A Katona József Színház legújabb nagyszínpadi bemutatója nemcsak egyszerűen lebontja, az alkotók gyakorlatilag nekifutásból törik át azt a bizonyos negyedik falat. Látszólag játszi könnyedséggel, végtelen természetességgel, és ami talán a legfontosabb: kivételes hitelességgel.

Fotók: Horváth Judit

Az Extázis a Z és az Y, azaz a mai húszas és harmincas nemzedék létállapotának egyszerre pontos és általános lenyomata. Pontos, hiszen ennek a bizonytalan, szorongó, identitáskereső, reménytelenül reménykedő, álmodozó és nyughatatlan állapotnak különböző szegmenseit tárja a néző elé már-már zavarba ejtően hitelesen; és általános, hiszen a hasonlóságokat helyezi a középpontba, azaz azt mutatja meg, hogy ez az állapot nem egyéni, hanem generációs szinten érvényes. Nem egy ember reménytelen boldogságkereséséről van itt szó, hanem két teljes korosztályéról, amelyek körül elfogyott a levegő.

Tarnóczi Jakab rendezése több síkon ábrázolja ezt a hasonlóságot, átfogó „nem-jól-létet”. Ennek egyik legmeghatározóbb eleme a karakterek kidolgozatlansága: azzal, hogy az egyes szereplőkről csak alapvető információink vannak, s ezek se nem túl specifikusak, se nem különösebben egyediek, lényegében elmosódnak a határok az egyének között. Nem-jól-létük egyénileg nem, csupán együttesen értelmezhető. Ugyanezt sugallja a szereplők ruháinak harmóniája és a mindenkin megjelenő piros szín, amelyet később a párducminta és az ezüst flitter egységessége vált fel (jelmez: Giliga Ilka). Egyfajta általánosítás a díszlet is, amely egy, a prológusban és a szünetekben a nézők által is bejárható, modern dizájnú, de teljesen átlagos lakás; tulajdonképpen bármelyik húszas-harmincas fiatal otthona lehetne (díszlet: Devich Botond). Annak láttatására, hogy a színpadon mindenkit mennyire hasonló dolgok foglalkoztatnak,, remek eszköz a dialógusok egymásba fonódása (dramaturg: Varga Zsófia). A lakás egyes tereiben különböző beszélgetések folynak, amelyekbe a néző az előadás mozaikszerű szerkezete miatt csupán bele-belehallgat, egyikből-másikból elcsíp néhány mondatot, ám ezek a különböző mondatok akár egyazon térben a szereplők bármelyikétől elhangozhatnának. Tulajdonképpen teljesen mindegy, ki beszél kivel, a fő témák mindig ugyanazok: jól lenni és nem jól lenni, menni vagy maradni. A közös koreográfiák – bár elsőre kissé műfajidegennek hatnak – szintén értelmezhetők az egységesség metaforájaként (koreográfus: Cuhorka Emese). Az egyéni mozgások lüktető masszává állnak össze, képileg alátámasztva azt, hogy a szereplők mind „ugyanabban vannak”, ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek. A táncnak van azonban egy másik funkciója is: a kiengedés, ellazulás, feszültséglevezetés – egyfajta boldogságkeresés, még ha az a boldogság csupán pillanatnyi is.

Az előadás fő témája mindenekelőtt ez a boldogságkeresés – vagy inkább kétségbeesett kapálódzás a jól létért, jobban létért. A Katona József Színház produkciója azonban nem kínál kész útmutatót ahhoz, hogyan is lehetne jobban lenni, sokkal inkább arra fókuszál, hányféleképpen próbálkozik ez a két generáció, hogy elérje ezt a célt – és hányféleképpen bukik meg, csupán pillanatnyi eksztatikus pillanatokat elérve többnyire valamiféle, a kisboltban pult alól vásárolt tudatmódosító szerrel. Ezen a ponton nem hagyható figyelmen kívül az előadás címének összecsengése egy partidrog nevével, de (szerencsére) az Extázis annál sokkal mélyebbre megy, mint hogy csupán azt láttassa, hogy „ezek a mai fiatalok” drogokkal próbálják elfedni a bajaikat. Nagyon izgalmas vonalat képviselnek Ábel (Béres Bence), majd később Miklós (Lengyel Benjámin) a pszichológussal (Dankó István) tartott ülései. Üdvözlendő, hogy az előadás beemeli a terápiát mint a jobban lét elérésének egyik útját, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy társadalmi szinten kevésbé legyen tabu, ha valaki szakember segítségével foglalkozik a mentális egészségével. Az alkotók azonban kritikusan közelítik meg az egyébként egyre elterjedtebb terápiás folyamatokat, például azzal, hogy a pszichológus több jelenetben is megjelenik mint Ábel egyfajta felettes énje, vagy éppen azzal, hogy Dankó karaktere pont olyan elveszett és kétségbeesett, mint kliensei, már-már parodisztikusan ábrázolva, hogy tényleg senki nincs jól.

