Alföldi Róbert háromszor foglalkozott a népszerű Miller-művel. Először mint színész, majd kétszer rendezőként.

Bevallom, 1959-ben, amikor tíz évvel a megírása után a Nemzeti Színházban színre került a darab, nagy hatást gyakorolt rám. Megfogott a történet, a hazug álomvilágban élő, rövidáruval kereskedő utazó ügynök sorsa, a balesetnek álcázott öngyilkossága (hogy az így járó életbiztosítással biztosítsa családjának a jobb megélhetést), az ígéretes jövő előtt álló fiainak kisiklott élete. Nem zavart a mű szószátyársága (akkor majd’ minden előadást ez jellemzett), viszont újdonság volt a szimultán térhasználat, az ide-oda ugrálás az időben, a valós és képzeletbeli epizódok keverése. És lenyűgözött a színészek játéka. Nemcsak a már nagybeteg Timár József legendássá vált Willy Lomanjára emlékszem, hanem a többiek – mindenekelőtt Somogyi Erzsi (Linda), Kálmán György (Biff), Kállai Ferenc (Happy), Kemény László (Charley), Balázs Samu (Ben) – alakítására is. Marton Endre rendezése etalonná vált.

Fotók: Horváth Judit

Az ügynök halálát a magyarországi bemutató óta majd’ negyvenszer tűzték műsorra (szinte az összes vidéki és számos határon túli teátrum eljátszotta), és legtöbbször idősödő színészek jutalomjátékának beillő előadásban. A rendezők csak ritkán nyúltak úgy e műhöz, hagy túlléptek volna „az amerikai álom” kudarcának szentimentális ábrázolásán. Bár nálunk a pénz hatalmában, a meggazdagodásban megtestesülő siker hajszolása sokáig csak másodlagos közönségélmény lehetett, a színre állítások nemigen törekedtek arra, hogy Willy Loman sorsát időben és térben közelebb hozzák a magyar nézőhöz.

Emlékeim szerint a kevés ellenpéldák egyike Valló Péter 1973-as veszprémi vizsgarendezése, Latinovits Zoltánnal a főszerepben, a másik Zsótér Sándor 1997-es szegedi előadása, amelynek főhősét Király Levente alakította. Mindkettő szakított a realista-naturalista ábrázolással, az önsajnálattal, a didaktikussággal vegyes szentimentalizmussal. Veszprémben Najmányi László egymásba nyúló dobozokból álló díszlete oldotta meg a szimultán jelenetezés szcenikai problémáit, míg Szegeden Ambrus Mária üres térbe helyezte a legszükségesebb tárgyakat, illetve a konyhát csupán az alaprajzának kontúrjával jelezte. Mindkét esetben filmszerű montázstechnika érvényesült, s látványban is megszületett a valós és képzeletbeli rétegek elkülönítése és egymásba folyatása. Vallónál hangsúlyossá vált a maiság: nem egy amerikai sztorit látott a néző, hanem a számára a mindennapokból ismerős figurák történetét. Az enyhén pocakos és hózentrógerrel hónaljig felhúzott nadrágot viselő Latinovits maga volt a kispolgáriság megtestesítője. Másfelől a színész s a Willy fiait alakító Cserhalmi György (Biff) és Harkányi János (Happy) játékmódját a dinamikus, helyenként akrobatikus mozgás jellemezte. Ezt a Willy Lomant nem lehetett sajnálni.

De Király Levente Willyjét sem. Egyrészt, mert Bertók Lajos, Illetve a szerepet tőle átvevő László Zsolt olyan erőteljessé tette a felnőtté váló, megtöretett és kiábrándult Biff szerepét, hogy kettejük összecsapásában egyértelművé vált az ügynök önámító hazug világa, másrészt Zsótér számos elemmel (mindenekelőtt az Ózra való utalásokkal) elidegenítette a történetet. A rendező hangsúlyossá tette, hogy az egész történet az ügynök képzeletében játszódó mozaikokból rakódik össze (ezért lett az előadás címe a darab első címvariációja: Fejének belseje).

