Ha a tavalyi Pintér Béla-bemutató reményvesztett volt, akkor az idei végképp maga a kútsötét kilátástalanság – vagdalkozással, gúnnyal, dühöngéssel. Az Imádkozó látványával és szereplőivel visszatérő Réka és az oltatlanok még csak egy súlycsoportban sincs az előzményével, jó előadást csinálni viszont többé nem is cél, értelme se lenne, itt már csak üvölteni lehet.

Fotók: Mészáros Csaba

A támogatások megvonásával kivéreztetett független színház végzete Pintér Béla Társulatát sem kerülte el, már tavaly szeptemberben is közösségi finanszírozásból jött össze a bemutató megvalósításához hiányzó utolsó ötmillió – ezt a nézők akkor egy nap alatt összedobták –, az idei jubileumi, huszonötödik évad és benne a harmincadik Pintér-darab bemutatója még hátrányosabban indult, már júliusban adománygyűjtést indítottak, amely a jelen pillanatig is csak a kitűzött összeg kétharmadát teljesítette, és a társulat a stabil közönsége révén még mindig jelentősen jobban áll, mint más függetlenek, akiknek a tavalyi már az utolsó évada volt.

Ilyen körülmények között bőven elképzelhető, hogy legalábbis részben anyagi okai is voltak annak, hogy Az Imádkozódíszletének újrahasznosítása mellett döntöttek. Gergely-Farnos Lilla irodaház-sziluettes Gellérthegy-háttere ezúttal semmilyen ütős vizuális csavart nem tartogat – sem régit, sem újat –, de nemcsak a díszlet, hanem az egész beállítás annyira ismerős, hogy akár el is lehetne bizonytalanodni, hogy jó előadásra jöttünk-e. Hogy teljes legyen a geg, és így az önirónia, az előadás indítása is szinte teljesen azonos a tavalyival, csak ezúttal Fodor Annamária helyett Péter Katát konferálják fel. A hangsúlyozott egymás mellé állításból azonban a Réka és az oltatlanok nem tud jól kijönni.

A címben szereplő Réka az utóbbi évek Pintér-darabjainak szokványos antihőse, a hatalmat kiszolgáló, félig becsukott szemű, többé-kevésbé kisember, aki limitáltan akár kritikus is a rendszerrel szemben, de azért a debil ellenzékre se szavazna. Réka egyedülálló anyaként neveli kamasz fiát, és a miniszterelnökségen dolgozik titkárnőként egészen a történet kezdetéig, amikor elbocsátják a munkahelyéről, mégpedig azzal az indoklással, hogy pontosan egy év haladékot kapott arra, hogy beoltassa magát. Minthogy az oltásokról ma már senki nem beszél, Réka arra tippel, hogy valójában azért rúgják ki, mert részt vett egy tanártüntetésen, és ezzel politikailag megbízhatatlanná vált. A kirúgás után a Facebookon kapcsolatba kerül Az Imádkozó Long Rékájával, aki az egészségügyi rendszer randomgenerált önkényuralmának mentén, saját meddőségi történetével tud kapcsolódni a másik Réka sorsához, és miután összebarátkoznak, meghívja őt egy különös társaság zártkörű eseményére.

Amikor az előre sejthetően mindenszkeptikus, összeesküvéselmélet-hívő társaság színre lépésével elkezdik dézsából önteni a konteókat, ezospirit, kemtrélt, ősmagyar kamut, lélekmagfúziót és nyelveken szólást, azt hihetné a néző, hogy itt most karizmatikus kisegyházak, önjelölt magyarságkutatók és rosszul öltözött tévégyógyítók paródiáin fogunk röhögni egy jót. Egy idő után viszont elég nehéz röhögni annak ellenére, hogy ez a brutálisan túltolt gúnyolódás mindvégig megmarad, és fáradhatatlanul kínálja a remekbe szabott, gonosz poénokat. A folyamatos cigányozás, zsidózás, buzizás és libernyákozás még idézőjelbe téve is olyan durva gyűlöletbeszéd, amit alsó hangon is kimerítő, és egy idő után egyenesen fájdalmas ilyen mennyiségben hallgatni.

