Raubinek Lili a kortárs előadó-művészet izgalmasan színes figurája: előadóként, alkotótársként, koreográfusként kortárstánc-előadásokban, prózai darabokban és színházi-nevelési előadásban is találkozhatunk a nevével. Nyolc éve végzett a Budapest Kortárstánc Főiskolán, ahová 23 évesen került be. Miért jelentett számára könnyebbséget a késői kezdés, milyen más utakat járt be előtte, és mit kezd magával most, amikor gőzerővel szivattyúzzák ki a költségvetési forrásokat a független előadó-művészeti területről? Mindezek mellett azt is megtudtuk, mi az, ami jobban megvalósul közös csigacsinálás közben, mint egy Trafóbeli előadáskor, miért nevezi önmagát a saját darabjainál vezető helyett facilitátornak, mi a művészet értelme, illetve mi az, ami meglátása szerint minden külső elvárás ellenére sem dolga a művészetnek? Többek között ezeket a kérdéseket szegeztük neki.

Két legújabb darabja: a Dioráma magyarokkal, ami minden aktuálpolitikai és ideológiai máz és hókuszpókusz nélkül keresi a választ arra a kérdésre, mit jelent számunkra magyarnak lenni, és a letaglózó erejű Respect for the 23 000, ami a lerongyolódott hazai gyermekvédelemben túlélni kényszerülő fiatalokra és még fiatalabbakra irányítja a félrefordított tekinteteket. Utóbbi az alkotó saját élményeiből táplálkozott: hosszú ideig dolgozott egy gyermekotthonban, ahol bántalmazó családi közegből kiemelt gyerekeket helyeztek el. Talán nem véletlen, hogy kérdés nélkül is erről a darabról kezdett el beszélni.

Dioráma magyarokkal. Fotó: Simon Iringó

Miközben a darabbal foglalkoztam, sikerült feldolgoznom az egészet, amit ott és akkor átéltem. Olyannyira, hogy most, amikor azon gondolkodom, mit kezdjek az életemmel, és eszembe se jut, hogy visszamenjek egy állami fenntartású gyermekotthonba dolgozni, mégis megfordult a fejemben, hogy ezen a területen helyezkedjek el. Szép kis váltás lenne az előadó-művészetiből átlépni a szociális szférába – csöbörből vödörbe.  A Respect for the 23 000 kapcsán arról kezdtünk el együtt gondolkodni az SOS Gyermekfaluval, hogyan tudjuk láthatóvá tenni a gyermekvédelembe kényszerülő körülbelül 23 ezer gyereket.

Ez a dolog érezhetően bevonzott téged.

Be is húzott és be is vonzott. Volt olyan időszak, amikor ez a munka és a tánc szépen kiegészítette és kiegyenlítette egymást. Korábban, amikor csak tánccal foglalkoztam, mindig rágott a fene, hogy amit a próbateremben és a színházban csinálok, azzal egy zárt buborékban forgolódom, ami a valóságnak csupán egyetlen kis szelete. Az is jó volt, hogy ezzel a munkával kiléptem ebből a zártságból, és megtapasztaltam a nálunk jelentősen rosszabb helyzetben élők sokkal szélesebb közegének a problémáit, gondolatait és érzéseit. Ennek szerintem alkotói és emberi hozadéka is volt: mindez helyre teszi az embert, hogy mi miatt picsogjon, és mi miatt ne.

Említetted, hogy jelenleg is munkát keresel, ezek szerint nem tudsz kizárólag a táncból megélni. Mi minden mással foglalkoztál, foglalkozol?

Nagy mázlim, hogy sosem kellett albérletben laknom, így nem onnan indítottam, hogy minden hónapban befizetek egy összeget, ami mellett még enni kell meg élni kell. Amikor kikerültem a Főiskoláról, nagyon sokat hívtak ide-oda, és megéltem a táncból. Valamennyit bébiszitterkedtem, aztán másfél évig táncot tanítottam waldorfos negyedikeseknek házitanítóként. Nagyon jófejek voltak, de rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta gyerektánctanítás engem egyáltalán nem izgat. Aztán jött a COVID és a gyerekotthon, ahol azután is ott maradtam, miután a színházak és a projektek újraindultak. Igaz, egy idő után teljes állásból félállásra váltottam. Ez egészen 2023 januárjáig tartott.