Alföldi két előadás-felfogása sokban rokonítható ezekkel a színre állításokkal. Rendezéseihez jó előiskola volt, amikor Sándor Pál előadásában Happyt játszotta. A Budapesti Kamaraszínházban 2000-ben Kern András volt Willy, Kamarás Iván pedig Biff. A korrekt, de nem éppen revelatív produkcióban „a kisebbik fiút, Happyt játszó Alföldi Róbert gondosan megformál egy léha racionalistát. Az élettel, tulajdon középszerűségével, az élethez elengedhetetlennek tetsző hazugságokkal megalkuvó hedonistát. Nem akarja az igazságot, ki akar térni előle, el akarja odázni az elkerülhetetlen tragédiát. Megromlott jellem”.^[1]

Alföldi először 2004-ben vitte színre Az ügynök halálát, mégpedig a Thália Színházban. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért épp ezt a darabot választotta, rávágta: Bodrogiért. Ugyanis Willy Lomant ő játszotta, akinek legfontosabb partnere Vári Éva (Linda), László Zsolt (Biff) és Czapkó Antal (Happy) volt. Azonban paradox módon mégsem Bodrogi Gyula alakítása lett az előadás legdominánsabb eleme, hanem Kentaur díszlete. A színpadot óriási bútorokkal zsúfolta tele: kétméteres asztal, hozzáillő méretű két szék, egy óriási fotel, fridzsider. Ezekhez a tárgyakhoz képest eltörpültek a színészek, még a két, igen magas fiú is. Ez a látvány magáért beszélt, jórészt elmondta azt, ami a darab lényege: az egyén kiszolgáltatottságát, kisszerűségét s azt a tárgyiasságban és anyagiasságban megnyilvánuló korparancsot, ami kötelezően követendőnek tűnt. Bár Bodrogi ismételten és sokadszor igazolta, hogy az egyik legjelentősebb színész – aki Loman szerepében is megmutatta az esendő, a lehetőségeivel élni nem tudó, szánandó, de az indulatait, tévedéseit és gyengeségeit is elfogadtató kisembert –, a hatalmas díszletmonstrumban csaknem elveszett, és a bútorok közötti közlekedés (a székekre például külön kis lépcsőkön lehetett felmenni) széttöredezte az előadást.

Két évtized múltán Alföldi ismét színre vitte Az ügynök halálát. Ez az előadás természetesen sokban különbözik elődjétől. Nemcsak arról van szó, hogy az eltelt húsz évben a rendező, a színházi közeg és a világ alaposan megváltozott, hanem arról, hogy ami korábban kuriózumnak számított, az ma ismerős, mindennapos tapasztalatunk lett.

A rendező – Vörös Róbert dramaturg közreműködésével – már 2004-ben is kiiktatta a szövegből az amerikai utalásokat, most ezt még radikálisabban megtette. Ezt szolgálta az, hogy a mostani dramaturg, Bíró Bence újrafordította a darabot. Olyan, a köznapi beszédhez igazodó textus született, amelynek alapján a cselekmény akár itt és most is megtörténhetne. Ezt a mához közelítést szolgálja, hogy Biff nem töltőtollat lop el az álláskereső interjúján, hanem laptopot, Willy éjszakai monologizálás helyett vagy közben tévén szörfölget stb. (Zárójelben, de nem mellékesen: klasszikus és félklasszikus darabok maivá tételének szinte kötelező és igen gyakori eszköze a köznyelvhez igazodás jegyében sűrűn elhangzó káromkodás és trágárkodás. Ez történt Az ügynök halála esetében is. Holott mennyivel kifejezőbb és erősebb lenne például a Lomant alakító Stohl András háromszor és egyre intenzívebben ismételt bassza meg!-je, ha e kifejezést nem kötőszóként használnák a szereplők Willy tehetetlenségének és  elkeseredettségének e pillanata előtt is, után is.)