Az aktuálpolitikát tekintve pedig szó sincsen finom, szofisztikált gúnyolódásról, okosan becsomagolt üzenetekről. Mintha ezúttal tényleg el akarnának menni a falig, megvannak persze a pintérbélásan kicsit más nevű, de egyértelműen beazonosítható ihletésű, közismert szereplők a rózsaszín inges, náci nice guytól az oltásellenes orvosig, de ezúttal jó pár közszereplőt minden további nélkül neveznek meg, és tesznek gúny tárgyává. A legfontosabbak pedig ezúttal személyesen is tiszteletüket teszik, nem holmi diszkrét megidézéssel, hanem szó szerint és a lehető legkonkrétabban: realisztikus gumimaszkban, nyelvöltögetéssel, rángatózással, hangutánzással.

Ebben a közegben, ahol a karakterek többsége annyira vaskos paródia, hogy szereplőként alig-alig értelmezhetőek, a józan, realista kifejezőerővel játszó Péter Kata Réka szerepében nem tűnik se agymosottnak, se idiótának, sőt szimpatikus az integritása, amivel ellenfeszít az elvárásoknak és a tömeghipnózisnak, és a legabszurdabb szituációkban is normális, érthető reakciókat ad. Mégsem főszereplő, az előadásnak ugyanis világos cselekmény híján nincs főszereplőként értelmezhető alakja. A sokat ígérő indítás után a szereplők nem járnak be követhető ívet, nem következik be fordulat, krízis, csúcspont, megoldás. Zsúfolt jelenetekben zavaros közjátékok követik egymást, záporoznak a poénok, szereplők elindulnak ide vagy oda, terveznek ezt vagy azt, beszélnek erről vagy arról, mégis csupán sodródnak a bizarr, nihilista végkifejlet felé.

Ezúttal átlátható nézőpontok és mozgatórugók nélkül nincs kényszer, hogy vonakodva megértsük az ellentmondásos figurák emberi oldalát. Szabó Kimmel Tamás izgága gesztusokkal rebbenti fel a keresztény családapa, sportoló, hazafias politikus kampányfigurája mögötti kognitív disszonanciát. Adorjáni Bálint az egyik szerepében intelligens pártkatona negédeskedő bábmesteri eszköztárral, majd más szerepben a társaság nagybeteg idős szellemi vezetőjét játssza fátyolos, rekedt hangon, hosszan haldokolva. Szabó Zoltán a röhejes küllemű, paradox módon karizmatikus junior szektavezér szerepében harsányan alakít, vibrál belőle a katasztrófa ígérete. Extrém karaktereik ellenére kiemelkedőnek tűnik Gálvölgyi János önironikusan kimért, mértéktartó komikuma, szavalásai még az előadás okosabb humorát gazdagítják, és Enyedi Éva mértéktelen, csupa energia játéka az öreg mester bőbeszédű, szangvinikus first ladyjeként. Enyedi dramaturgi munkája kevéssé érezhető az előadás keszekusza történéseit tekintve, színészként viszont két órán keresztül nem fogy ki belőle a lendület.

Az Imádkozó ismerete valójában nem szükséges, a történet értéséhez minden lényeges információ elhangzik, a szereplők szintjén azonban mindenképpen előnnyel indulnak a már ismert figurák mind a néző figyelmének elnyerésében, mind a színészi megformálás erejében. Fodor Annamária autentikusan és beleérezhetően viszi tovább Long Réka esélytelen, hisztérikus boldogságkeresését. Messaoudi Emina annyira méltatlanul háttérben marad Arankaként, hogy önmagában ez szinte visszásan jutalmazóvá teszi, amikor a pattanásig feszült, szektás mosolya mögül végül kirobban a célpontot kereső bosszúszomj.