Raubinek Lili. Fotó: Bartha Máté

Most mi változott?

Megvonták a költségvetési forrásokat, és nincsenek pályázati kiírások, így fogalmam sincsen, mi lesz velem: sosem fordult elő, hogy júliusban a jövő évadra még semmi nincs beírva a naptáramba. Pontosabban 2024 szeptemberére van egy projekt, de még az is kérdéses. Amellett, hogy most kevesebb előadás készül, van egy olyan érzésem is, hogy miután gyors egymásutánban megcsináltam két darabot mint projektvezető vagy facilitátor, vagy nem is tudom, minek hívjam magam, mondjuk, mint főnök, a táncos közeg elkezdett úgy tekinteni rám, mint aki maga hoz létre projekteket, ő ad munkát, és nem őt hívják be más munkákba. Emellett beáramlott egy fiatalabb táncgeneráció is, ami teljesen természetes és jó is, de azért még meg kell emészteni, hogy már nem mi vagyunk a legfiatalabbak és legérdekesebbek. Akárhogyan is, míg korábban szénné foglalkoztattak, most nincsenek megkereséseim. Szóval gondolkodom.

Többekhez hasonlóan akár a külföldre költözésen is?

Azt nem tudnám elképzelni. Nem mondom persze, hogy az utóbbi háromnegyed évben ez egyszer sem merült fel bennem, de szerintem ennek sokszor kell felmerülnie ahhoz, hogy tényleg legyen belőle valami.

Dolgoztál már külföldön?

Párszor, amikor egy-egy előadást kivittünk, de a külföldi munka nem lett az életem szerves része.

Szerinted miért nem?

Úgy látom, azok tudnak külföldön dolgozni, akik kint tanultak, és emiatt van valamiféle beágyazottságuk. De van egy prózai ok is: sokáig diszlexiás és diszgráfiás voltam, ezért nagyon nehezen megy az angol. Ráadásul, bármilyen hülyén is hangzik, a barátaimmal szeretek dolgozni, ezért nem is keresem azokat a helyzeteket, ahol új emberekkel találkozhatnék. Ami nem jelent teljes elutasítást, hiszen dolgozom új táncosokkal, zenészekkel, de számomra nagyon fontos a próbateremben a biztonságos közeg, ahol jó, ha van legalább egy-két megszokott arc.

Különös, hogy ezt éppen te mondod, aki az általános gyakorlattól eltérően gyakran dolgozol olyanokkal, akik nem voltak az évfolyamtársaid a Főiskolán, vagy nem ott végeztek, de még csak nem is a tánc felől érkeztek: gondolok itt Szenteczki Zitára, Boross Martinra vagy a Kerekasztal társulatára.

Az annyiban más, hogy ők hívtak engem, és ezekben az esetekben elég volt számomra az a fajta bizalom, hogy ha azt gondolják, hogy jó leszek arra a szerepre, feladatra, amire szánnak, elhiszem nekik. Amikor azonban én facilizálok valamit, és nekem kell a kereteket tartani, szeretem, ha van közös múltunk a társaimmal, amire alapozhatok. Jelenleg izgalmasabb számomra egy már meglévő ismeretet és kapcsolatot tovább boncolgatni, mint új inspirációra vágyni egy általam nem vagy alig ismert embertől. Az a fajta hűség is fontos nekem, hogy közösséget teremtünk azáltal, hogy munkákat adunk egymásnak. Az otthonosság-keresés mostanában a munkáimban is többször előjött: stabil családi környezetből érkezem, és ezt a fajta biztonságérzetet szeretem megteremteni a saját projektjeim során is. Ha viszont ez megvan, szívesen belemegyek bárkivel bármilyen szélsőséges dologba is akár.

Tehát azon gondolkodsz, merre indulj tovább, de a külföldre menetel nem opció.