A dramaturgiai beavatkozások következtében a két felvonásra és egy rekviemre tagolt drámából egyfelvonásos színpadi mű lett. Ez csak radikális húzások árán történhetett meg korábban is, most is. A Tháliában játszott produkció cselekménye kiegyenesedett, mivel a múltban játszódó epizódok és ezáltal szereplők is (Charley, a barát és annak fia, Bernard) kimaradtak, a Centrál színházi előadás pedig nyolc szereplős kamaradarab lett, amelyben felvillannak múltbeli epizódok is, de nincsenek teatralizálva, mert ezek mint Willy emlékei említődnek.

Abban, hogy a múlt és jelen között „utazó” Loman kerüljön a középpontba, hogy abszolút róla szóljon a történet, kulcsszerepe van Kálmán Eszter látványvilágának. Egyetlen térben zajlik a többhelyszínes játék: egy lakókonyhában, amelyben a kiemelt fontosságú fridzsider és mikrohullámú sütő mellett nagyképernyős televízió és a tér közepén álló, fémvázas nyűtt fotel a legdominánsabb tárgy. A tévé legfontosabb funkciója az, hogy Willy Loman bátyja, példaképe, Ben a képernyőn jelenik meg (a Tháliában a hátsó díszletfalra kivetített óriás képen volt látható). A fotel pedig hol a nézőtérrel szemben, hol annak háttal áll, s a pozícióváltással is a múlt és jelen közötti dramaturgiai váltást lehet érzékeltetni. A szoba-konyha hátsó fala fölötti plató szolgál a fiúk hálószobájául, de ez a térfél jelzi a beton házmonstrumok közé beszorított kis kertet is (ahova Willy a halála előtt még zöldségpalántákat ültet). Villanyégők fényfüzére osztja a színpadteret, aminek metaforikus (az előadás elején és végén, vagy a múltra utalva) és helyszínjelölő (bár, ahol a fiúk és apjuk találkoznak, illetve a szállodai szoba, amelyben Willy sorsdöntő légyottja zajlik) funkciója egyként van.  Egyetlen helyen bontja meg a tervező az egységes látványt, a cselekmény fordulópontján, amikor Lomant elbocsátja állásából az új generációt képviselő, csak a hasznot szem előtt tartó fiatal Howard: ekkor baloldalt betolnak a színpadra egy íróasztalt.  Ez a jelentéses díszlet nagyszerű keretet biztosít a történet lebonyolításához. A jelmezeket is Kálmán Eszter tervezte. A figurákat pontosan jellemző ruhakollekcióból kiemelkedik Linda szürke melegítője, Willy bordó ujjatlan pulóvere és barna trottyos nadrágja, meg a nyakkendők.

Alföldi ennél az előadásnál is elmondhatta volna, hogy egy színész kedvéért fogott bele a darab rendezésébe: Stohl Andrásért. Stohl megrázó alakítást nyújt. Már az első percekben megteremti a főszereplő összetett karakterének lényegét. Hosszan szótlanul ül egymaga a színen, majd maga elé motyogva beszélni kezd. Már-már megszánnánk az összetörtnek látszó férfit, amikor felesége, Linda aggódó érdeklődésére felcsattan és durván leordítja az asszonyt. Stohl Willy Lomanját sem lehet sajnálni. Egyfelől igaz, hogy a világ kegyetlenségének áldozata, másfelől maga is hibás, hogy oly kevésre vitte. Az a kép, ami önmagáról őbenne él, velejéig hazug, s ezt a hamis önképet plántálja át a fiaiba is. Ez az ügynök a vevőivel nyájas, a családjával szemben zsarnokoskodó. A színész pregnáns váltásaival mindvégig ezt a kettősséget érzékelteti. Az egyik pillanatban korholja a csodált elsőszülött fiát, hogy semmire sem vitte, a másikban álmokat sző Biff felívelő karrierjéről. Ahogy most, nyilván korábban is eljárt a keze, akár a fiainál, akár a feleségénél. Stohl András alakításának legmegragadóbb pillanatai azok, amikor egyszerre tudja megmutatni a figura kiszolgáltatottságát és önérzetességét: Howard Wagnernél a jobb állásért kuncsorogva vagy amikor Charley barátjától elfogadja a szokásos pénzsegélyt.

