Jérôme Bel francia koreográfus munkái körbeturnézzák a világot, de az utóbbi években többnyire nélküle. Még akkor is, ha papíron ő maga a főszereplő. Néder Panni és Darida Veronika tizenegy hónap különbséggel látta ugyanazt az előadást. De tényleg ugyanazt látták? Emellett arról beszélgettek, hogy miért lesz Beltől jobb a világ.

Xiao Ke. Fotó: Feng Yife

Néder Panni: Jérôme Bel Jérôme Bel című előadását én 2023 januárjában láttam Berlinben, te pedig decemberben Budapesten. Számomra ez már önmagában izgalmas felütés: a színházban alapvető kérdés, hogy ha nem azonos időben nézünk meg egy előadást, vajon beszélhetünk-e valóban ugyanarról a dologról, ám itt megjelenik még egy fontos csavar. Bel koncepciója szerint mindenhol az adott ország színésze vagy színésznője olvassa fel a saját anyanyelvén az ő szakmai és személyes életútjáról szóló szöveget. Esetemben Ruth Rosenfeld, amerikai-izraeli-német színésznő, míg Magyarországon Udvaros Dorottya. Az előadás címszereplője és alkotója nincs jelen. Mielőtt rátérünk a konkrétumokra, gyors kitérőként fontos megemlítenem, hogy Berlinben dupla csomagot kaptunk: az első este a Xiao Két láttam, másnap pedig a Jérôme Belt. Xiao Ke kínai koreográfusnő és táncművész, a róla szóló előadás pedig Bel híres, táncosokról szóló autobiografikus portrésorozatának egyik darabja. A formai sajátosságok okán számomra elválaszthatatlanul forrt össze a két élmény: a díszlet mindkét esetben egy óriási, az egész teret betöltő vetítővászon, annak balján puritán asztalka és szék. Xiao Ke Kínában, a saját nappalijában, hajnalban ül a laptopja előtt, és élő online közvetítésben jelenik meg a vásznon, míg az asztalnál maga Bel foglal helyet, és narrálja a táncos szakmai történetét, illetve kérdéseket tesz fel, olykor instrukciókat ad neki. Másnap este Ruth Rosenfeld ül ugyanannál az asztalnál és lesz Bel életrajz-leltárának, „auto-bio-koreo-gráfiájának” narrátora, míg maga a rendező már nincs jelen a színpadon, és a vetítővásznon is csak archív felvételek formájában látunk bele munkásságába.

Darida Veronika: Nagyon érdekes, amit mondasz, mert így az első darab kicsit felülírja Bel döntését, hogy a klímaválság miatt nem utazik többé. Persze ebben az esetben Xiao Ke maradt Kínában, és Franciaországból Berlinbe vonattal is el lehet menni. Ugyanakkor Bel itt akár lehetett volna a saját „auto-bio-koreo-gráfiá”-jának narrátora.

NP: Igen, Bel csak repülővel nem hajlandó utazni, ezt több helyen olvastam róla, és az előadásban is elhangzik, hogy egy idő után elszégyellte magát: hiába figyel a szelektív szemétgyűjtéstől kezdve számtalan környezettudatos tevékenységre, a csapata gigantikus ökológiai lábnyomot teremt a turnékra repkedéssel, így ezt szüntette meg. Valóban lehetett volna ő a narrátor, de ezek szerint határozott rendezői döntés, hogy ne ő beszéljen saját magáról.

