Ahhoz szoktunk, hogy manapság a performansz egyszemélyes, a monodráma szinonimája. Kimódolt koncepció fogja össze, a mutatvány pedig elmozdíthatatlanul épít a személyiségre, személyiséget épít. Ezzel szemben az itt bemutatott két csapat egyaránt kétszemélyes intézmény, önkéntes társulás: amit ketten tudnak, azt viszik színre. Kivonulók, ha nem is üldözöttek, és sajátosan fáradtak, például az egyirányú magyarázatoktól. Munkáik a játék szükségszerűségéről szólnak. És bár fennáll a veszély, végső soron nem rajongásra, megszívlelésre valók.

Illés Haibo – Melykó Richárd: Drill. Fotó: Trafó House

Miért is nem szabad a hüvelyk- és mutatóujjakból formázott körbe belenézni? Mintha a leselkedővel szemben elkövethető lenne valamilyen játékos megtorlás. Lesöprik a vállát, mire észrevenné, hogy játékban van. A Trafó Stúdiójában a Drill címet viselő performansz elején viszont nincs választás: az egyetlen, kezdésként felkínált vizuális elem egy függöny mögül kinyúló megfeszített alkar, amely körben végződik. A tekintet tehát játékra hívott, nyugodjon az magán kézen, az ujjakkal formázott lyukon vagy a mindezt a nézőkkel együtt figyelő, nekik háttal álló performeren. A megtorlás pedig, amely a nézőre vár, a tudatos esetlenség formanyelvének zavarba ejtően eltökélt belakása.

A performer néha hátranéz, lassú, akadozó mozdulattal, arcán bizonytalanság, hogy kezdődhet-e az előadás, illetve zavarodottság, hogy máris nézik. Ő Illés Haibo, s a színlap ismeretében kitalálható, hogy a kéz Melykó Richárdhoz tartozik. 2020 januárja óta dolgoznak együtt, munkáikat kezdetben viszonyprogramnak nevezték, vizuális és performatív ötleteiket számos médiumban próbálgatják. A felderítés, egymásé, a közösé, a ténylegesé, komolyabb tétnek tűnik esetükben, mint a látvány, valami megfelelő termelése. Mert a felderítés éppenséggel alapja annak, hogy a megfelelés kereteit tágítani lehessen. Vagy akár – drill – átfúrni.

Ahogy hátranéz az ajtóra, Illés arca kinyílik, nincs benne megjátszás, a közönség elhiszi, hogy tényleg vár még egy titkos érkezőre, miközben a sokadik meddő hátrafordulás komikuma átfut a vonásain. „Azért fúrtam ezt a lyukat, hogy megnézzük, milyen kilátásaink vannak” – mondja a nézőkkel újra egy irányba fordulva angolul, a külföldi közönséggel is számoló előadások konszenzuális, tört nyelvén, árulkodó magyar akcentussal. A Drill a szakma pályakezdőinek van dedikálva, így a kilátások is tán erre a csoportra vonatkoznak. A pályakezdő sötét lyukba néz, társaival fúr új utakat; maga a pálya hecceli őt kínosan egyszerű, mégis érthetetlen játékába, és ő is hecceli magát minden mást kizáró figyelembe a pályáért (amitől persze még nem lát többet). Laza referencialitás, ezredfordulósok ismeretlenül is baráti, szolidáris helyzetjelentése. Kulcsát a beazonosítható, közös tapasztalatok újszerű perspektívája alatt hagyják az alkotók.

Az első két jelenetet a kör mint forma köti össze. Melykó előlép a takarásból, számtalanszor leírja ugyanazt a kört a még mindig háttal álló Illés körül, kezdetben nagy léptekkel, majd kocogva, s közben tőmondatokban értelmezi – ezzel teremti meg –, amit éppen csinál. Először is bemutatja a középen állót: látványtervező, akit csak ajánlani tud, hiszen egész szorgalmas, körülötte forog a saját maga tervezte környezetbarát forgószínpad. Kinek, miért árusítja most társát, ötletelés ez, vagy tényleges ajánlat? Az értelmezés vált, a kör inkább körhinta vagy szerencsekerék, sőt zen buddhista szimbólum, enso. Egy ember élete, körforgás. Vagy kijárat nélküli körforgalom. A futó egyre többször megzavarodik, elnézést kér, még nem töltött be a program. Open call, deadline, open call, deadline. Vajon milyen pályázatnak köszönhető az épp látható munka létrejötte? És mi körül köröznénk az ilyen-olyan pályázatok ösztönzése nélkül? Saját farkába harapó kígyó. Az ismétlődő köröktől a futó lassan elveszíti a kezdeti eufóriát, baljós jelek mellett egészen egy katatón állapotig jut. Közben a csiszolódás félresöpört forgácsait hangosítja ki, alternatívákat sorol a beszorultság értelmessé tételére.

