Az Orfeum mágusa sajnos nem annyira arról mesél, hogy mi volt egykor, hanem sokkal inkább arról árulkodik, hogy mi van ma az Operettszínház helyén.

Fotók: Veres Ildikó

Kezdjük nyilvánvaló megállapításokkal: a múltba visszamerengő kultuszképzés sem az operett műfajától, sem az Operettszínháztól nem idegen gyakorlat. Ennek köszönhetően kerülhetett hajdan a Marica grófnőbe egy szerep A cigánybáró Zsupánjáról elnevezve, vagy épp így készülhetett magyar operett Offenbach szerelmi életéről. A Nagymező utcai teátrum színpadán pedig e szokás jegyében idézte a legendás 1954-es Csárdáskirálynő első felvonásbeli enteriőrje a Somossy Orfeumot, s a Lajtai–Békeffy–Kellér triász Három tavasz című helytörténeti és Honthy-hommage-át (1958) is ez a múlttal kacéran játszó önreflexió éltette. Vagyis nincsen abban semmi furcsa vagy éppenséggel helytelenítendő, hogy a Budapesti Operettszínház vezetése, felvállalva Lőrinczy György pár évvel ezelőtti főigazgatói pályázatának ötletét, darabot íratott Somossy Károlyról, aki minden túlzás nélkül a budapesti könnyed, zenés szórakoztatás egyik alapító atyjának nevezhető.

Éppígy az sem érdemel korholó szót, hogy az elkészült mű, a zeneszerző Pejtsik Péter és az író-dalszövegíró Orbán János Dénes közös alkotása értelemszerűen nem törekedett minden ponton a történeti hitelességre és az ismeretterjesztésre, merthogy az ilyesmi a legkevésbé sem lehet egy nagyoperett feladata. Olyannyira nem, hogy kifogás inkább amiatt érhetné Az Orfeum mágusát, hogy még így is túlságosan sok történeti tényt (illetve vélelmezett tényt) próbál a közönség elé kigöngyölíteni. Azonban ez a panasz valójában egészen mellékes a mű kettős természetű, ám egylényegű, végzetes alapproblémájához képest, amelyet a legkurtábban a hiány szavával lehetne leírni. Mert ha netán eldöntetlen kérdésnek tekintjük is, hogy a 21. században születhet-e még egyáltalán életképes (nagy)operett, azt legkésőbb Az Orfeum mágusa első félórája láttán és hallatán eldöntöttnek kell vennünk, hogy Pejtsik és Orbán munkája nem operett és nem színpadképes darab. Pedig Pejtsik határozottan képes szellemes, sok mindent megidéző muzsikát elénk kínálni, ám miközben váltig értékelhetjük zenei utalásainak áradó bőségét, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mindebből hiányzik a saját mondandó és a (műfaj iránti) meggyőződés. Ilyen-olyan számokat hallunk, de operettet nem, és ez annál is inkább félreérthetetlenné válik, mivel a zene alól (körül, mellől) hiányzik az operettalap gyanánt beváló színmű.

Orbán János Dénes ugyanis túl azon, hogy visszatérően meggyűlt a baja a prozódiával (mintha rendre több lenne a dalszöveg az elénekelhetőnél), minden jel szerint képtelen volt eldönteni, hogy voltaképp mi is legyen a darab cselekménye. Van itt minden orvmerénylettől a hamis halálig, a Csárdáskirálynő „előtörténetétől” az orfeumi betétszámokig, a féltékenységi hajcihőtől a lágymányosi szúnyogokig, éppen csak A-ból B-be elérő történet nincsen. „Még az író sem sejti a végkifejletet” – halljuk egy helyütt, és ezt a mondatot idővel önkéntelen szerzői önvallomásnak és találó poénnak kell tekintenünk, hiszen a darab előadása úgy háromnegyed tíztől kezdve majd fél tucatszor befejeződik – és mégsem ér véget. Annál is indokoltabb poénnak elszámolni e kiszólást, mert máskülönben a humort, az operett e nélkülözhetetlen hozzávalóját szinte csak a kínos belterjesség regiszterében lelhetjük föl: „az igazi színházak nézőterén csak kritikusok és újságírók ülnek”, vagy „az én apám színigazgató volt” (Kerényi Miklós Máté szájába adva…).