Adott az üres naptáram, és noha van ötletünk, hová pályázzunk mind a Diorámával, mind pedig a Respecttel, ezek nem jelentenek állandóságot, és nem oldják meg a helyzetet. Azt kell eldöntenem, hogy csináljam-e továbbra is azt totálisan ingyen, ami érdekel, vagyis az alkotást, a táncot, és reménykedjem, hogy ez egyszer csak valamilyen módon odavonzza majd a pénzeket is, és eközben elkezdjek valami alibi melót, ami ad egy minimális biztonságot. Felmerült például, hogy tűzoltásként elkezdhetnék masszírozni, vagy mondjuk, van egy nagyon kedves réteses Békásmegyeren, ahová esetleg elmegyek eladónak. A másik lehetőség: olyan dologba fektetni az erőimet, ami érdekel, és akár hosszabb távon is biztosítja a megélhetésemet. Ez utóbbit végiggondolni és kitalálni viszont annyi energiámat emésztené fel, hogy semmi nem maradna arra, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek, ami a szakmám. Vagy ez, vagy az: a kettő együtt nem megy.

Raubinek Lili a Kelly-ben. Fotó: Szabó R. János-min

A jelenlegi kultúrpolitikai helyzet, úgy tűnik, „megkönnyíti” ezt a döntést: költségvetési támogatás és pályázatok nélkül „nem kell” művészeti inspirációkon gondolkodnod.

Igen, ezt szeretnék, de azt hiszem, én a művészetet nem fogom elengedni. Nyár elején pont arról beszélgettünk Szeri Viktorral és Kelemen Patrikkal (mindketten kortárs táncalkotók – a szerk.), hogy mit kezdjünk magunkkal, és az is felmerült, hogy talán vissza kell térnünk oda, ahonnan indultunk: megkérjük egymást és a résztvevőket, hogy próbáljunk ingyen, és aztán majd lesz valamennyi jegybevétel. Ebben az esetben viszont csak olyan emberekkel lehet együtt dolgozni, akiknek van valamilyen fix munkája, és az előadásokból nem számolnak komoly gázsival.

Ha már a Respectről kezdtünk el beszélgetni: a nézők döntése alapján az előadás elején minden szereplő szimbolikusan egy-egy gyermekotthoni fiatal bőrébe bújik. Annak, hogy éppen ki kit „testesít meg”, van hatása a szereplők játékára, viselkedésére?

Voltak próbálkozások a valós karaktereket vagy legalább az életkori sajátosságokat beépíteni a játékba, de mivel ez nagyon megbonyolította volna az egészet, végül letettünk róla. Közben pedig óhatatlanul is hat ránk a dolog, nyilván leginkább nálam, mivel ismerem az összes gyereket, akik közül a nézők választanak. De másoknál is kialakultak preferenciák, akikhez valamiért jobban kötődnek: Marcinál (Glázer Márton – a szerk.) például a két és féléves Lilike lett a kedvenc.

Előadás közben azon gondolkodtam, hogy ha Kelemen Patrik nem a nyolcéves Pistit, hanem például a két és féléves Lilit kapja, vajon akkor is ennyire „vadállat” lenne-e. De ezek szerint igen.

Hát… Azért sem lehetne váltogatni, mert ez a fajta nyers fizikalitáson alapuló testmunka kihozza az emberből azt, ami: egy idő után nem tudsz másként reagálni, mint ami ösztönből jön. Persze kontrolláljuk ezeket az agressziókat, és vannak tilos zónák, de a szerepek nagyon hamar leosztódtak. Érdekes és fájdalmas tapasztalat volt, amikor először ráeszméltem, hogy Patrik és Marci mindig maguk alá fognak gyűrni, egyszerűen azért, mert erősebbek. Ezt nagyon izgalmas volt megélni a próbateremben, mert ez idáig soha nem találkoztam azzal, hogy a nyers erő ennyire képes strukturálni a táncot.

