Háda Fruzsina első monodrámáját, a Budapest-Záhonyt azzal a kérdéssel kezdi, hogy vannak-e jelen vasutasok. A Trafóklub közönségében érezhetően zavart kelt a felvetés, már-már abszurdnak hat. Valószínűleg legtöbben csodálkoznánk, ha vasutasok szakmányban vennének jegyet egy olyan „obskúrus” helyre, mint a Trafóklub. De talán éppen erre irányul Háda kérdése: megpendíteni, hogyan degradálódott egy szakma nemcsak fizetés és munkakörülmények tekintetében, hanem társadalmi elismertségben is.

Fotók: Balogh Kristóf

A címben is szereplő Záhony a vasúthálózatnak köszönhetően virágzó, fejlődő, frissen várossá avatott település volt a kommunista Magyarországon. A rendszerváltással azonban, ahogyan az a legtöbb posztszocialista ipari város esetében történt, elmúlt a világ dicsősége. Átalakult a gazdaság, megnyílt a nemzetközi piac, minden a fővárosba kezdett koncentrálódni, és az egy iparágra felhúzott vidéki városok kezét elengedték. De ne legyenek illúzióink, azt a kezet az előző rendszer sem fogta olyan szorosan. Az előadásban Háda azt a történetet is elmeséli, hogy a vasúti átrakóknak nem volt megfelelő védőfelszerelése, és rengeteg káros anyagot lenyeltek például szén-átpakolás idején, ami később az egészségük rohamos romlásához vezetett.

Az előadás jó helyen van a Trafóban – azért is, hogy árnyalja a Budapest vs. vidék ellentéteket, előítéleteket. Közvetlen, identitáskereső hangneme a nézőket is kutatásra sarkallhatja, hogy találjanak kapcsolódási pontokat a hellyel, ahonnan származnak, saját múltjukkal. Mert az előadás három szempontból igyekszik megismerni Záhonyt: a múltból, a jelenből és Háda Fruzsináéból. Háda a naplójából olvas fel, családi történeteket oszt meg, amelyekből kirajzolódik egy olyan Záhony, ahol sosem jártunk, mégis ismerős. Ezt a közösségi emlékezetből való építkezést kiterjeszti a nézőkre is, körbeadja a szovjet tankok kivonulásának emlékére készített záhonyi plakettet, és aki éppen kézben tartja, megoszthatja, ha akarja, mire emlékszik, mit csinált 1991. június 19-én. A valóság érdekes szövete jelenik meg, amikor egy gyerek kertben „sározása” egybeesik a 20. századi Magyarország egyik fontos, régóta áhított eseményével – a történelmet meghatározó pillanatok együtt léteznek a mindennapok bagatelljével. A személyes történet/történelem alakításának nincs vége az előadással, hiszen Háda Fruzsina meghívja a közönséget az előadás apropójául szolgáló kiállítás darabjainak a megtekintésére, szabolcsi káposztával és szabolcsi pálinkával kínálja a nézőket. A koncepció és a megvalósítás organikus egységében szerepe lehet annak is, hogy mind Háda Fruzsinának, mind Fábián Péternek fontos színházpedagógiai tapasztalataik vannak, ami közösségi, a klasszikus hierarchiát elutasító gondolkodásmódot feltételez.

A kiállított vasutas emléktárgyakat közelről lehet megnézni, nem választ el üvegfal a múlttól. Valahol ez is a lényege az előadásnak: beszélni a személyes, közösségi és nemzeti múltról. A szülőföld iránti szimpátia, a nemzeti öntudat „visszahódítása” a szélsőséges jobboldaltól, az erről való közösségi párbeszéd indítása a 2022/23-as évadban több előadásban is megjelent (pl. Független Színház: Mi vagyunk 56, vagy a Dioráma Csoport szintén a Trafóban futó Dioráma magyarokkal című előadása). Problémafelvető, gondolkodásra és beszélgetésre invitáló előadások ezek, amelyek kitágítják azt a kérdést, hogy mit jelent magyarnak lenni.

Háda monodrámáját szívesen néztem volna tovább. Kíváncsi lettem volna arra is, ha még több szó esik Záhony jelenéről, ha a munkanélküliség és az alkoholizmus megnövekedésének közismert tényén túl jobban részletezik az összefüggéseket, a következményeket. Olyan érzékenyen és elegánsan, ahogy a dicső múltban rekedést parodizálják: valahányszor a bejátszott interjúrészletben elhangzik a vasút szó, Háda Fruzsina szabolcsi pálinkát húz le. A nyolc feles pedig olyan hangulatba juttatja, hogy saját színházi karrierjének nehézségeiről kezd beszélni, és idéz egy szöveget, amelyet vagy amelyhez hasonlót szívesen olvasna. Színikritikusként ritkán adódik esély arra, hogy mások vágyait valóra váltsam, de ez most egy ilyen pillanat. Így végezetül álljon itt Háda Fruzsina áhított kritikájának egy részlete: Zavarba ejtő személyesség lencséje élesíti tehát a széles történelmi fókuszt, melynek letéteményeként az alkotó a kiállítás-megnyitónak álcázott performatív eseménysor nyitányaként önmagát is kiállítja a nézők számára még ismeretlen kiállítási tárgyak közé, ezzel egyértelművé téve, hogy Záhony történetébe önmagát is beleérti. Hazautazásának elbeszélése, helytörténeti kutatási beszámolója és az egész tárlat így válik egyszersmind közszemlére tett kortárs autoviviszekcióvá, centrumban az ősi kérdéssel: ki vagyok én? Honnan jöttem? Hová tartok?

Mi? Háda Fruzsina: Budapest–Záhony
Hol? Trafóklub
Ki? Koncepció, író, szereplő: Háda Fruzsina. Rendező: Fábián Péter. Hang és videóvágó: Láng Alexandra. Produkciós asszisztens: Nádasdi Szandra. Technikus: Lengyel Ákos Papa.