Ahogy Loman karaktere átalakul a szokásos szerepfelfogásokhoz képest, a többieké is többé-kevésbá átformálódik. Szécsi Bence a megszokotthoz képest kevésbé hangsúlyozza Happy linkségét, állhatatlanságát, és Lindához hasonlóan felerősödik az a szerepe, ahogy a bátyja és az apja között próbál közvetíteni, illetve békíteni. Még inkább felerősödik Biff karaktere. Fehér Tibor alakítása hasonlóan súlyos, mint Stohlé. A fiú és apja konfliktusa nyílt összecsapás. Két ellentétes magatartást képviselnek, az egyikük a realitás talaján igyekszik állni, a másik irreális szférában él. Biff egy pillanatra meginog, amikor visszajön a szülői házba és csaknem ismét apja hatása alá kerül, de miután ölre mennek egymással, végképp szakít a lomani önbecsapással. Szép rendezői gesztus, hogy a 2004-es előadás Biffje, László Zsolt játssza Bent, Willy testvérét, aki a tévé képernyőjén keresztül szól öccséhez.

Más alakításokhoz és szerepfelfogásokhoz képest Linda alakja is más lett, megnőtt. Balsai Móni Lindája egyenrangú Willyvel a házasságukban, s nem a háttérbe húzódó szerető és aggódó feleség, hanem kemény asszony, aki ismeri férje minden problémáját, sikertelenségének és álmaiba menekülésének okait, és tudja, mi állhat Willy egy-egy durva szóbeli vagy tettleges kifakadása mögött. Ezért nem lesz a férj felcsattanásiból házastársi csetepaté. Meg azért, mert a két embert alapvetően a szeretet köti össze. Linda Balsai megformálásában puffer-funkciót tölt be Loman és fiai összeakaszkodásaikor. De ha kell, lehordja Biffet és Happyt, amikor azok érzéketlenek apjukkal szemben, Willyt pedig igyekszik kibékíteni önmagával.

Ahogy az előadás kezdetén Stohl egymaga tölti be a teret, a lezáráskor, az egyetlen rövid monológra meghúzott rekviemben csak Balsai Móni Lindája búcsúzik az öngyilkosságot elkövető Willytől. Közben szállítómunkások hozzák a vadonatúj hűtőt, tévét és egyéb használati eszközöket.

Az előadásnak zajos sikere van, akárcsak az ugyanazon napon Budaörsön bemutatott A vágy villamosának. A hujjogás, az álló taps természetesen a jó produkciónak és a főszereplőnek, Stohl Andrásnak és a Williams-drámában Takács Katalinnak szól. De másnak is. Az elmúlt évtizedekben a szakmai közvélemény hajlamos volt az olyan típusú darabokat, mint Az ügynök halála vagy A vágy villamosa leírni, mondván, hogy afölött, amiről és ahogy ezek szólnak, eljárt az idő. A mostani siker viszont számomra azzal a tanulsággal is szolgál, hogy a nézők ki vannak éhezve a nagy történetekre, és hálásak, ha e történetek olyan, kisember voltukban is nagy formátumú személyekről szólnak, akikkel együtt lehet élni, akik sorsát empátiával lehet követni.

^[1] ZAPPE László: Küzdelem a legendával. Színház. 2000/12. 32 o.

Mi? Arthur Miller: Az ügynök halála (ford. Bíró Bence)
Hol? Centrál Színház
Kik? Stohl András, Balsai Móni, Fehér Tibor, Szécsi Bence, Földes Eszter, Kocsis Pál, Puskás Dávid, László Zsolt (Videón). Fordította: Bíró Bence. Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter. Dramaturg: Bíró Bence. Rendezte: Alföldi Róbert.