Sokszor a kortárs táncban, például a kontaktban is direkt van egy törekvés a kiegyenlítődésre: például nők is emelnek férfiakat. Ez csak technika kérdése. Na itt aztán akárhogyan technikázom, ha egy nálam erősebb valaki leszorít, akkor ott is maradok. De amint ezt felismertük, elkezdtünk belőle építkezni. A leosztás: Thury Zita egy iszonyatosan izmos és taktikus nő, én dzsiu-dzsicuzom, a két fiú pedig ugye fiú, ráadásul Patrik dzsicuzik is, Marci meg nagyon technikás, és ott volt még Vió (Lévai Viola – a szerk.) is, aki azonnal megértette, hogy mindig alul fog maradni, és ebből kezdett el építkezni a munkafolyamat alatt: hogyan tudja ezzel együtt is elérni, hogy mégis az ő akarata érvényesüljön? Nagyon fontos pillanat volt, amikor ráeszméltem, hogy ugyanaz történik a próbateremben, mint a gyermekotthonban, ahol szintén le vannak osztva a szerepek, és mindenki ezek szerint igyekszik érvényesülni.

Hogyan élitek meg, hogy teret adtok az ösztönös agresszivitásotoknak: ez megtisztít vagy inkább frusztrálttá tesz benneteket?

Minden próba után szántunk rá fél órát, hogy érintéseken keresztül foglalkozzunk egymással: például a ringatással, amit az előadások után a közönséggel együtt is csinálunk, máskor különböző body workkel és testátmozgatásokkal. Ugyanis az agyad hiába tudja, hogy a másik valójában nem akar semmi rosszat, automatikusan bekapcsol a reflex: ha engem bántanak, én is bántok, vagy megsértődöm. Volt, amikor nagyon jól sült el az egész, és kiadtuk magunkból a feszültségeinket, máskor kevésbé sikerült ez, de olyan nem volt, hogy idegből fejeztük volna be a próbát.

Fontos tapasztalat volt magunkról és magáról a munkáról is, hogy ugyanaz az intenzitás az egyik nap még „mélyre ment”, és érzelmeket kavart fel, a másik nap viszont teljesen rendben volt. Voltak persze konfliktusok és ebből eredő feszültségek: például amikor Violának meg kellett élnie, hogy mindig ő jár a legrosszabbul, vagy Patriknál, aki a legerősebb köztünk, és akit eleinte iszonyatosan frusztrált, hogy amíg én nyolcvan százalékos erővel üthetem meg, ő ugyanezt nem teheti meg velem, mert akkor kirepülnék a színházból. De ezeket mindig sikerült megbeszélnünk és kezelnünk a próbákon, így nem volt nagy sérülés – sem lelki, sem testi.

A többször is említett Diorámában mindig a disznóölés a magyarlét egyik közös pontja?

Igen: az egy teljesen fix előadás. Nagyon szeretem, de nekem ebben a stafétás projektben (Budapest Főváros Önkormányzata által a független szféra támogatására kiírt pályázati program – a szerk.) legalább ennyire fontos volt, hogy két kapcsolódó program is meg tudott valósulni. Az is az alkotói ívhez tartozik, hogy azóta fixa ideámmá vált, hogy ne csak egy előadást hozzunk létre. A Dioráma mellett csináltunk egy csigacsináló (vagyis csigatészta-készítő – a szerk.) workshopot a Tavaszi Fesztivál keretében, és amit ezzel az egésszel el akartam érni, az szerintem ott valósult meg igazán. Átányban találtunk csigacsináló asszonyokat, lementünk hozzájuk, ahol is egy hosszú asztal körül harminc nyugdíjas néni nyomta fantás és coca-colás palackok között. Közülük négyen és a csupaszív, rendkívül aktív átányi polgármester eljött a fesztivál ideje alatt Budapestre, és a Virág Benedek Házban volt az esemény, ahol a résztvevőkkel közösen leültünk egy asztal körül csigát csinálni, és arról beszélgettünk, mit jelent magyarnak lenni.

Az átányi csigacsinálók. Fotó: Szabó R. János

Ott volt az én nagyrészt ellenzéki közegem, a teljes mellszélességgel kormánypárti polgármester és a nénik, és miközben rengeteg csigát megcsináltunk, úgy beszélgettünk erről a témáról, hogy szóba sem jött a politika. Képzeld el, ahogy Arany Virág (kortárs táncalkotó – a szerk.) mesél a berlini tapasztalatairól, és az egyik néni bólogat, hogy igen, az ő unokája is ugyanezt mondta neki! Az én nagy vágyam éppen ez volt: különböző politikai és társadalmi közegből érkező embereket leültetni egy asztalhoz, hogy kiderüljön, mi a közös bennünk, magyarokban. A Trafóban ez nyilván azért nem tud megvalósulni, mert akik odajönnek, ilyen kérdésekben nagyjából egyetértenek. Ezért is szeretném ezt elvinni vidékre, de nem az előadást, hanem ennek a közös csigacsinálásnak valamilyen formáját: szeretném, hogy létrejöjjön valamiféle találkozás.

