Pár hete realizáltam Nápolyban, hogy még mindig hagyománya van a karneválnak. A zsúfolt, flörtölő és kiabáló fiatalokkal teli utcán az jutott eszembe, hogy ez a világ mennyire hasonlít a commedia dell’arte világára, erre a játékos valóságra. Hasonló a hangulata a Pesti Színház legújabb bemutatójának, A hazugnak.

Fotók: Dömölky Dániel

Goldoni drámájában Lelio (Ertl Zsombor) velencei tartózkodásának első estéjén megpillantja Rosaurát (Radnay Csilla) és Beatricét (Petrik Andrea). Mivel a Rosaurába szerelmes Florido (Brasch Bence) csak titokban mer szerenádot adni, Lelio aratja le helyette a babérokat. Talán nem árulok el nagy titkot: a komédia folyása nem okoz különösebb meglepetéseket, a sok-sok hazugság és félreértés után Lelio lelepleződik, Rosaurát és Beatricét pedig az eredeti kérők, Florido és Ottavio (Orosz Ákos) jegyzik el.

Horváth Csaba másodjára rendez a Pesti Színházban, a 2019-es Baal után A hazug is magán viseli a fizikai színház ismertetőjegyeit. A commedia dell’arte jellemző mozdulataira építve, sok kitartott pózzal és virtuozitással az események mögött megelevenedik a gondolás Velence is (mozgáskoordinátor: Horkay Barnabás). Illik a gazdag mozdulatvilág a komédia pajzánságához is. A teljesség igénye nélkül: Ertl Zsombor aktív ágyékmozgása, az elveszettségében egyre izgágább Ottavio és Arlecchino, Lelio inasa, akit az Azahriahnak öltöztett ifj. Vidnyánszky Attila alakít, láthatóan (és főleg hallhatóan) tetszenek a nézőknek. A közönség elismerését nem lehet leválasztani a Vígszínház tudatos színész- és sztárépítéséről sem, ami építkezési lehetőséget ad fiatalabb színészeinek, mint például az ebben az előadásban ugyancsak kiemelt Ertlnek és ifj. Vidnyánszkynak. A Vígszínházban ez a trend nem újdonság, néhány évtizede még (az előadás végén ugyancsak hangos tapsot kapó) Lukács Sándor volt a sztárszínészek non plus ultrája.

Éles színű, átalakítható, építőkockákból álló játékházban játszódik az előadás (díszlettervezők: Kalászi Zoltán és Kiss Benedek Kristóf), amit Lelio úgy alakít át és használ könnyedén, ahogy éppen neki megfelelő. Aztán a végén, amikor kiderülnek a hazugságok, és elveszti a kontrollt az események felett, az addig könnyedén alakított építmény darabonként rádől. A szereplők ruhái (jelmeztervező: Benedek Mari) szintén erős színűek, ez alól kivétel a nem véletlenül szürke pulóverbe bújtatott Florid, és szolgája, Brighella (Telekes Péter). Ugyancsak sokatmondó a ki tudja, milyen hazugsággal szerzett kitüntetés-halommal érkező, majd lovagkeresztre váltó Leilo.

A díszlethez és jelmezekhez képest nehezebb viszont a szereplők személyiségét felfejteni, mivel sokszor hátrébb sorolódnak a komédia egy-egy poénjához képest. A commedia dell’arte, és az ebből a hagyományból építkező Goldoni számára fontos a valósághoz való kapcsolódás. Az improvizáció egyik gyakorlati oka az volt, hogy a le nem írt szöveget nem lehetett előre cenzúrázni, így aktuális, a közönséget is foglalkoztató problémákkal lehetett foglalkozni, kijátszva a hatalmat. Ez az előadás is akkor működik, amikor megcsillannak benne a fájdalmas részek. Sajnos ezekből nincs sok, pedig lenne bőven kibontandó kérdés. Lelio kapcsán például az, hogy milyen egy apa, aki húsz évig nem látja a fiát, és csak azért bukkan fel, hogy üzleti és személyes érdekből eljegyezhesse legjobb barátjának a lányával? Milyen apa az, aki jogot formál a fia magánlevelének elolvasására? Milyen lehet egy ilyen apa fiaként felnőni? Hasonló kérdések merülnek fel Rosaura és Beatrice oldaláról is. Milyen apa az olyan, akinek a lányainak jövője csak egy minél hamarabb lezárandó nyűg, ami lehetőleg építse a családi vagyont és a kapcsolati tőkét?

Így viszont, hogy ezek a szálak nincsenek kibontva, nehéz megérteni a szereplőket. Legkönnyebben Lelio szolgája, Arlecchino motivációit könnyű átlátni: ő az idő jelentős részében csak éhes, és bármit megtenne, hogy jól lakjon. Szép jelenet a flört Arlecchino és Colombina, szobalány (Bach Kata) között. Bár elvileg Arlecchino próbálja hazugságokkal elcsábítani Colombinát, valójában a paradicsom és parmezán kezelőjeként Colombina van nyeregben. Hasonlóan átérezhető a két lánytestvér vetélkedése Lelio figyelméért és a vágyott házasságért, amiben egyszerre jelen van a gyerekes harc, a vágy és a kétségbeesés. Öröm nézni Radnay Csillát és Petrik Andreát.

Az előadás végére jut egy egészen izgalmas pillanat. Amint Leilo rájön, hogy belebonyolódott saját hazugságaiba és lelepleződik, Rosaurát átölelő alakja szerelmes férfi helyett inkább túszejtőnek tűnhet hirtelen. Ehhez képest a totojázó Floridóhoz hozzámenni tényleg jobb választás lenne a lány számára. A „happy end”-nél, amikor az elvileg boldog szerelmesek egymáséi lesznek, a „tanulság” gépies elmondásából már nyilvánvaló, hogy nem lesznek ezek boldog házasságok. Kár, hogy kevés ilyen összetett jelenet van az előadásban.

Mi? Carlo Goldoni: A hazug
Hol? Pesti Színház
Kik? Szereplők: Ertl Zsombor, Lukács Sándor, Kőszegi Ákos, Radnay Csilla, Petrik Andrea, Orosz Ákos, Brasch Bence, ifj. Vidnyánszky Attila, Bach Kata, Telekes Péter, Kövesi Zsombor. Díszlettervező: Kalászi Zoltán és Kiss Benedek Kristóf. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Tóth Réka Ágnes és Hársing Hilda. Világítástervező: Hlinka Móni. Zenei munkatárs: Kovács Adrián. Mozgáskoordinátor: Horkay Barnabás. Rendező: Horváth Csaba.