egy-egy jellegzetes, sután tört mozdulata, majd próbálnak egymáshoz érni, de valódi érintések helyett csupán a fejüket tolják oda a másikhoz, aki maga is kelletlen ügyetlenséggel reagál az esetlen közeledésre. A sérültség és a szeretetnyelv hiánya itt még elemelten, műalkotásként jelenik meg: a mozdulatok bármenyire is prózaiak, és távol állnak a szép esztétikájától, ekkor még képek.

Raubinek Lili: Respect for the 23.000. Fotó: Szabó R. János

A játszók azonban fokozatosan verekedőkké válnak, az alapmozdulatuk megtartása mellett egyre sűrűbb bennük, körülöttük az agresszió, ami éppen annyira kelletlenül tör elő belőlük, mint korábban a kapcsolódási kísérletek. A játéktérből lassan küzdőtér lesz, a mű-vészet valódi vésszé válik. A „mi gyerekünk”, Zoli (Kelemen Patrik) a legmegátalkodottabb: összeszorul a gyomrunk, ha meglökik, mert ő mindenre azonnal és aránytalan erőszakkal reagál: lerántja a másikat a földre, teljes testével rázuhan a mellkasára, a hajánál fogva húzza végig a padlón. Figyelem a többi néző arcát: van, aki mosollyal védi magát, mások egyre nyomorultabbul érzik magukat a testközelben zajló, megállíthatatlanul növekvő, szenvtelen erőszak látványától. Komoly felkészülés és kiemelkedő koncentráltság kell ahhoz, hogy az előadók mindezt komolyabb sérülések nélkül tudják feltenni a színpadra. Ép bőrrel persze így sem lehet megúszni a pofonokat és a test különböző részeire mért ütéseket. A tetőponton leoltják a lámpákat, a sötétben azonban még egy ideig hallani a csattanásokat, puffanásokat és döngéseket. Nemcsak az előadás, az elharapott lezárás is kegyetlen: a nézőket a sokkos állapot kellős közepén hagyja. A fel nem oldott frusztráltság tökéletesen illik a témához, mégsem szerencsés: az nem baj, ha a színház bánt, ez éppen az egyik dolga is lehet, de nem jó, ha a nézők „kezét” a legrosszabb érzések között engedi el. Ez ugyanis nem kinyit minket, hanem bezár.

A taps után Raubinek Lili maga is bevallja, nem tudták, hogyan lehetne az előadást befejezni, levezetni, ezért felajánlott nekünk egy gyakorlatot, amivel ők is zárni szokták a próbákat: párosával felváltva egyikük hasra fekszik, a másik pedig a derekára tett kézzel jobbra-balra mozgatja, ringatja tíz percen keresztül, majd cserélnek. Jó megoldás: ezek után akár valóságosan, akár lélekben elringatva mindenkinek sikerül fellélegezni az emberpróbáló produkció után. Raubinek még az elején elmondja, hogy az előadás bármennyire is tisztelgés a szociális rendszerünkben nyomorgó gyerekek előtt, rajtuk ez semmit nem segít. Ahogy a társadalmon sem: egy újabb érzékenyítő produkció azok számára, akik eleve érzékenyek. Talán így van, de akik láttuk, másképp nézünk a gyermekek közötti erőszakra, és ha közülünk néhányan egyszer majd odakerülnek, ahol szót lehet emelni a jelenlegi gyermekvédelmi rendszer reformja mellett, eszükbe fog jutni a Respect for the 23 000. Mert az biztos, hogy aki látta, soha nem fogja elfelejteni.

Mi? Kovács Domokos: Dancing on a Grinder
Hol? MU Színház
Kik? Látvány: Kárpáti Panna. Zene: Vranik Krisztián. Dramaturg: Nagy Orsolya. Fény: Váradi András. Konzulens: Fejes Kitty. Rendezőasszisztens: Láng Zsuzsa. Rendező-koreográfus, előadó: Kovács Domokos
Mi? Raubinek Lili: Respect for the 23.000
Hol? Artus Stúdió
Kik? Alkotók-előadók: Gláser Márton, Kelemen Patrik, Lévai Viola, Raubinek Lili, Thury Zita. Zene: Mákó Rozi. Fény: Dézsi Kata. Tér, asszisztencia, konzulens: Petrányi Luca. Koreográfus-rendező: Raubinek Lili