Az in medias res kezdés után ugorjunk a legelejére: hogy jött az életedbe a kortárs tánc?

A Cserepesházban (a Zuglói Művelődési Ház – a szerk.) kezdtem négyévesen balettre járni, és mivel ezt nagyon szerettem, különböző helyeken egészen nyolcadikos koromig balettoztam. A Magyar Táncművészeti Egyetem előkészítő képzését is megpróbáltam, de a felvételi második körében, ahol a hajlékonyságot nézték, teljes mértékben elvéreztem. Ez persze rosszul esett, de engem igazából a színészet érdekelt. Jártam színjátszókörbe is, és nyolcévesen szerepeltem a Tháliában egy musicalben, az Annie-ben. Egyébként ott találkoztam először a kortárs tánccal, mivel Ladányi Andrea volt a koreográfus.

Akkor persze azt sem tudtam, mi ez, és nem is érdekelt különösebben, az viszont nagyon tetszett és viccesnek találtam, hogy a vállunkon keresztül hátrafelé bukfencezünk. Az általános iskola után a Vörösmarty Gimnáziumba mentem, ami egy drámatagozatos iskola. A színpadi jelenlét hatvan százaléka szerintem nekem innen van meg, hála Perényi Balázs drámatanárnak. Érdemben ott kerültem először kapcsolatba a kortárs tánccal is: Mezei Gábor tanított kontakt táncot és talajtechnikát. A gimnázium után felvételiztem a Színművészetire – egy év kihagyással, mert csak akkor indult prózai osztály, én pedig odavoltam az olyan független társulatokért, mint az akkor ezerrel dübörgő Krétakör, a Maladype vagy Pintér Béla. Két alkalommal sem vettek fel, ezért aztán el is engedtem az egészet, és elmentem egy OKJ-s csecsemő- és gyermekgondozói képzésre, ahol ugyan gyereket nem láttam, de ez a tudás később a gyerekotthonos munkához mégis jól jött.

Hogy lett ebből tánc?

Egy vörösmartys osztálytársam mesélt még korábban a Goliról (a Budapest Kortárstánc Főiskolához kapcsolódó táncműhely – a szerk.), amit meg is néztünk. Éppen Cuhorka Emesééknek volt Cunningham órája, amit másfél órán keresztül kőkeményen nyomtak, majd ezután elkezdtek erősíteni is, úgyhogy számomra világos lett, hogy oda biztosan nem megyek. Közben viszont rájöttem, hogy nem nagyon megy nekem a színpadi beszéd, és nem éreztem magam komfortosan a karakterformálásokban. A mozgásórákat azonban nagyon szerettem, ezért végül mégiscsak felvételiztem a Budapest Kortárstánc Főiskolára, ahová Angelus Iván nem vett fel elsőre. Elkezdtem járni a Főiskola előkészítőjére, ami viszont annyira feltöltött, hogy rájöttem, ez az, amit szeretnék csinálni: mozogni, izzadni, és ezen keresztül kapcsolódni másokhoz. A következő évben aztán bejutottam.

Milyen meghatározó emlékeid vannak a Budapest Kortárstánc Főiskoláról?

A maga nehézségeivel együtt nekem ott nagyon jó volt. Ebben sokat számít az is, hogy huszonhárom évesen kezdtem el odajárni, és hála a családomnak, az önértékelésem is eléggé a helyén volt. Ezért, amikor belém szúrtak egyet, nem gondoltam rögtön, hogy egy kalap szar vagyok.

Beleszúrás alatt kritikát értesz?

