Gut gemacht. Sommásan ez lenne Eötvös Péter Valuskájának ősbemutatójáról a meghatározó benyomásom, mert többnyire helyükön vannak a dolgok: izgalmas, helyenként fel-felvillanyozó előadása egy jelentős operai vállalkozásnak. Van ugyan mit piszkálni művön és rendezésen egyaránt, de a Valuskáról kijövet korántsem a hiányérzet az elsődleges.

Fotók: Nagy Attila

Eötvös Péter nehéz feladatot vállalt első magyar nyelvű operájával: Krasznahorkai László 1989-es regénye, Az ellenállás melankóliája mindennek tűnik, csak a(z opera)színpad ideális anyagának nem. A vállalkozás kockázata pedig gyorsan nyilvánvalóvá válik az előadás során.

A neuralgikus pont – nem meglepő módon – a szövegkönyv. Mezei Mari és Keszthelyi Kinga gyakorlottan faragják a regény hömpölygő cselekményét koherens, színpadképes drámai egységgé, a „commedia tragica 12 képben” megtartja a regény meghatározó szereplőit, cselekményének elemeit. A „lefaragott” anyag vesztesége azonban nagyon is érzékelhető, és határozottan megkérdőjelezi azt, hogy mennyire volt érdemes pont Az ellenállás melankóliájához nyúlni.

A Krasznahorkai-regény adaptációs lehetőségeinek jól érezhető határait illetően szerzői beismerésnek tekinthető a Narrátor figurája (Szalontay Tünde), aki a regény szövegéből kivonatolt prózai betétjeivel túlnyomóan a mű elején asszisztál a történet elindításához és a jelenetek összekötéséhez. Az új szereplő beékelésénél azonban komolyabb problémát jelent a meglevők kezelése. A műfaji megjelölésnek megfelelően a Valuska koncepciójában és előadásában egyaránt a commedia érvényesül: rendkívül hálás ez, amikor az egykori (egykori?) magyar valóság abszurditásait, a kisváros kisszerű alakjait lehet bemutatni-karikírozni, ugyanakkor helyenként elnagyolt, sematikus ábrázolást is eredményez, egyértelműen alulmúlva az eredeti mű színvonalát. A Krasznahorkainál narráció és belső monológ ötvözetében aprólékosan kibontott lelkivilágok megjelenítése itt csaknem teljesen elsorvad, a szereplők jelentős átformálása (kilapítása) mellett néhol motivációjuk is nehezen átlátható. Elsősorban a regény két ellenpólusát képező Eszter házaspár megformálása szenvedi meg az adaptációt. A regény a maga módján legfilozofikusabb szereplője, a körülötte széteső világra be- és elzárkózással reagáló Eszter az operában Tanár úrként egy faék egyszerűségével (és bumfordiságával) bír, míg a tettre kész, a hatalomért mindenen át törtető, a várost sújtó katasztrófát szadisztikus önelégültséggel, saját érdekében előidéző Eszterné (Tünde) itt már polgármesterként indít, a rombolásban betöltött szerepe nem válik tisztává, ahogy alakjának és cselekedeteinek aljassága is erősen mérséklődik. Problematikus a címszereplő Valuska megformálása is, akinek angyali (s így a mű világában kiemelt) jellege szövegesen kinyilatkoztatott ugyan, de kellően lényegi kifejezésre nem jut, színpadi jelenlétének puszta mennyiségi túlsúlyán kívül így nem érezhető át, hogy miért éppen ő vált az opera címszerepére érdemesnek (hozzá hasonló jelentőségű szereplő például maga Pflaumné is).

Az adaptáció tekintetében zene, szöveg és színrevitel közös kapitulációja a regény csúcspontját jelentő rombolás jelenetsorának csaknem teljes hiánya. Ez egyrészt nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy Valuska súlytalanabb figurává válik a róla elnevezett operában, mint Krasznahorkai regényében, hiszen Az ellenállás melankóliájában éppen ő az, akit a pusztító tömeg magával ragad, így egyedül, belülről szemlélheti végig a miniatűr világégést, mely végül őrületbe is kergeti. Másrészt súlytalanná válik maga a katasztrófa is, mely felé az egész cselekmény során sodródunk: a Herceg csürhéje által megszólaltatott, rombolást követelő kórus dörgése ugyan valóban zsigeri hatású, de egymagában kevés az állatias erőszak lidércnyomásos tombolásának érzékletes megjelenítéséhez.

És mégis: Eötvös (inkább két, mint másfél óra felé tendáló) operáját egyszerűen jó megnézni. Jó, mert Krasznahorkainál kevésbé ékesszólóan ugyan, de megjelenít valamit, ami nagyon ismerős: a kizökkenő időt, amikor már semmi sem működik rendesen, és a tömény bunkóság és nyers erőszak ülheti torát. Jó, mert az első pillanattól magával ránt feszült hangzásvilága (a katonás, nyugtalanító dobpergés domináns elem), groteszk humora, a sokszor idegenszerűen elnyújtott prózai beszéd, a sprechgesang és a „rendes” éneklés közt egyensúlyozó szólamok elegyének pezsgése. Remek a Herceg által megidézett banda zümmögőkórusának hullámzó, fenyegető moraja, miként a szó- és tőmondatismétlésekre épülő háttérszólamok is azok. Emlékezetes zenei pillanat a Herceg rézfúvósok által intonált éles csiripelése, míg lírai szépségű a kocsmajelenetben a napfogyatkozást mesélő Valuska „Minden elnémul” kijelentését követő csend – és sötétség.

