A párizsi Comédie Française társulata kétszer játszotta Tartuffe, avagy a képmutató című előadását a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó keretében a budapesti Nemzeti Színházban. Az előadás rendezője Ivo van Hove, a kortárs nyugat-európai színház kiemelkedő alkotója, Hollandia kvázi nemzeti színházának, a Toneelgroep Amsterdamnak a vezetője. Van Hove előadásai rendre nemzetközi együttműködések keretein belül készülnek, és megjárják a legfontosabb színházi fesztiválokat is. A Molière születésének 400. évfordulójára, 2022. január 15-re időzített Tartuffe-bemutató Ivo van Hove harmadik rendezése a Comédie Française társulatával.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Molière Tartuffe-je a magyar nyelvű fordítások és színpadi adaptációk tekintetében és 17. századi keletkezéstörténetét nézve is igazi dramaturgiai csemege. Ezért mielőtt rátérnék az Ivo van Hove kézjegyeként is számontartott, a minimalista maximalizmus^[1] formanyelvét kibontakoztató előadás bemutatására, fontosnak tartom (és dramaturgként ki is használom az alkalmat a dramaturgia izgalmas világának népszerűsítésére), hogy röviden a szöveg(ek) keletkezéstörténetének fordulatairól is beszámoljak.

A darab leggyakrabban játszott és ismert verzióját, az ötfelvonásos Tartuffe, avagy a képmutatót Molière 1669-ben fejezte be. Létezett azonban egy korábbi szövegváltozat is, egy háromfelvonásos Tartuffe, mely 1664-ben keletkezett, pontosabban ekkor, még az ősbemutató előtt cenzúrázták háromfelvonásossá. Az ok kortárs olvasatban az önirónia hiánya, esetleg humortalanság lehetne, de akkoriban elfogadhatatlannak számított az uralkodó osztály ilyen éles kritizálása, az álszentek és képmutatók nyilvános leleplezése.

Ugyan Molière élvezte XIV. Lajos támogatását, a katolikus egyház különböző szervezetei és az udvari arisztokrácia követeléseinek még a Napkirály sem tudott (és valószínűleg nem is akart) ellentmondani, így a két verzió születése közt eltelt öt évben ezt a háromfelvonásos változatot játszották – állítólag csak szűk körben, kvázi arisztokrata lakásszínházi előadások során, de az is lehet, hogy csak nyomtatásban terjedt a mű. Molière végül ezt bővítette ki ismét ötfelvonásossá, melyet a magyar olvasóközönség elsősorban Vas István fordításában ismerhet. A Tartuffe példája remekül mutatja, hogy minden fordítás egyben interpretáció is. Vas István előtt már öt fordítása létezett a műnek, de az ’50-es évektől az ő verziója vált egyeduralkodóvá, majd 1993-ban Petri György készített magyar Tartuffe-öt, aki szabadon és játékosan dramaturgiai hangsúlyokat is adott a szövegnek. „Újabb költői kihívást jelentett, amikor felkértek a Tartuffe lefordítására, ami némileg feszélyező is volt, mivel Vas István már ragyogóan lefordította. Itt a kihívás abban állt, hogy az újrafordítást valamilyen poétikai geggel tegyem indokolttá. Az az ötletem támadt, hogy némileg mazochista módon csak Tartuffe-öt beszéltetem versben, az összes többi szereplő prózában beszél. A mazochizmus abban állott, hogy költő létemre a verses beszédet, a számomra legtermészetesebb kifejezésformát a hazugság nyelveként bélyegeztem meg.”^[2] Petri szövegét először a Budapesti Kamaraszínházban, Kapás Dezső rendezésében használták, majd ezt követően még sok más produkcióban. A következő markánsan új Tartuffe-verzió Parti Nagy Lajos fordítása, mondhatni darabja. Itt már egyik kedvenc ingoványos terepemre érkezünk, amikor nem lehet eldönteni, hogy ki a szerző, ki a fordító, ki a dramaturg. (Parti Nagy Lajos: Molière: Tartuffe; Írta: Parti Nagy Lajos; Parti Nagy Lajos szabad fordítása alapján – néhány a számos, színlapokon olvasható megjelölésből.) Parti Nagy verziójában először 2006-ban, Alföldi Róbert rendezésében láthatta a darabot a közönség, ahol a fordító az utolsó, ötödik felvonást egyszerűen elhagyta. Talán nem véletlen, hogy ez az újfajta olvasat, ahol Tartuffe NEM bűnhődik meg a csalásokért és hazugságokért, a világ pedig NEM áll vissza a megszokott rendbe, egyezik a mostani, Comédie Française-beli olvasattal (és a 17. századi cenzúrázott verzióval is). Az a történet, melyben a rossz nem nyeri el méltó büntetését, eredetileg intő példaként állhatott az arisztokrata közönség előtt, a mai korban pedig a kortárs világ működésének hű ábrázolásaként tűnhet fel. Végül 2014-ben az Örkény István Színház felkérésére Parti Nagy Lajos kiegészítette a darabot egy ötödik felvonással, és ez a szövegváltozat is, akárcsak az első, több színház több bemutatóját is megérte, tehát kilépett az adott felkérés koncepcionális-művészeti közegéből, és önálló életre kelt.^[3]