DV: Hogy még ennél a szokatlan műfajmegjelölésnél maradjunk, a budapesti bemutató kapcsán én sokáig bizonytalan voltam, hogy mi is lesz ez. A magyar előadást három alkotó jegyzi: Jérôme Bel, Udvaros Dorottya és Ördög Tamás. Ez a három név talán három különböző közönséget tud bevonzani: a kortárs tánc (vagy „nem tánc”) iránt érdeklődőket, Udvaros Dorottya rajongóit és a független társulatok munkáját nyomon követőket (és persze azokat is, akik hozzám hasonlóan a három csoport metszetébe tartoznak). Ugyanakkor a leírásból nem volt számomra világos, hogy pontosan mekkora az előadásban Bel szerepe, mennyire vesz részt a színész és a rendező kiválasztásában, így például meglepődtem, amikor egy Facebook-posztjából (ami nagyon hamar szétterjedt a neten) kiderült, hogy előzetesen nem tudta, ki fogja őt játszani, és mennyire megörült, mivel Udvaros alakítására emlékezett a Három nővérből, amit még Budapesten látott. Habár viszonylag sok Bel-előadást ismerek, így volt valami előzetes elképzelésem arról, hogy mit jelenthet az „auto-bio-koreo-gráfia”, mégis azt gondoltam, hogy valamilyen módon majd ő maga is megjelenik az előadásban, legalább a vetítővásznon. Ugyanakkor jó döntésnek gondolom, hogy nem így lett. Udvaros az első pillanatban kijelenti, hogy ő Jérôme Bel, az 59 éves koreográfus, egy lánygyermek apja – és ezzel paktumot köt a közönséggel, innentől evidens, hogy másik Jérôme Belnek nincs a színpadon helye.

Véronique Doisneau. Fotó: Jérôme Bel

NP: Határozottan emlékszem Ruth Rosenfeld nyitómondatára. Rendkívül markáns felütés, kinyilatkoztatás: „Ich bin Jérôme Bel” (aki akkor még 58 éves volt). Egyébként utánanéztem, és a legtöbb helyen színésznők olvassák fel a szöveget, így természetesen az első pillanatban egyértelmű, hogy ez nem lehet igaz. Elvétve ugyan, de bizonyos országokban férfi az előadó – érdekelne, hogy ez mennyiben más, hiszen nem lehet minden néző tisztában Bel külsejével. Pont emiatt csattan nagyobbat egy nő szájából a mondat, erős alapkő.

DV: Igen, bár ez a mondat eszembe juttatott egy másik nagyon erős nyitómondatot. A Pokol legelején (amit a 2008-as avignoni fesztiválon a Pápai Palota udvarán mutattak be) Castellucci szintén egyedül lép ki a színpadra, szembenéz a közönséggel és bemutatkozik: „Je m’appelle Romeo Castellucci” – majd szinte ezzel egy időben vérebek rohannak rá, és a földön marcangolják a (természetesen védőruhát viselő) rendezőt. Ez a jelenet egyszerre szólt az önszínrevitel megkerülhetetlenségéről és kockázatáról. A mostani előadás jobban őrzi a színházi illúziót: Udvaros Dorottya azt is mondhatná, hogy Udvaros Dorottyának hívnak és ma este Jérôme Bel leszek, de ez felesleges lenne. Minden néző tudja, hogy ki ő, és azonnal elfogadjuk, hogy az esti szerepe egy koreográfus neve. De visszatérnék a kezdeti kérdésedhez, hogy vajon ugyanazt a darabot láttuk-e. Én szinte biztos vagyok benne, hogy nem. A színészválasztáson túl – és itt nem tekinthetünk el attól, hogy Udvaros valódi legenda, ha a saját életútját állítja színpadra, azt ugyanúgy megnéztem volna – az is fontos, hogy milyen közegben kerül bemutatásra a darab. A Trafó közönsége már viszonylag sok Bel-előadást láthatott (Pichet Klunchun and myself, Disabled Theater, The Show Must Go On, Gala). A mostani előadás „helyspecifikus” különlegessége a megelevenedő Gala-jelenet, egészen a darab végén. Ez olyasvalami, amire szerintem egyikünk se számított – de nem akarom teljesen elrontani a későbbi nézők meglepetését, ezért erről nem mondok többet.