Sajnos Az Orfeum mágusában érdemi szerepek sincsenek, így a Bozsik Yvette által rendezett előadás közreműködő művészei részint méltatlan, részint lehetetlen helyzetbe kerülnek. Homonnay Zsolt például Somossy Károlyként megformálható jellem és eljátszható színpadi helyzetek helyett mindössze egy ragasztott császárszakállat kapott, mely történeti hitelű arcszőrzet figurateremtő erejét nemcsak a színpadi produkció, de az előadás marketingje is vészesen túlértékelte. Homonnay valósággal elvész e ragasztmány mögött, miközben vesztes helyzetből küzd a címbeli „mágus” szónak direkt jelentést tódító bűvésztrükkökkel – és november 23-a estéjén, fájdalom, a szólamával is. Másoknak azonban még ennyi sem jut: Peller Károly Miska főpincér vagy épp Bálint Ádám Maxi, az Orfeum mindenese szerepében gyakorlatilag a semmiből kényszerül gazdálkodni. Lukács Anitának (Armina) és Lévai Enikőnek (Carola Cecília) Somossy szerelméért-hűségéért kellene csatát vívnia, de bárminemű néven nevezhető muníció nélkül, így hát mindketten nívósan teljesített énekszólamukba menekülnek.

A két, legalább relatíve leghálásabb szerep a szubrett-táncoskomikus párnak jut, habár ebben az esetben e terminológiának vajmi csekély a hatályossága. Szendy Szilvi (Ábrándy Bella) mindenesetre az előadás első, még frissebb harmadában lendületesen sikerre viszi a Porcica című, a Csárdáskirálynőre kacsintó-kancsító számot, Laki Péter (Lazarovits Zdénkó) pedig elemi erejű naturbursi férfibájával eléri, hogy a darab-és-előadás néhány kitüntetetten kínos szakaszát derűs megenyhüléssel hagyjuk magunk mögött. A darabban a felsoroltakon kívül még seregnyien fellépnek, köztük egy Lautrec-alak, valamint a magát egy ponton Kálmán Imreként megnevező, oly kedves jelenlétű Boros Misi is, ám színészi feladat szinte egyiküknek sem jut. Leszámítva azt a minden tiszteletre érdemes színpadi teljesítményt, amellyel példás szakmai alázatot tanúsítva asszisztálnak egy egész estét betöltő tévedéshez.

Merthogy az előadógárdát nemcsak a darab alkotópárosa, de a rendező-koreográfus Bozsik Yvette is magára hagyta. A színészvezetés ilyesformán legfeljebb hiányában körültapogatható, a nyílt színi esetlegesség mértéke pedig vészesen magas. Mintha Bozsik az eleve vesztett ügy helyett következetesen a más irányú túlműködésben keresett volna kárpótlást önmaga és a közönség számára. Így hát bőségesen kapunk a cselekményt körülmozgó és oly mélyértelmű jelenlétű dominós táncosokat, gondosan lebonyolított röptetéseket, s ki tudja, talán még az említett, 19. századi francia festőt is a rendezői horror vacui szólította a színpadra.

Mely színpadon a hármas szereposztás révén a Budapesti Operettszínház majdnem teljes társulata megfordul Az Orfeum mágusa előadásaiban: megannyi tehetséges, rokonszenvre érdemes művész. Csupán remélni merem, hogy ők nem érzik oly céltalannak e produkció egészét, mint az operettrajongó kritikus.

Mi? Pejtsik Péter – Orbán János Dénes: Az Orfeum mágusa
Hol? Budapesti Operettszínház
Kik? Szereplők: Dolhai Attila / Homonnay Zsolt / Nagy Lóránt, Fischl Mónika / Lukács Anita / Füredi Nikolett, Kiss Diána / Bordás Barbara / Lévai Enikő, Széles Flóra / Szendy Szilvi / Bojtos Luca, Erdős Attila / Laki Péter / Dénes Viktor, Altsach Gergely / Czeglédi Ákos, Czikora István László / Imre Roland, Dézsi Szabó Gábor / Csuha Lajos, Kiss Zoltán / Peller Károly, Földes Tamás / Bálint Ádám, Bardóczy Attila / György-Rózsa Sándor / Pálfalvy Attila, Németh Attila / Langer Soma / Petridisz Hrisztosz, Magócs Ottó / Kerényi Miklós Máté / Angler Balázs, Sándor Péter / Kocsis Dénes / Cseh Dávid Péter, Vati Tamás / Gombai Szabolcs, Fekete-Kovács Veronika / Kardffy Aisha, Kelemen Fanni, Drahos Evelin, Felkai Flóra, Szente-Láboda Zsanett, Altsach Gergely / Czeglédi Ákos, Boros Misi / Puskás Botond. Karmester: Pfeiffer Gyula / Tassonyi Zsolt. Írta és dalszöveg: Orbán János Dénes. Zene: Pejtsik Péter. Zenei vezető: Pfeiffer Gyula. Karigazgató: Szabó Mónika. Világítástervező: Dreiszker József. Vizuális hatások: Somfai Péter. Hangszerelés: Pejtsik Péter. Díszlettervező: Ferenczfy-Kovács Attila. Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina. Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette