Végtelenül elszomorodtam, amikor a budapesti Örkény István Színházban megrendezett Freeszemle nyitónapján megnéztem a Freeszfe és a salzburgi Mozarteum diákjainak közös előadását, A királyi útont. És nem is annyira a színházi eszközökkel megrajzolt közállapot elkeserítő volta miatt.

Fotók: Freeszfe

Sokkal inkább a rajzolat harsányságában is monokróm és monoton volta miatt. Hogy csak ennyire futotta az egykori SZFE-hallgatók jogos indulatának színreviteléből. Hogy az adminisztratív eszközöket alkalmazó és fals magyarázatokkal álcázott hatalompolitikai erőszaktétel által ellehetetlenített, azaz választott szakmájuk terepén kisemmizett, személyes lelki-szellemi nevelődéstörténetük legelején súlyosan megsebzett egyetemi hallgatóknak nem maradt más egyebük, mint a reaktív indulat. Valamint az indulat propagandisztikusan egyértelműsített-egyszerűsített, sokhangúságában és soknyelvűségében (az előadók részben magyar, részben német, részben angol nyelven szóltak hozzánk) is egyhangú kihangosítása. És ennek szolgálatában állt minden színházi hatáselem. Ahogyan a félelem megeszi a lelket, úgy a politika is felzabálja, felzabálhatja és jelen esetben fel is zabálta a művészetet. Következésképpen innen maradtunk az esztétikán. Vagy legalábbis az esztétikán inneniben időzhettünk az esztétikai itt és most performatív megtörténését szolgáló intézményben.

Úgy is mondhatnám, hogy a nem esztétikai, vagy ha jobban tetszik, az esztétikán inneni itt és most teremtett közösséget a játszók és a nézők között. És ez a közösség leginkább indulati-politikai közösség volt. Volt tehát indulatkifejezés és indulatfelkeltés. Volt indulatközösség. Ám ezt én sajnos (alkati, életkori, közérzeti okokból, vagy téves előfeltevéseimnek köszönhetően?) csak kívülről tudtam szemlélni. Azt szerettem volna, ha az alkotók átbillentik magukban és bennem a politikai gyökerezettségű indulatot. Vagyis nem eltüntetik vagy elmaszatolják a vegytisztán politikait, hanem dramaturgiai-színházi eszközökkel áthangolják és feldúsítják esztétikai-politikai minőséggé. Bár az előadás címét adó mű, Elfriede Jelinek költői érzékenységű és kidolgozottságú társadalom- és mentalitáskritikája sem nélkülözi az indulatot. Csak éppen vannak más tulajdonságai is. A királyi úton című előadásnak viszont – tévedékeny érzékelésem szerint – nem volt más egyebe, mint politikai indulata, annak logikus színpadi következményeivel.

Azután némileg megnyugtatott egy nálam jóval távlatosabban és beleérzőbben gondolkodó nézőtársam, aki szerint – hogy a szavait idézzem – színházi indulásnak nem rossz az, ha egy politikailag megtiport közösség először a boldogtalanabbik, az esztétikán inneni végét ragadja meg a színházcsinálásnak. Hogy ez szükségszerű előfeltétele volna a későbbi teljesítményeknek. És ekkor alaposan elszégyelltem magam a kizárólag az esztétikaira, pontosabban annak hiányára hivatkozó szűklelkűségem miatt. Bár kibújni ebből a szűk lélekből nemigen tudok. Legfeljebb osztozni bölcs nézőtársam bizakodásában. Mindenesetre most nagyon rossz közérzettel írom ezt a kritikának aligha nevezhető beszámolót. Ezt a színházi beszámolónak álcázott közérzeti helyzetjelentést.

Az Örkény nagyszínpadán megnyilvánuló indulat formátlanságig fokozódó formanyelve részben életkori, részben politikai eredetű. Éppen ezért teljességgel érthető. Ahogyan az előadás leírásában is áll – és ennél pontosabban én sem tudnám megfogalmazni az alkotói szándékot, meg nem is nagyon tudnék sok mindent hozzátenni a megvalósított eredmény nyomán: „A Freeszfe és a salzburgi Mozarteum diákjai közösen hozták létre A királyi úton című előadást, amely a jobboldali populizmus, Donald Trump (és hasonló vezető személyek) katasztrofális politikai gyakorlatát, valamint a társadalom tehetetlenségét vizsgálja. A darab fontos részét képezik a diákok személyes szövegei, amelyek betekintést nyújtanak az Európában, különösen Ausztriában és Magyarországon dinamikusan fejlődő jobboldali populizmussal kapcsolatos különböző tapasztalatokba és megfigyelésekbe.” Christoph Lepschy dramaturgiai, valamint Volker Lösch, Antal Bálint, Dyssou Bona, Nyári Ádám és Henry Schlage rendezői munkájának köszönhetően, Amrei Monika Fürst, Sophia Marlen Esterer és Christina Winkler eszköztelen jelmezeiben, díszlet nélküli, vagyis hogy dísztelenül pőre térben mozognak, beszélnek és énekelnek a színészhallgatók. Hol egyénenként, hol kórusokba rendeződve. Mint egy koreografált politikai tüntetésen. A pőre térben pedig kellő erővel szól, sőt harsog a pőre indulat. Érthető keserűség, jogos gúny, indulatba fulladó irónia, játékosságát elveszítő játékosság: ezek színrevitelét követhetjük végig a soknyelvűsége és sokhangúsága ellenére is egyhangú (ritmusában monoton, hatáseszközeiben monokróm) előadáson.

Az, ami jól állt az SZFE konok és korlátolt szétverését kísérő utcai Freeszfe-akcióknak, tudniillik a fésületlen vagy alig fésült indulat, már nem feltétlenül áll jól A királyi úton című előadásnak. És nemcsak azért, mert kőszínházban ülünk (nem mellesleg a független színház ajánlatai felé talán leginkább nyitott budapesti kőszínházban), hanem mert a színház – hitem szerint – mindig több kell hogy legyen a környező politikai valóság és társadalmi közérzet torzságainak reaktív ábrázolásánál, propagandisztikus ellentételezésénél, negatív logikájú bizonyítékánál, paradox és önkéntelen megerősítésénél.

Mi? Elfriede Jelinek: A királyi úton
Hol? Freeszemle – Örkény Színház
Kik? Színész- és rendezőhallgatók Budapestről és Salzburgból: Maité Dárdano, Ben Engelgeer, Lenz Farkas, Lisbet Hampe, Kárász Emese, Amadeus König, Hongji Liu, Natalja Maas, Valerie Martin, Nyári Ádám, Gergő Ódor, Samudovszky Adrián, Baris Özbük, Rezes Dominika, Frida Stroomer, Szacsvai István, Szekeres Blanka, Udvari-Kardos Tímea. Dramaturg: Christoph Lepschy. Jelmez: Amrei Monika Fürst, Sophia Marlen Esterer, Christina Winkler. Rendezte: Volker Lösch, Antal Bálint, Dyssou Bona, Nyári Ádám, Henry Schlage. Projektvezetők: Volker Lösch, Christoph Lepschy, Bagossy László