A Comédie Française előadásához két dramaturg és színháztörténész, Georges Forestier és Isabelle Grellet végzett alapos kutató- és rekonstrukciós munkát, ugyanis ebben az előadásban a cenzúrázott háromfelvonásos verziót állították színpadra, és az ehhez a szövegverzióhoz fűzött jegyzeteik szerencsére magyar nyelven is hozzáférhetők az előadás színlapján. Ebből kiderül, hogy a cenzúrázott háromfelvonásos szöveg nagyjából megegyezik az ismert, ötfelvonásos Tartuffe 1., 3. és 4. felvonásával. Tehát az ötfelvonásos Tartuffe 2. és 5. felvonását Molière később toldotta be a szövegbe.

Mielőtt teljesen elvesznénk a felvonásszámok és szövegverziók káoszában, inkább azt érdemes megnézni, hogy miről is szól a rövidített Tartuffe. Egyrészt sokkal egyenesebb a szerkezete: Orgon befogadja az utcáról a nincstelen Tartuffe-öt; Tartuffe elcsábítja a házi úr feleségét, Elmirát; Orgon fia, Damis és szolgálójuk, Dorine hiába próbálják jobb belátásra bírni a családfőt; Elmira leleplezi Tartuffe-öt Orgon előtt; de ekkor már késő: Orgon minden vagyonát Tartuffe-re íratta, aki kisemmizi a családot. Ami látványosan hiányzik itt, az Orgon lánya, Mariane és szerelme, Valér szála, melyben Orgon a lánya kezét titokban Tartuffe-nek ígérte, aki aktívan áskálódik a szerelmesek ellen – ez tulajdonképpen a teljes 2. felvonás. Valamint hiányzik a jutalom is a néző számára, hogy a darab utolsó felvonásában végignézheti, ahogy a hitvány csaló elnyeri méltó büntetését. Mariane helyett testvére, Damis és láthatatlan menyasszonya kerülnek a középpontba. Damis előléptetésének is olvasható ez a megoldás, mivel a megakadályozott szerelmi tervek helyett sokkal erősebbé válik apa és fiú viszonyának nagyon aprólékos bemutatása.