Udvaros Dorottya a Jérôme Bel c. előadásban (r.: Ördög Tamás). Fotó: Trafó House

NP: A hely szellemisége a Hebbel am Ufer (HAU) kapcsán is hasonló: Bel berlini vendégjátékait kizárólag ebben a színházban láttam. Egyértelmű volt, hogy a közönség nagy része szakavatott, pont úgy, mint a Trafó esetében. Ugyanazon gondolkodtam, mint te, és felmerült bennem a kérdés: ha valaki nincs tisztában Bel személyével és munkásságával, akkor hogy nézi ezt az auto-bio-valamit? Azon is töprengtem, vajon mennyiben feltételez ez elitista szemléletet, miközben másrészt miért ne tehetné meg egy világhírű alkotó, hogy önmagáról készít egy – a korábbi munkáihoz hasonlóan – rendkívül egyszerű eszköztárral megalkotott előadást? Én sem lövök le semmit, de Berlinben nem elevenedett meg a Gala, ebből a szempontból is más előadást láttunk. Kíváncsi voltam, hogy az adott ország rendezője mennyi szabadságot kap, mik a kritériumok, ezért megkérdeztem erről Ördög Tamást. Az aktuális nyelvre lefordított szöveg természetesen a világ minden táján ugyanaz, mint ahogy a videóbejátszások és azok hossza is. A rendező szabad kezet kap a színész megválasztásában, akinek nemét és életkorát illetőleg nincs megkötés. A tér és a vetítővászon mérete szintén egyéni döntés – ahogy ezek szerint az is, hogy Ördög a Gala kapcsán a videós verziót módosította. Biztos vagyok benne, hogy ez így sokkal izgalmasabb volt, és nagyobb színpadi hatással járt, mint a berlini előadásban. A magyar rendező elmesélése alapján Bel szerint egy hét alatt összerakható az előadás, ám ők sokkal több ideig, nagyjából két hónapig dolgoztak rajta. Hosszú elemzőpróbákat tartottak, valamint Ördögnek fontos volt, hogy Udvaros javarészt fejből mondja a szöveget. A berlini előadás kötöttebb volt: Rosenfeld egy kitérőtől eltekintve – ahol felállt, és imitálta a vásznon megjelenő egyik táncos mozdulatait a térben – végig az asztalnál ült és olvasott. Előadásmódja sallangmentes, puritán volt; a tartalomra koncentrált, és mellőzte a klasszikus értelemben vett színészetet. A berlini verzióban egyébként fel sem tüntették a rendezőt – sem a címben, sem az alkotók listáján.

DV: De jó, hogy ezt elmondtad, így még szerencsésebbnek érzem magam, hogy ezt a verziót láttam! Beszéljünk azért arról is, ami közös: az előadások dramaturgiai alapjáról és az önszínrevitel problémájáról. Az alapszöveg felvázolja az alkotó életművét, és egy ívet jár be két azonos című előadás között: az 1995-ös Jérôme Beltől a 2021-es Jérôme Belig (vagyis nem teljesen, hiszen előtte és utána is vannak darabok, de ezek a fő pillérek). A 95-ös előadás a testet tematizálja, az egyik levetített részletben egy meztelen táncosnőt látunk, ahogyan a testét vizslatva a bőrét húzgálja. Számomra ez a legnehezebben nézhető jelenet, mindig úgy érzem, hogy a bőr, akár egy vékony hártya vagy pergamen, bármikor felszakadhat. A másik részletben pedig egy színpadi vizelést látunk, ami szintén a testi funkciók működésének egy radikális megjelenítése. Ahogy Bel saját kommentárjában hangsúlyozza, célja nem annyira a botránykeltés, mint inkább a test felszabadítása volt (de persze a botrány sem maradt el). Fontos megemlíteni, hogy bár ez a korai előadás is az alkotó nevét viselte címként, nem volt benne semmi személyes, életrajzi elem. Ugyanakkor az életműből kiválasztott darabok kapcsán meglepő volt, hogy a Pichet Klunchun and myself említést sem nyert, pedig abban Bel valóban önmagát játssza. Bár lehet, hogy épp ezért maradt ki.

Ugyanakkor a mostani „auto-bio-koreo-gráfia” kapcsán sokat gondolkoztam azon, hogy ez az önszínrevitel és retrospektív tekintet miért nem lesz hiúság vagy hübrisz. Az én válaszom szerint az őszinteség miatt. Úgy érzem, hogy Bel nem szobrot vagy emlékművet akar állítani, hanem felmutatja saját sérülékenységét, esendőségét, időnkénti kudarcait. Te mit gondolsz erről?