Azt is, de emellett Iván iszonyatos módon tudta leuralni az embereket, és sokszor olyan hangnemet használt, ami tényleges félelmet keltett bennünk. Én mindezt elég jól kezeltem, ráadásul Iván szerintem kedvelt is, én pedig tudtam, mit akarok kivenni mindabból, amit ott kapunk. Nem is tudom elképzelni, milyen lehetett azoknak, akik mondjuk már 14 évesen odakerültek. Ambivalens ez a dolog, mert ha nincsen ez az iskola, sosem találom meg, amit igazán szeretek csinálni. Nagyon jó, hogy Iván létrehozta, más szerintem ezt nem tudta volna megtenni. Ha megnézed azokat, akik kijöttek onnan, mind szuperek: szakmailag, emberileg és abban is, ahogy közösségben dolgoznak. Márpedig ez nagyrészt Iván érdeme. Viszont mások mellett az én véleményem is az, hogy ő egy nagyon nehéz, autoriter és öntörvényű személyiség. De akkoriban így lehetett iskolát vagy színházat vezetni: ordibálva, huszonéves embereket mindenki előtt pellengérre állítva, és gúny tárgyává téve, most viszont már nem lehet ugyanígy.

Tényleg csak így lehetett?

Biztosan nem csak így, de egy korábbi generációnál ez bevett gyakorlat volt, ahogy mára különböző intézményekben sorra derülnek ki ilyen esetek. Viszont van egy gondolatfoszlányom a saját generációm vezetői működéséről: túl azon, hogy a politikai környezet sem nagyon engedi, talán azért sem igazán születnek mostanában társulatok, mert azokhoz olyan vezetők kellenek, akik tűzön-vízen átviszik az akaratukat, amihez az említett, agresszív vezetési minta társul. Úgy érzem, a mostani polkorrektség miatt sokkal kevesebb olyan ember van, aki elhagyva ezeket a mintákat is képes maga után vinni a többieket. Mivel azonban másfajta vezetői mintákat nem nagyon ismerünk, a demokratikus működést választhatjuk, amit egyrészt szerintem még csak kóstolgatunk, másrészt azzal egészen másfajta dolgokat lehet elérni.

Mintha manapság már félnénk kimondani, hogy „én ezt így és így gondolom, és ha ezt elfogadod, akkor jössz velem, ha nem, akkor nem”. A Dioráma kapcsán magamon is éreztem, hogy nem merek beleállni a vezetői szerepbe, amiben persze benne volt az is, hogy eleve nem vagyok egy főnöki alkat, és nyilván a felelősségtől is féltem, de az is bennem volt, hogy most inkább a demokratikus működés az elfogadottabb. Közben pedig a többiek gyakran jobban örültek volna, ha felvállalom a döntési helyzeteket. Utólag már látom, hogy úgy sok bonyodalomtól megkíméltük volna magunkat.

Visszatérve a Főiskolára: milyen készségeket vittél onnan magaddal? De azt is kérdezhetném: az alkotóközösségben való gondolkodáson túl melyek a közös jellemzői azoknak, akik ott végeztek?

Iván nagy hangsúlyt fektetett az egyéni munkára és az alkotásra, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindennap van körülbelül három órád, amikor egy teremben azt csinálsz, amit akarsz. Valamit csinálnod kell, de te döntöd el, mit: gyakorolsz, szabadon táncolsz, erősítesz, nyújtasz vagy kreációkat találsz ki. A többi órán kapott infókat itt átszűrheted magadon: szelektálsz, mi áll hozzád közelebb, és mindent elkezdesz lefordítani a saját nyelvedre. Ezért akik itt tanultak, nagyon erős jellemzőjük az egyéni hang. A másik fontos dolog az volt, hogy ha akartad, ha nem, negyedévente kellett csinálnod egy saját munkát, amihez kellett legyenek gondolataid, fel kellett kérned embereket, össze kellett szervezned a próbákat. Ez pedig alkalmassá tett arra, hogy amikor kikerültél a Főiskoláról, akár azonnal nekikezdhettél darabot készíteni, mert már volt arról tapasztalatod, hogyan kell azt a gyakorlatban csinálni.

Látsz valamilyen ívet vagy változást abban, amikkel és ahogy foglalkoztál az iskola elvégzésétől kezdve mostanáig? Mennyiben vagy más alkotó most, mint amikor kijöttél a Főiskoláról?