Tarnóczi Jakab rendezéseit el sem tudjuk már képzelni Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenéje nélkül, amely szerves része az Extázisnak is, sőt, jelenléte sokszor annyira természetes, hogy paradox módon szinte fel sem tűnik. A hallottak és a látottak elválaszthatatlanok egymástól, s különleges atmoszférát teremtenek a produkciónak. Ennek az atmoszférának Tarnóczi rendezéseit tekintve új eleme a filmes eszközök használata, amelyek segítségével egymással párhuzamosan zajló eseményeket mutat, s így a néző maga döntheti el, hogy mit vagy kit figyel. Tarnóczi rendezői koncepciója rendkívül tudatos és pontos, az Extázis mégsem hat művinek vagy csináltnak. Ehhez nagyban hozzájárul a színészek mindegyikének finom, végtelenül egyszerű és természetes, energikus, de a legkevésbé sem túlzó játéka. Ahogy a szereplők küzdelme is együttesen, teljes korosztályukra vetítve értelmezhető, úgy a színészi játék is együttesen ad ki egy egészet, hiszen itt sem az egyénen, hanem a közösen elért hatáson van a hangsúly.

Az előadás több ponton emlékeztet Tarnóczi tavaly a Kamrában bemutatott rendezésére, a Magányos emberekre. Mindkét előadás egyrészt ugyanazt a cseppet sem reményteli létállapotot járja körül, másrészt ugyanúgy megbontja a tradicionális alkotó-néző viszonyt, hiszen lehetőséget biztosít a közönségnek a díszletként szolgáló lakás felfedezésére. Míg a Magányos emberekben csak azon keresztül közelíthető meg a nézőtér, majd az alkotók a partik alatt a nézőre bízzák, hogy csatlakozik-e a szereplőkhöz, az Extázisban mindvégig a néző döntése, hogy a prológus, a szünetek és az epilógus alatt felmegy-e a színpadra, és interakcióba lép-e a színészekkel. Ez a lehetőség, bár mindkét produkció esetében adott, mégis mintha jobban működne az Extázisban, amely olyan, mint a Magányos emberek továbbfejlesztett, tökéletesített verziója. De mitől mosódnak el jobban a határok a közönség és az alkotók közt az Extázisban, miért döntenek úgy arányaiban többen, hogy együtt táncolnak a színészekkel, s rész(es)ei lesznek az előadásban ábrázolt világnak? Mert ez a világ a mi világunk, a szereplők elnagyoltak, problémáik általánosak, küzdelmük mindannyiunk számára ismerős. Az Extázis ezzel nemcsak lélekben, szellemi szinten szólítja meg a közönséget, hanem cselekvésre hív. Eléri, hogy eltűnjön a negyedik fal, az epilógusban megtelik a színpad nézőkkel (résztvevőkkel?), akik együtt táncolnak a színészekkel, és ha csak néhány percre is, de átélik az extázist. Ha csak néhány percre is, de jól vannak. Most jól.

Mi? Tarnóczi Jakab – Varga Zsófia: Extázis
Hol? Katona József Színház
Kik? Bányai Kelemen Barna, Béres Bence, Dankó István, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Jordán Adél, Kanyó Kata, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Pálos Hanna, Pásztor Dániel, Tóth Zsófia. Díszlet: Devich Botond. Jelmez: Giliga Ilka. Dramaturg: Varga Zsófia. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Operatőr: Török Marcell, Kovács Bálint. Vágó: Nagy Réka. Koreográfia: Cuhorka Emese. Rendező: Tarnóczi Jakab