NP: A bőrhuzigálás nekem is nehézséget okozott, és pont ezért erős jelenet, főleg Bel (esetedben Udvaros) kommentárjaival. Szívesen megkérdezném tőle, hogy 95-ben miért egy nő testesítette meg – még ha akkor nem is konkrétan őt, hanem inkább a gondolkodásmódját – a színpadon,. Sokrétű kérdés, egyrészt megjelenik benne önmaga explicit eltávolítása és elidegenítése, másrészt hosszan lehetne taglalni, hogy mit jelent egy női/férfi/diverz test a színpadon, és vajon mennyiben volt ez másképp majdnem harminc évvel ezelőtt. Egyetértek az esendőség kapcsán is: számomra a kudarcok, tépelődések, félelmek és belső folyamatok tematizálása rendkívül fontos alkotói gesztus. A legnagyobb vesszőparipám a személyesség a színházban, és teljes mértékben politikus eszköznek gondolom. A színpadi nyíltság pozitívan hat az egyénre, és szembemegy a tömegmédia polírozott képeivel, ezáltal egészségesebb képet fest a valóságról. Attól, hogy valaki gazdag és elismert, ugyanúgy szoronghat, lehetnek magánéleti kudarcai és elakadásai, alkotói válságai – pont ez teszi emberré. Mélyen hiszek abban, hogy ha nem kendőznénk el a fentebb említett témákat, akkor egészségesebb és felszabadultabb társadalmakban élhetnénk. Nagyon szeretem Bel munkáiban, hogy előtérbe kerül, ami emberi, ezáltal gyakran megtisztulva érzem magam az előadásai után. És szeretem a színpadi iróniáját is. Ki tudja röhögni saját magát. Az egyetlen igényem a szöveg kapcsán bizonyos tónusok elmélyítése lett volna: olykor listaszerűnek hatott a történések felsorolása, néha jólesett volna egy-egy írói ritmusváltás, adott kérdések még személyesebb, árnyaltabb kibontása.

DV: Igen, valószínűleg a szöveg a leggyengébb láncszeme az előadásnak. Bel persze megtehette volna, hogy megíratja egy íróval vagy dramaturggal, de talán pont az esetlensége miatt hiteles. Valójában ez nem egy klasszikus „vallomás” jellegű mű, amitől joggal várnánk el mélyebb önvizsgálatot, sokkal inkább egyfajta személyes színháztörténet. Én legalábbis színházesztétaként nem tudom nem így nézni. Így a Véronique Doisneau montázsát nézve eszembe jutott, hogy egy hete én is ezt az előadást mutattam meg az egyetemi hallgatóknak (a YouTube-on darabokban az egész fent van), így önkéntelenül azt figyeltem, hogy Bel milyen részleteket emel ki a saját művéből, és hogyan kommentálja azokat. Amúgy is sokat beszél a darabjai elméleti hátteréről, gyakran nem tudom eldönteni, hogy mikor beszél komolyan, és mikor ironizál mintegy arra reflektálva, hogy a teoretikusok majd hogyan értelmezik. Például amikor a Véronique Doisneau kapcsán azt mondja, hogy ezzel a darabbal „a monarchista rendszer marxista kritikáját” akarta megfogalmazni, akkor hangosan felnevettem. Miközben egy francia értelmiségi közegben valószínűleg senki nem lepődik meg azon, ha egy koreográfia hátterében Barthes, Debord vagy Rancière gondolatai vannak, és Bel esetében is nyilvánvalók ezek a referenciák. Mégsem válik elitistává, mert a filozófiai kérdéseket olyan magától értetődő természetességgel tudja megfogalmazni, hogy azokat mindenki megérti: a hétéves gyerektől a német filozófiaprofesszorig. És persze a magaskultúra mellett legalább ilyen hangsúllyal van jelen a populáris kultúra is, amit ugyanúgy nézhetünk társadalomkritikus szemmel vagy egyszerűen belefeledkezve.