És hogy hogyan elevenedett meg a két francia dramaturg munkája a Comédie Française vendégjátékában? Még mindig a szövegnél kell maradnunk. Az előadást két nyelven, angolul és magyarul feliratozták, utóbbihoz Vas István szövegét használták, ami tökéletesen passzolt a rendezés koncepciójához és a színészi játékhoz is. Volt azonban még egy réteg: nagyobb betűmérettel szedett rövid mondatok jelentek meg a kivetítőn az előadás egy-egy pontján. „A mademoiselle-nek igaza van?”, „Ki ez a férfi?”, „A családfő boldognak látszik”, „Intervenció”, „Ki ejt csapdába kit?”, „Katasztrófa” és hasonló tömör, szellemes megjegyzések, melyek egy némafilm felirataira emlékeztettek, vagy olyan hatást keltettek, mintha a szomszéd széken ülő nézőtárs súgta volna a fülembe azokat az előadás közben.^[4] Vannak olyan darabok, Magyarországon biztosan ilyen, mondjuk, a Sirály, amit mindenki, aki magát színházba járónak mondja, ismer. Ha nem is a konkrét darabot, de a történet típusát, a világát nagy valószínűséggel több néző ismeri, mint egy új, kortárs szövegét. A „Ki ez a férfi?” érzésem szerint ugyanerre a fajta tudásra apellál. Akkor is tudjuk, hogy ki ez a férfi, ha nem ismerjük a Tartuffe-öt. Az első pillanatban, mielőtt még megszólalna, tudjuk, érezzük, látjuk a szándékait, a testtartása, a tekintete beszédes. Költői kérdések és megállapítások jelennek meg tehát a feliratok között. Gondolhatjuk-e újra és újra, századszor, ezredszer, hogy ez a férfi, nem az a férfi, aki kihasználja az összes hazugságot, képmutatást, önzést, lenézést, ignoranciát, amit olyan gondosan próbálunk rejtegetni a külvilág elől? Érdemes-e elhitetnünk magunkkal, hogy minden látszat ellenére a családfő igenis boldog? Ha róla elhisszük, akkor magunkról is elhisszük? A szellemes önvizsgálat mellett a nyílegyenes dramaturgiát is vastag vonallal húzzák alá ezek a mondatok. Minden egy irányba mutat, mindenki a magáét mondja újra és újra, és ebben az önigazolás-halomban, a kijelentések zajában Tartuffe közeledni látszik a többiekhez – nem agyafúrtabb, nem is ostobább; amiben kiemelkedik, az az alkalmazkodóképessége, és végül ezáltal kerül a többiek fölé.

Ivo van Hove színpadi víziója a skandináv milliomosok elegánsan minimalista világát idézi. Mindössze egy fekete dobogó középen és két nagy tükör a színpad két oldalán alkotják a díszlet fő elemeit. A darabban szereplő szolgálók csillárokat, fáklyákat, villanykörtéket variálnak a színen, néhány virágcsokor, két fekete szék, egy asztal (rajta földig érő abrosz, hogy jól el lehessen bújni alatta) – nagyjából ennyi, na meg a fekete dobogó mögött felsejlő ultramodern portásfülke, ami néhány nagyobb monitorból áll. A szolgálók helye az, onnan szaladnak előre, ha szükség van rájuk, és ott időznek (a feliratokat is onnan kezelik) a fennmaradó időben. A jelmezek is szinte egységesen és elegánsan feketék, és ezt az ízlésesen nyomasztó világot csupán egyetlen óriási, fehér ponyva töri meg, amit a padlóra ragasztanak fel. A ponyva közepére filctollal kört rajzolnak, fényt is kap ez a középpont, és a szereplők, mintha valamilyen vallásos szertartáson vennének részt, olykor körbeállják ezt a fehér teret, valaki pedig középen szónokol. A jelenetek, ahogy mondani szoktuk, nincsenek szétmozogva. Feszült párosok, statikus csoportos képek váltják egymást, mindenki csak annyit mozog, amennyit feltétlenül szükséges. Ez a játékstílus még erősebben kiemeli az egész előadást átszövő szexualitást, pont azt, amiért a 17. századi katolikus vezetők nyomására ez a cenzúrázott verzió megszületett. A darab nyitójelenete, Tartuffe érkezése kapásból ezt vetíti előre. Egy fekete kabáttal letakart alak hever a színpad közepén, akit Orgon saját otthonába támogat, ahol a szolgálók rituálisan levetkőztetik, egy kád forró fürdőbe ültetik, lecsutakolják, megtörlik, szép, tiszta ruhába öltöztetik. Csinálnak maguknak egy Tartuffe-öt.