Illés Haibo – Melykó Richárd: Drill. Fotó: Trafó House

Mikor a forma kifullad, Illés magára erőltetett infantilis örömmel páros lábbal ugrálni kezd, és ezzel kirázza az összes aprót mellénye zsebéből. Cseng, szóródik a pénz, s ha már kígyóról volt szó, Melykó útvonalakat keres a földön csúszva az érmék közt, a padlón húzza a nyelvét. Nokia és egzisztenciális krízis. Meg persze (ahogy a kommentár értelmezi): osztrigafúró, amely átfúrja a puhatestűek héját. Lassan sikeresnek mondható a betörés, a helyzet minden aprópénzzel egyre biztatóbb, a feltörekvés kísértése erős, csak a járólap ne lenne ilyen kétes tisztaságú. A következő ötlet türelemjáték, bebocsátáskérés: Illés sűrű ütögetéssel végigkopogtatja az előadótér három falát – kopp-kopp, fa-, tégla-, fémfelületek. Akkurátus munka – knocking on heaven’s door. Negyedik fal nincs, így azt nem lehet megkopogtatni; a negyedik fal csak várakozik, hogy mi lesz, hogy lehet-e a várakozásból beengedés, s mi az, milyen felület, ami válaszol.

A csendet kiáltás váltja, amivel az előadás váratlanul megmutatja és megmagyarázza a mottóját. Melykó újra és újra üvölt, ahogy lesétál ezúttal egy lineáris sávot a teremben, közben Illés (némileg „ügyetlenül” szinkronizálva) tátott szájjal áll, fülel, a visszasétálás ideje alatt pedig fordítja a hallottakat. Eszerint Melykó arról ordibál, hogy a prekariátus unalmát szorongás váltotta fel, amit egyre nehezebb dühbe átforgatni; mégis ez lenne a feladat egy járható közeljövő kitaposásakor, ha az ember szeretné a meglévő kereteket betörni, átütni, felszaggatni etc. (sok üvöltés), ahogy az osztrigafúró csiga is teszi. Mindez nem hat kéretlen elméletieskedésnek, kötelező körnek, mert a performansz kísérletei egyirányúak az elmélet feltárta tapasztalattal. A performatív műfajok sokszor billegő koncepciója helyett a Drill valóságos taktikát működtet, a fogalmi kontextus itt szinte csak verbalizálás, nem az okoskodás paródiája a cselekvők szájából. Az elmélet csupán addig szükséges, amíg fel nem ismerjük, hogy a látottak maguk fegyvereznek fel a kilátástalanság és az adott körülmények ijesztő perspektívájával szemben. A pályakezdés a játéktér kijelölése (a meglévő meglékelése, széthasítása etc.).

Az elidegenedésmentés tér, a saját hang megteremtése, hallatása, vagyis az alternatíva persze nem alanyi jogon jár, és nem csak intermediális alkotópárosoknak. De hogy elérhetőbb távlat, mint megtanulni repülni, az a következő szekvenciában kerül bizonyításra: mindketten töredezett zajzenére ugrálnak szupermen-kartartással, freestyle-szlogeneket sorolnak a repülésről, aztán persze mindig visszaesnek a földre. A kínosan elnyújtott és esélytelen próbálkozások után Illés biztatólag kimosolyog a közönségre, hogy „már csak egy van hátra”, és valóban: zárásként kölcsönösen adnak egymásnak három-három percet, hogy az előadás előzményeinek tekinthető kísérleteikről (Choreoviewers in art spaces, 2022; Behaviour set, 2023) beszámoljanak. Hogy az esetlenség ide is kiterjed, hogy a kortárs nemzetközi művészeti trendek jól hangzó címszavait méricskélve, távolsággal emlegetik, talán a legexplicitebb és legkikívánkozóbb fúrás saját közegük ellen. Végezetül – mivel ilyen folyamatban lévő, ongoing a projekt, és szeretnék minél jobbá tenni – kis körkérdést intéznek a nézőkhöz, mit láttak, mit hallottak, mit éreztek. Általános visszajelzés, hogy örömet, felszabadultságot. Illés jegyzetel, visszakérdez, ugyanazzal a megközelíthetőséggel és természetességgel, ami az egész előadás alatt a pároson ült. Majd összepakolnak, integetnek a közönségnek, mint furcsa baráti lényeknek, és kisétálnak az ajtón. Nincs taps. Looking forward to what’s next.