Trafó House: Jérôme Bel (r.: Ördög Tamás). Fotó: Trafó House

NP: Bizony, ez nekem is szemet szúrt – és megint más a német közeg, amelyet a franciához hasonló referenciapontok és gondolkodásmód jellemeznek, természetesen eltérő árnyalatokkal, de ugyanilyen magától értetődő módon. Amikor a berlini színésznő a The Show Must Go Onból vetített részleteket, óhatatlanul felidéztem a sok évvel ezelőtti nézői szememet – a szűrőket, amelyeken keresztül befogadtam az élményt. Az előadásban Bel kivétel nélkül populáris zenéket használ, és már ezt a döntést is erős társadalomkritikus megfontolás vezérelte, mint megtudtam a mostani előadásból. Nagyon érdekes volt számomra a jelenlegi szembesülés a narrációt hallgatva: számos elem, amelyet egyszerű fricskának, humorforrásnak, adott esetben pedig szívmelengető gesztusnak értelmeztem, kizárólag kritikáról, méghozzá kemény kritikáról szólt az ő szándéka szerint. Először teljesen hülyének, konkrétan ostobának éreztem magam, és ez gyakran előfordul a német intellektuális közegben is, ahol annyi minden szól a kritikus hozzáállásról, az egyidejűleg társadalmi-politikai-filozófiai gondolkodásmódról, az egyént gyakran elhanyagolva. Aztán maga Bel is elismeri a szövegében, hogy egyrészt nem döntheti el, hogy a néző mit érezzen vagy gondoljon, másrészt egy emocionális megakadás, feldolgozatlanság miatt fordult a „majd én megmondom a tutit” típusú, kizárólag fejvezérelt szerep felé, az érzelemkeltés teljes elutasításával. Gyönyörű, ahogy az előadásban mégis érvényesül az ezek szerint saját maga elől tudattalanul elzárt, érző része. Anno a Trafóban láttam, és soha nem fogom elfelejteni, ami a Simon & Garfunkel The Sound of Silence című száma alatt történt. A refrénnél a zenét mindig letekerték, és vaksötét volt, hogy valóban a csönd érvényesüljön. Aztán a nézők egyszerre elkezdték halkan dúdolni a rendező által lenyelt dallamot. Metafizikus élmény volt számomra, hogy a magyar emberek képesek ilyesmire, hogy a sötétben összezümmögünk, és valódi közösséget alkotunk, holott Bel biztos nem ilyesmire gondolt előtte. Ez a valódi színházi varázslat, ahogy a mű túllép az alkotón.

DV: Talán ebben áll Bel nem-tánc színházának átütő ereje: miközben varázstalanít (lerombolva a színházi és táncos mítoszokat, illúziókat), mégis varázslatot teremt. Egyszerre okos és mélyen emocionális. De ami a legfontosabb, ahogy te is hangsúlyoztad, hogy a közönséget valódi közösséggé képes formálni. Jól emlékszem, hogy a Gala végén mind úgy jöttünk ki, mintha együtt táncoltunk volna – és valóban így is volt. Egy ilyen megosztott és magányos egyénekre szakadt társadalomban ez különösen fontos. Úgyhogy azt gondolom, hogy Belre nem csupán színházi alkotóként, de valódi tanítóként és terapeutaként is tekinthetünk. Sokat tanulhatunk tőle: egyszerűséget, jó értelemben vett közérthetőséget, empátiát, őszinteséget, a nem tudás és a kudarcok felvállalását, tudatos önazonosságot. És mindenekelőtt humort és könnyedséget, mert nagy szükségünk van arra a katartikus, felszabadító hatásra, amit az előadásai nyújtanak.

NP: Pontosan! Bár egy másik, korábbi Bel-kritika végén sütöttem el, hogy őt kívánom minden magyar buszmegállóba, iskolába és egyéb épületbe, most is kizárólag ezzel tudom zárni a gondolataimat: jobb hely lesz a világ az előadásairól kilépve, úgyhogy szívesen lecserélném az aktuális óriásplakátokat az ő reklámozására.

Mi? Jérôme Bel: Jérôme Bel
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Előadja: Udvaros Dorottya. Szöveg, videók, koreográfiák: Jérôme Bel. Fordította: Molnár Zsófia. Rendezte: Ördög Tamás