A Szennai Kálmán által biztos kézzel vezetett zenekar érzékletesen teremti meg az opera nyomott, ideges atmoszféráját, a zenészek (majdnem) tükörszimmetrikus ülésrendje izgalmas interakciókra, hangeffektusokra ad lehetőséget (ilyen például a dobok adok-kapokja a Herceg jelenetében). A fellépő énekesek pedig nem egyszerűen megküzdenek az anyaggal, hanem kiemelkedő alakításokat nyújtanak. Haja Zsolt puha, lírai baritonja és átszellemült éneklése legalább vokálisan sikeresen teremti meg a Valuskának tulajdonított angyali tisztaságot. Miksch Adrienne suta Pflaumnéja az előadás legszimpatikusabb figurája; Miksch homogén, bársonyos szopránja meggyőző szépséggel szól a sem egyszerűnek, sem konvencionális értelemben tetszetősnek nem mondható szólamban. Cser Krisztián lubickol az operában az első pillanattól fogva kiemelt, a banda főkolomposává tett Posztókabátos férfi szerepében, vokális és színészi szerepformálása egyaránt zseniálisan gusztustalan. A polgármester, Tünde alakítójaként Szabóki Tünde kellően tenyérbemászó és domináns, Hábetler András basszbaritonja az előadás leginkább fajsúlyos hangját kölcsönzi a Tanár úr egysíkú figurájának. A mellékszereplők közül emlékezetes Farkasréti Márta Parasztasszonya (a szólam hálás gegje, ahogy a „Maga meddig mén?” mondat utolsó szavát echte operai bravúrral hosszan kitartja), a Valuska Ping, Pang, Pong triójaként fellépő Nadabán, Mádai, Volent hármasát Kósa Lőrinc, Kiss András és Szerekován János élénken, szórakoztatóan testesíti meg. Végül, de semmiképp sem utolsósorban: Varga Bence rendezése üdítő színfolt a Magyar Állami Operaház többnyire lehangoló horizontján. Remek maga a látványvilág: a lecsupaszított színpadon Devich Botond által egy-egy díszletelemmel jelzésszerűen megidézett helyszínek (a lépcsős emelvényként megjelenített vonatkocsi, a kocsmai részegek magukkal görgetett pultjai) és a Huszár Kató tervezte frappáns, helyenként karikaturisztikusan elnagyolt jelmezek (Tünde rózsaszín kosztümje, a Nadabán, Mádai, Volent trió majdnem rajzfilmesen kitömött sziluettjei, a válltól térdig kitüntetésekkel borított Főtiszt egyenruhája) szédítő erővel formálják meg a kisvárosi posvány világát. Az alkotói csapatmunkát Baumgartner Sándor a drámai hangulatteremtésben lenyűgöző erejű világítástervezése koronázza meg. Varga e környezetben gördülékenyen vezeti végig az operát, zökkenésmentes a jelenetek átkötése (a lendületes haladást a forgószínpad ügyes használata is segíti). A vasúti és a kocsmai zsánerjeleneteket érzékletesen, jó humorral viszi színre, rendezése a kocsmatöltelékektől a nyárspolgárokig a hétköznapi típusfigurák gesztus- és viszonyrendszerének plasztikus, rendkívül szórakoztató ábrázolását nyújtja. (Többnyire, mivel Valuska fogyatékosságának megjelenítését túljátszottnak, Tünde rikító rózsaszínbe burkolt negédességét pedig a regénybeli Eszternével való szöges ellentéte miatt zavarónak éreztem.) A rendezés szépséghibái jellemzően az opera saját problémáiból fakadnak: az abszurditás felé hajló komikum ellaposító túlsúlyából, melyet a markáns szerepformálások is fokoznak, illetve a tömeg és a pusztítás színpadi reprezentációjának egyértelmű korlátaiból. Utóbbi esetében Varga sokszor nagyon jól kihasználja az elsöprő tömegnek számszerűen kevés, húsz-harminc fős férfikart (hatásos, ahogy többször is katonás rendben felfejlődve sorakoznak, ahogy az is, amikor a Direktor és a Herceg segédjének vitája alatt a színpad hátsó részében a teherautó körül csoportosulva néma seregként figyelnek), és ügyesen fordul az elrejtés és sejtetés eszközeihez a színpad kiürítésével és elsötétítésével, az összhatás azonban így is kevés. Tökéletesnek tehát nem tökéletes az előadás – de jó.

Mi? Eötvös Péter: Valuska
Hol? Eiffel Műhelyház
Kik? Szereplők: Szalontay Tünde, Haja Zsolt, Miksch Adrienn, Szabóki Tünde, Farkasréti Mária, Hábetler András, Cser Krisztián, Horváth István, Papp Balázs e. h., Kósa Lőrinc, Kiss András, Szerekován János, Bátki Fazekas Zoltán, Erdős Attila, Beeri Benjámin, Ninh Duc Hoang Long, Halász Gergely e. h., Pataki Bence, Ujvári Gergely, Pál Botond, Varga Donát. Közreműködik: a Magyar Állami Operaház énekkara és zenekara. Díszlettervező: Devich Botond. Jelmeztervező: Huszár Kató. Karigazgató: Csiki Gábor. Vezényel: Szennai Kálmán. Rendező: Varga Bence