A tehetséges zenész szerepében visszatérő Jankovics Péternek minden egyes fásult, enervált mondata egy tragédia-miniatűr. Az a rövid monológ, ahogyan arról beszél, hogy folyamatosan azt várja, mikor tiltják ki a következő játszóhelyről, mikor jön a NAV-ellenőrzés, vagy törnek az életére a nyugdíjasok, verbálisan is megfogalmazza azt az elemi talajvesztettséget, létbizonytalanságot, ami az előadást áthatja, talán az ő jelenlétében van a legtöbb történet az előadás alatt. A zenét illetően is takarékra veszik a humort, többnyire komor és lírai vagy csupa feszültség a zene, de azért egy felemelő pillanat erejéig visszaköszön a For The Damaged Coda dallama is. Takács Géza ezúttal is másodhegedűst játszik még kevesebb szereppel. Pedig még egy heroikus momentum is jut neki, ami aztán elvész az utolsó jelenet zűrzavarában, ám a zenésztársa iránti törődése a kettejük rivalizáló barátságára is kihegyezett előzmény-előadás tükrében talán az egyetlen fénypont itt: akkor van még valami, aminek van értelme, értéke, miközben körülöttük megállíthatatlanul árad a gyűlölet.

Úgy hagytuk ott ezeket a szereplőket, hogy két opció van: befeküdni a hatalomnak vagy szó szerint elpusztulni. Azt hihettük, ennél sötétebb nem lehet, de igen, még annál is nyomorúságosabb az életük, és ennek a nyomorúságnak még csak nincs is olyan sötét, negatív katarzisa, mint amit Az Imádkozó végén kaptunk dübörgő zenével. Ez szürke, koszos és hétköznapi. A zenekar tagjai nem váltak a rendszer egyértelmű kiszolgálóivá, az együttes se oszlott fel, mindenki viszi tovább az életét így vagy úgy, mégis mind kifosztott, reménytelen, elfásult emberek, akiknek nem maradt más, mint pótcselekvések: Gábor esetében még ott van jobb híján a hitét vesztett alkotásba menekülés, a többieknek a pia, a drog, a vakhit és a vallásos eksztázis marad. Nemcsak a tömeghipnózist használják kábítószerként, Pintér rendezésében a konteók és maga a gyűlöletbeszéd is amolyan érzéstelenítő létszükségletként, szelepként jelenik meg, amely egy idő után elszabadul, és önálló életre kelve pusztít. De ezeknek az embereknek a többsége egy-két kivételtől eltekintve nem gondolja igazán, amit mond, csak „érzéstelenítés nélkül” nem lehetne kibírni. Nincs alternatíva, pusztán a rendszer és az az elleni küzdelem egy csapat valóságtól elrugaszkodott csodabogár szájtépése. Ugyan hova lehetne itt állni, kinek lehetne szurkolni?

A vizuálisan felnagyított erőszak korábbi Pintér-alkotásokban is megjelent már, ahogy a tarantinós leszámolós befejezésre is volt példa, itt azonban ez nem a cselekményből következő, elkerülhetetlen végkifejlet, ez a lezárás csak robban, az előadás pedig ebben a végletekig frusztrált helyzetben egy utolsó, dühödt, kontrollálhatatlan ordításnak látszódik, aminek már a következményei sem számítanak. Következmények viszont nincsenek. Ha kell, az emlékét is ki lehet törölni, majd jön a TEK, rendet rak, és megmondja, hogy soha ne beszéljünk senkinek arról, amit itt láttunk.

Legfeljebb a néző érezheti még pár percig utána, hogy az otromba paródiák és kendőzetlenül tálalt gyűlölet, téboly és erőszak mögött, ha művészi értelemben nem is, de lélektanilag jelentőset látott, egy nagyívű acting outot.

Mi? Pintér Béla: Réka és az oltatlanok
Hol? Újpest Rendezvénytér
Kik? Írta és rendezte: Pintér Béla. Szereplők: Péter Kata (Kövi Réka), Szabó Kimmel Tamás (Benjámin, Fésűs Csaba), Adorjáni Bálint (Dr. Csikós Milán, Dr. Pőcs Albert), Gálvölgyi János (Vérbárczy János), Enyedi Éva (Tarnai Ágota), Fodor Annamária (Long Réka), Jankovics Péter (Kádár Gábor), Takács Géza (Orczy-Nagy Oszkár), Szabó Zoltán (Kun Péter), Messaoudi Emina (Keleti Aranka). Dramaturg: Enyedi Éva. Zenei vezető: Jankovics Péter. Díszlet: Gergely-Farnos Lilla. Jelmez: Hornyák Dóra.