2019 végén a Rambóval indult, hogy a nagyközösségi témák kezdtek el érdekelni: fontos lett számomra, hogy a színpadon és a mozgáson túl társadalmi folyamatokra is reflektáljak. Azután jött a Dioráma, ami a témafelvetése mellett nagyságrendjében és komplexitásában is ebbe a vonulatba illik. Ekkor már nagyon hiányzott a tánc, jó ideje nem táncoltam más darabokban sem, ezért a Respect amellett, hogy folytatja a sort mint társadalmi beágyazottságú darab, egyben visszatérés is a kiindulóponthoz, a tánchoz.

Ha jól gondolom, ez a vágyad azóta sem elégült ki.

Sajnos nem, de vannak terveim, hogyan fogom magamat és remélhetőleg másokat is helyzetbe hozni. Van egy elképzelésem, amivel pályáztam is a SÍN RÉS Programjára. Sajnos nem nyertem vele, de mindenképpen meg akarom csinálni.

Ha nem titok, mi ez az ötlet?

Szeretnék kéthavonta meghívni egy-egy táncalkotót arra, hogy egy háromnapos, ingyenes workshopon ossza meg a táncosokkal azt, ami éppen foglalkoztatja, amivel kísérletezik. Ezt a SÍN Nulladik Lépés elnevezésű kutatási programja keretében megcsináltam a Respect előtt, és nagyon jó érzés volt megint sok ember között táncolni. Egyrészt, azért jó ez, mert ha nem vagyok benne semmiben, és éppen nem is akarok darabot csinálni, kéthavonta mégis van három nap, ahol nemcsak cseverészünk, hanem a táncon keresztül kapcsolódhatunk a szakmai közegünkhöz. Inspirálódhatunk egymástól, ami lehetőséget ad a közös gondolkodásra, hogy milyen platformokat találjunk a közönséggel való találkozásra és a megmaradásra egy olyan helyzetben, ahol el akarnak minket törölni. Fenntartja a tánc lángját, amit most folyamatosan próbálnak kioltani. Ez a workshop kicsit arról is szól, hogy nemcsak azért táncolok, mert ebből keresem a pénzem, hanem magáért a táncért, a szakmámért. De ennek is neki kell duráljam magam, mert iszonyatos sok szervezést igényel. Viszont cserébe lesz kéthavonta három nap, amikor táncolhatok.

Korábban említetted a változást, amikortól a szociális folyamatok kezdtek el érdekelni. Szerinted a művészet képes változtatni a világon, például akár társadalmi léptékű beidegződéseinken is?

Nem hiszem, de szerintem ez nem is feladata. A művészetnek nem dolga a társadalmi érzékenyítés, közben pedig most csupa ilyen és egyéb tematikusan kötött pályázatot írnak ki, ami nagyon megköti a művészek kezét. Nem teheted meg, hogy csak úgy egyszerűen alkoss, pedig az alkotásnak így is, úgy is lesz társadalmi beágyazottsága, hiszen itt élsz, és érzékeny művész vagy. Szerintem nem is tudnánk nem társadalmilag érzékeny alkotást létrehozni. Ehelyett most mindenki igyekszik belesuvasztani a művét a társadalmi hasznosság valamelyik fiókjába. Szerintem ahhoz, hogy a világ működjön, kell benne lennie bizonyos mennyiségű művészetnek. Ez azt jelenti, ami persze egy fantazmagória: ha minden művész egyik pillanatról a másikra beszüntetné az alkotást, elpusztulna a világ. Folyamatosan kell beletölteni művészetet, de annak nem valamilyen konkrét hatása lesz: nem szűnik meg az éhezés, és nem lesz jobb Józsika élete a gyermekotthonban, mégis ez az emberi létezés egyik alapfeltétele. Azzal, hogy művészetet töltök bele, szinten tartom ezt az alapot. Persze vannak példák, amikor egy-egy előadás akár komoly politikai vagy társadalmi változást is előidézhet, de ezt a súlyt nem lehet rárakni a művészekre. Főleg nem kötelező érvénnyel.