A sötét, kutyaugatásokkal teli éjszakában két nyakkendős fiatal megrázza festékszóróját, majd felgraffitiznek egy kardot és mérleget tartó nőalakot a hold fényében megcsillanó, rideg, fémfalra. Ez a hölgy Jusztícia, a vak igazságszolgáltatás és erkölcsi erő istennője, akinek képe – ami mintha csak a két fiú és a nézőközönség számára lenne látható – láthatatlan pallosként lebeg a szereplők feje felett.

Fotók: Dömölky Dániel

Médea története ismert, számos művész, alkotó próbálta megfejteni ezt az idegen, fájdalommal és haraggal átitatott barbár nőt. Hegymegi Máté rendezésében látszólag szintúgy Médea és Iászón karakterét boncolgatja, ám az előadás címe rávilágít egy eddig sokszor a háttérbe szoruló szemszögre – a történet valódi elszenvedőire, Médea gyermekeire. Ezzel szemben sok esetben a címszereplő, a drámai hősnő érzései kerülnek a feldolgozások középpontjába: az általam látott Médeák közül Eirik Stubø 2019-es Nemzeti Színházban bemutatott rendezésében éppúgy, mint az 1969-es Pasolini-féle filmklasszikusban. A közülmúltból kivétel Bagossy Júlia Zrinyifalvi Eszter dramaturggal közösen jegyzett Médeiája.

A két névtelen fiú – akiket itt Molnár András és Lukács Ádám alakít – néma, inkább megfigyelő, mint aktív cselekvő szerepben van jelen az előadás során. Szövegük kevés van, azt is csupán a nézőkkel osztják meg. Önmaguk és gondolataik kifejezésére – mint oly sok fiatal – a művészetet, konkrétabban a zenét hívják segítségül. Absztrakt dalszövegekben mesélik, olykor kiabálják el a már jól ismert történetet saját tapasztalataik és érzéseik szűrőjében.

A Medea gyermekei válástörténet, amelyben tökéletesen körvonalazódnak mind az anyai, mind pedig az apai sérelmek és felelősségek, amelyek megosztására, egymással való szembesítésére a gyerekek hívják fel szüleik figyelmét mikrofont tartva gondviselőik szája elé. Médea és Iászón felelőssége ebben az adaptációban mintha egyenlően oszlana meg. Pető Kata sértett nőstényoroszlán, szeméből egyik pillanatban perzselő tűz szór szikrákat, a másikban patakként csordogáló könnycseppek folynak le az arcán. Tűz és víz, harag és szeretet, két ellentétes elem viaskodik benne, melynek következményeképp tombol, és széttépi, aki útjába kerül. Ifj. Vidnyánszky Attila egy macskához hasonlít, aki mindig saját magát helyezi előtérbe. Iászón felnőttbőrbe bújt ifjú, két szék közé esett apafigura, aki túl korán vált szülővé: a fiatalság és az érett felnőttkor között lavírozik. Újra élni szeretne, hódítani, hatalmat szerezni. Érzései Médea irányában a szokott formulával ellentétben még mindig jól érzékelhetőek – vágyakozón szorítja magához a neki háttal álló nőt, hol szomorú, hol pedig szeretetteli pillantásokat vet rá, miközben közös emlékek idéződnek fel. Egoizmusa azonban győzedelmeskedik felette.

A színpadon látható, mozgatható, szétszerelhető fémszerkezetekből álló városfal és a sátor a kívülállóság, kirekesztettség jelképe. Ennek az örökké úton levő, sohasem megtelepedő családnak és a messziföldről érkező idegennek egyaránt tökéletes szimbóluma ez a könnyen felhúzható, majd szétszedhető, ideiglenes lakóhely. A vándorlás nem csupán ebben a tákolmányban vagy a szavak szintjén érhető tetten. Az egyik jelenetben az éppen Korinthosz felé kiránduló athéni király, Aigeusz vázolja fel a família útját egy rögtönzött, falra festett térkép segítségével. Célja ezzel a nő férjének, Iászónnak, valamint az ő királyi életmódjának az összehasonlítása Médea kegyeinek elnyerése érdekében.

A színek játéka, szimbolikája szintén hangsúlyos: Pető Kata megválik addig viselt, kivágott, hasított tűzpiros ruhájától, majd egy rögtönzött fürdési jelenet után fehér kapucnis pulcsit kap magára. A bíbor szín a különböző karakterek felelősségének mértékét jelezheti a bekövetkezett tragédia kapcsán. A fehér és a vörös ilyen vagy olyan formában, eltérő arányban minden szereplő öltözetén megtalálható: Iászón bőrkesztyűjén, Kreón ingén és nyakkendőjén… A piros nyakkendő hóhérkötélként csüng szorosan a két gyerek nyakán, csupán az előadás legvégén lazul meg kicsit.

A legapróbb részletek is komoly jelentőséggel bírnak a színpadon, de ebben az előadásban valóban csak az igazán szemfülesek szúrhatják ki a főszereplő házaspár ujjain figyelő karikagyűrűt. Iászón kezén az előadás elején még ott virít a házasság jelképe, ám Korinthoszba lépve már hűlt helyét találjuk a gyűrűsujján, ami a szerelem és házastársi viszony végét jelezheti. Az is rendkívül szimbolikus, hogy hol viseljük a gyűrűt, ugyanis Médea például a végsőkig magán hordja, a középsőujján, ami az egyensúly, felelősségérzet és igazságosság mellett a hűség jelképe.

A Medea gyermekei bár szemszögében nem unikális (lásd Bagossy Júlia már említett Médeiáját a Katona Sufnijában), mégis egy „must-see” produkció. A menekültkérdés és a válás problematika hangsúlyozása hétköznapibbá, ismerősebbé és közvetlenebbé teszi a klasszikust, a gyermekek feláldozása így képletesen is megjelenik, hiszen a szülők különválását leginkább ők sínylik meg. Hegymegi Máté rendezése összművészeti produkcióként is interpretálható: a Jusztícia-graffiti képzőművészeti, Kreusza haláltánca mozgásszínházi, az absztrakt dalbetétek pedig koncertszínházi elemként működnek. Az értelemzés fő hangsúlyaiban tehát nem teljesen újkeletű, a megvalósítás azonban nagyon is az. Ki mondta, hogy a már meglévő elemekből – a megfelelő elhelyezés függvényében – nem válhat kuriózum?

Mi? Narratíva – Füge Produkció: Medea gyermekei
Hol? Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Kik? Szereplők: Pető Kata, ifj. Vidnyánszky Attila, Molnár András e.h., Lukács Ádám e.h., Barna Lilla, Hajduk Károly, Kárpáti Pál. Dramaturg: Balázs Júlia. Díszlettervező: Fekete Anna. Jelmeztervező: Pető Kata, Zeneszerző: Urbán Kristóf. Rendező: Hegymegi Máté