Hétpróbás Társulat: Dühöngő. Fotó: Babai Dénes

A Hétpróbás Társulat megalakulása egy 2023-as performatív esküvőre tehető, ahol is Lestyán Attila és Szabó Veronika Nap és Hold képében egybekelt a Népsziget partján. A Menyegző után a Pestújhelyi Közösségi Ház lett a játszóhelyük: a ritka nosztalgikus, mégis újként felfedezett helyszínen eddig két előadást mutattak be, melyek – a társulat nevéhez híven – hét-hét próba alatt születtek meg. A függetlenek próbafolyamatainak általános alulfizetettsége, a gyors döntések áldásos hatása, a nem belebetegedés kívánalma együttesen alakították ki ezt a rendszert, ami egyben esztétikai állásfoglalást is tükröz. Semmi sem lesz tökéletes, minden az lesz, ami: a darabok felépítése könnyen követhető, szinte laza játékszabály, óhatatlanul lesznek esetlegességek, amelyekkel együtt lehet lélegezni. Egészen kevés dolgot kell kijelölni ahhoz, hogy valami elkezdődhessen.

S hogy mi az a valami? Mi az: elkezdődni? A hétpróbások gálánsan visszakérdeznek: mit szeretnél? Eljöttél az Akciós istenek című darabunkra, melynek a leírásában Nietzschétől olvastál és a megtérés és felszabadulás ígéretét kaptad, mi viszont mindezek helyett konkrétan bohóctréfákat űztünk veled és egymással másfél órán keresztül. Mire vártál, hogy nézett volna ki a felszabadításod? Mindez persze nem ilyen direkt üzenet, inkább egy meggyőződéses, de bájosnak keretezett pedagógiai program része. Ami főleg a minden előadás után „fröcsögésnek és pletykálásnak” dedikált, valójában szemfelnyitó feldolgozó beszélgetésben válik világossá, melyet Csöpi és Öcsi vezet. Ők a színlap szerint a rendezést, játszást, szervezést, világítást, hangosítást, jelmezt, díszletet, dramaturgiát és sminket vállaló Lestyán Attilán és Szabó Veronikán kívüli egyedüli közreműködők, szerepük szerint két, vagy negyven évvel ezelőttről megmaradt, szétesőben lévő színikritikus (egyébiránt sokrétűen pallérozott elmék), akik ámuldozásukban is bábáskodó kérdéseikkel ismertetik a nézőkkel színházesztétikai és világnézeteiket. Olyan kérdésekről van itt szó, mint: mi volt ez? Mi történt? Nevezhető-e ez egyáltalán színháznak? S feszegetik, hogy mondja meg valaki, ami a „lényeg”: jó volt-e vagy rossz? A hozzászólások sok szálon futnak, bátortalanok, háborgók és rajongók, de minden esetben szembesítik a nézőt az ízlésével és az elvárásaival, vagyis a mércéivel (és másokéval), önmagával (és másokkal), ami nem kevés. A pestújhelyi művház nem olyan hely, ahol a néző megjelenik, majd kielégített vagy beteljesületlen elvárásokkal távozik onnan, hanem ahol újra és újra rákérdez, pontosan mit vár el a színháztól, és miért is, mit a „témától” és mit saját magától.