Úgy tűnik, mintha ez az egész elfojtott fekete minimalizmus, mint egy internalizált cenzúra működtetné az előadást, ami végig harcban áll az ember zsigeri érzéseivel és a valósággal. Tartuffe és Elmira szexuálisan túlfűtött csábítási jeleneteiben az elhallgattatás már egyértelműen vereséget szenved. Ráadásul szerencsére Ivo van Hove háromdimenziós szerepekként gondolkodik a női figurákban is, így Elmira nem csupán a tartuffe-i erőszak elszenvedője, hanem ő maga dönt úgy, hogy viszonyt kezd férje vendégével, ez pedig egy olyan új olvasat lehet, ami az eredetiből hiányzik. Ezt tovább fokozza a játékstílus. A kétórás előadás során a színészek eleinte a magyar néző számára oly otthonos kisrealista vonásokat is felvillantják, amit szinte észrevétlenül vált fel a kifelé beszélő, deklamáló, expresszív szövegmondás – mindez tűpontosan kivitelezve.^[5] Megjelenik a minimalizmusban a maximalizmus.

Természetesen itt sincs feloldozás, nincs „ötödik felvonás”. Pernelle asszony, aki egyedüliként végig, érdek nélkül, konzekvensen és csak az elvek mentén képviselte a tartuffe-i tanokat, az előadás végén meghal, temetése pedig egy tiszta gesztusnak tűnik az addigra már totálisan kompromittálódott közegben. Tartuffe teljhatalma egy kortárs csoportképben villan fel az előadás utolsó másodperceiben. A „Kilenc hónappal később” felirat alatt a társaság még összeáll egy közös fotóra. Itt Elmira vörös selyemruhában terhes hasát mutatja, Damis női ruhában illegeti magát, Orgon szakadt rongyokban, Cléante bőrdzsekiben, hangosbeszélővel a kezében, Dorine, a szolgáló, az igazság hangja pedig elegáns kosztümben ragyog. Tartuffe középen mosolyog, mint akinél helyreállt a világ rendje. Pedig tudhatták volna, hogy ki ez a férfi.

^[1] BBC Radio 3, Private Passions, 2018. február 25-i adás
^[2] Petri György: A műfordító dilemmája, http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre19/petri.htm
^[3] Mivel ez a cikk nem a magyar nyelvű Tartuffe-példányok összehasonlító elemzésével foglalkozik, csak megemlítem, hogy a 2019-es Katona József Színházban bemutatott, Bocsárdi László rendezte Tartuffe szövege pedig Alice Georgescu román fordítása alapján készült.
^[4] Vagy akár a saját kivetített gondolataim is lehetnének, de mivel a szomszéd széken édesapám ült, aki felkészült nézőként újraolvasta a darabot az előadás előtt, különösen jól működött ez az önreflektív gesztus. Valóban kérdőn néztünk egymásra a félhomályban, hogy a mademoiselle-nek vajon igaza van-e, illetve játékból csóváltuk a fejünket, mivel a családfő annyira mégsem tűnt boldognak.
^[5] Nagyon érdekes, hogy a deklamálás hagyományai milyen pozíciót kapnak a hazai színjátszásban. Petri György így ír erről: „[p]oétikai vakmerőség is kellett ahhoz, hogy a magyarul számomra monotonnak ható alexandrinust egyfajta jambikus-anapesztikus, változó szótagszámú hibrid versformává alakítsam át. Itt azonban már voltak színpadi megfontolásaim is. Kazettáról hallottam a Comédie Française néhány előadását: Molière-t, Corneille-t, Racine-t, és lenyűgözött a színészek avítt, de mégis imponáló deklamációja. Azt is tudtam, hogy tisztelet a csekély kivételnek, a magyar színészek vagy nem tudnak verset mondani, vagy nem tudnak játszani, de a kettő egyszerre semmiképp sem megy nekik.”

Mi? Molière: Tartuffe, avagy a képmutató. A XIV. Lajos által cenzúrázott háromfelvonásos változat
Hol? Nemzeti Színház – MITEM 14
Kik? Claude Mathieu, Denis Podalydès, Guillaume Gallienne, Christophe Montenez, Dominique Blanc, Julien Frison, Marina Hands, Clémentine Billy, Sanda Bourenane, Vincent Breton, Olivier Debbasch, Ipek Kinay, Alexandre Manbon. Dramaturg: Koen Tachelet. Díszlet- és fénytervező: Jan Versweyveld. Jelmeztervező: An D’Huys. Rendezőasszisztens: Laurent Delvert. A díszlettervező asszisztense: Jordan Vincent. A fénytervező asszisztense: François Thouret. Rendezte: Ivo van Hove.