A Dühöngő című düh-performansz váza szerint a szereplők egy tea felett egymással szemben ülve előre kijelölt témákról improvizálnak: beszélgetnek (a szerelemről, a világról, hétköznapi ügyekről) vagy monologizálnak (anyáról, apáról, színházról, saját magukról), vagy épp egyszerre beszélnek egymásra licitálva, mint a Magyarország téma esetében. A piknikasztalt előzetesen maguk állítják fel a két térfélre osztott színházterem közepére, a teavíz a nézők szeme előtt forr fel, lejátszási listájukat és időzítőiket a telefonjukról irányítják. Ami pedig a beszélgetős részeket elválasztja egymástól, az valamilyen – szintén csörömpölő időmérővel kiszabott, néhány perces – egyéb tevékenység, melyről a felek előzetesen mindig megkérdezik egymást: mit csinálnál a szünetben? Ábrándoznék egy jobb világról, üvöltenék, elszívnék egy cigit, meghallgatnám az Úgy szeretném meghálálnit. A furcsa rítus ismétlődése ellenére is járatlan útnak hat, nem tudni, hova fut ki vagy miért indult, s amíg néhány elnyújtottnak tetsző megszólalás edzi a „mi fog történni, ha nem történik semmi” belső kattogása elleni harcot, alig telik el úgy perc, hogy a játszók ne mondanának valami olyasmit, ami kinyit egy ismerősségre építő nevetésszelepet.

Hétpróbás Társulat: Dühöngő. Fotó: Babai Dénes

A Dühöngőben megszólaló figurák az általánosra játszanak, pontosabban látszólag nem is játszanak, csak mondják, ami a mindennapjaik felszínén van. Ez fontos, árulkodó anyag, a közönség pedig újra és újra hálás az olyanok kimondásáért, hogy nehéz megtalálni a szerelmet, hogy a podcastok hallgatása közben zavaró a beszélő nyáltermelődése, hogy az anyák feladják magukat a házasságban, hogy a színpadokon a lélektani realizmus hegemón pozíciója unalmas, hogy az ország antipolitikus, hogy a milyen lehetetlen helyzetbe hozza őket, hogy alig kapnak visszajelzést a munkáikra, és hogy az együttműködés konfliktusokkal jár. Arról van szó, ami van, s bár a „szünetek” idejét rendre a kibeszélteket kompenzálni szándékozó cselekvésekkel töltik ki a játszók, összességében kevés olyan dolgot hoznak létre, ami egyébként nincs. De ha düh nincs, mert ellehetetlenül az olajozott működésre tervezett világban, ahogy ezt az előadás beharangozója állítja, ki fogja azt létrehozni? Ha a darab az adottságok világáról szól, mutassa be bármily nevettetően is annak bosszúságait, valódi düh nem jelenhet meg benne. Panaszkodás ez, s ha nem ékelődne közbe néhány – lélektani realista – epizód, melyekben a szereplők meghatározott ideig és eszköztárral tényleg kikelnek magukból, porcelánkancsót és porcelánturult törnek a Szállj fel, szabad madár dallamára, vagy bokszkesztyűt lengetve üvöltésre biztatják a nézőket, egyszóval ha kikerülnének belőle a dühöt idéző csúcspontok, akkor a felforgatás hiánya teljesen nyilvánvaló lenne.

Csöpi és Öcsi, ha jóindulatúak (és miért ne lennének azok), talán azt mondanák, hogy a társulat a hiánnyal szemez: itt a dühvel, egy másik előadásukban a transzcendenssel, és ez több mint méltánylandó. Keresgélésüket játékokká absztrahált kérdésekkel folytatják, panaszaikkal a dühöt, csettintésükkel a teremtést próbálgatva. Abból dolgoznak, ami rendelkezésre áll, hogy kísértsék, ami nincs – de ami ezzel kicsit lesz is. Főleg, ha a néző szenzorai is bekapcsolnak: ha rájön, hogy rászedték, becsapták, és utána hosszan magyarázza, mi volt a kihagyott ziccer, mi csúszott teljesen félre, melyik alapdöntés tűnik megmagyarázatlannak. A nyitottság és a közönség értő játszatása a produkció feltétlen erénye, ami idővel – hisz ez is egy folytatólagos projekt – izgalmas összecsiszolódást ígér.

Mi? Illés Haibo – Melykó Richárd: Drill
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Alkotók, előadók: Illés Haibo, Melykó Richárd
Mi? Hétpróbás Társulat: Dühöngő
Hol? Pestújhelyi Közösségi Ház
Kik? Lestyán Attila, Szabó Veronika