Olyan jó lenne elfelejteni Szophoklészt. Mármint arra az időre, amíg Robert Icke, a jelenkori angol (és holland) színház csillagának-sztárrendezőjének, színpadi szerzőjének Oidipusz című darabját nézem a Radnóti Színház lefegyverzően magasszínvonalú alakításokban gazdag előadásában.

Fotók: Dömölky Dániel

Merthogy az alapötlet remek: mai konfliktushálóban elmesélni az Oidipusz-történetet. Az angol irodalomban ennek van előzménye, Icke talán támaszkodott is rá drámája megírásakor: Shelley 1820-ban megírta Oidipusz-átiratát (Oedipus Tyrannus or Swellfoot the Tyrant), s álnéven publikálta is művét. A kétfelvonásos, erősen szatirikus hangvételű dráma IV. György feleségének éppen ekkor zajló hűtlenségi pere kapcsán a hatalom bűvöletében élők pöffeszkedő képmutatásáról, kicsapongó életmódjáról és időnkénti bukásáról szólt. A szophoklészi tragédia történetvezetését követte Shelley, s hogy mennyire érzékeny pontján találta el a királyi családot, szélesebb értelemben az angol legfelső körök értékrendjét, mutatja, hogy a drámát azonnal betiltották. Ilyen „sikerre” Icke drámája nem aspirálhat – nem mintha Szophoklész drámája ne szól(hat)na ma is döbbenetes erővel hatalmasaink értékvesztéséről (már ha volt nekik egyáltalán), s ne figyelmeztet(het)ne Szophoklész a féktelen hatalomvágy veszélyeire, a teljhatalomra törő középszer erkölcstelenségére.

Csak hát Icke nem képes a szophoklészi szövegben, vagy akár csak a mitológiai történet felhasználásával ilyen mélységekbe hatolni, dramaturgiája több ponton is félresiklik. Szikszai Rémusz rendezésének egyik legnagyobb értéke, hogy ezeket a cselekmény- és történetvezetési hibákat majdnem teljesen feledtetni tudja, rendezői ötleteivel olyannyira elfedi őket, hogy biztosak lehetünk benne, a Radnóti Színház előadása nagyon sikeres lesz – méghozzá megérdemelten! Hiszen színházban vagyunk, ahol a hatás, a pazar színészi alakítások, vagyis a pillanat ereje sokkal fontosabb, mint a történet egy-egy érthetetlen fordulata, következetlensége. Ha egyáltalán azokról van szó, hiszen könnyen lehet, hogy az egész nem több, mint egy színházi kritikus, ráadásul filológus „kukacoskodó” dohogása… De az a helyzet, hogy Icke Oidipuszának történetvezetési hibáit még Upor László gördülékeny, szép, nem utolsósorban nagyon jól mondható fordítása sem tudja elfedni.

A díszlet kitűnő (Zöldy Z. Gergely munkája). Ideiglenes, kapkodva összeeszkábált, nyilván sebtiben összetákolt panelek, szándékosan ottfelejtett, feltűnő rések (!) e papundekli panelelemek összeillesztésénél, szedett-vedett ülőalkalmatosságok az ülőkanapétól a fémvázas székekig, amelyeknek se színben, se anyagban semmi közük egymáshoz, itt két babzsák, ott egy ülésre alkalmas, hatalmas labda, feszültségoldásra egy kosárlabda, laptopok. Szóval, teljes és az adott kontextusban természetes káosz. Igen, egy választási kampány idején így kell kinéznie egy választási párt főhadiszállásának. Jobb oldalt, a magasban óriás tv-képernyő, választási kampány-jelenetek. Oidipusz kísérőitől körülvéve vonul, autójához siet, választási beszédet tart, ellenlábasát szidja, az unásig ismert politikus-propaganda cécó. Sajnos az első húsz perc után örökre elsötétül a képernyő, a cselekmény jelenében, vagyis a választás éjszakáján semmit nem közvetít, pedig ha valaki már járt ilyen „főhadiszálláson”, az tudja, hogy ilyenkor minden szem a képernyőre tapad. Ehelyett itt Berényi Nóra Blanka (Likhásznak hívják, ami férfinév, ez kicsit zavaró, de meg lehet szokni) időnként egy cédulán behozza a szavazás pillanatnyi állását. Igaz, ezek a rövid epizódok felépítenek egy lehetséges – vagy beteljesült?! – Oidipusz – Likhász titkos szerelmi kapcsolatot, s ez feszültséget kelt, jelentősen felerősíti az előadás amúgy is pontosan felépített érzelmi feszültségét.

A színlap megnyugtatóan, becsületesen közli is – igaz, szinte kibetűzhetetlen méretű betűtípussal –, hogy ez a dráma „Szophoklész nyomán” született, már csak az a kérdés, hogy itt és most mit fog jelenteni a „nyomán”, mi tart meg Icke Szophoklészból és mi az a személyes mondandója, amelyhez kiindulópontul az egyik legtragikusabb görög mitológiai családtörténetet találta a legmegfelelőbbnek. A legfontosabb kérdés, hogy mennyire akar/tud elszakadni a görög – azon belül thébaii – mitológiai történettől. Szophoklész a fontosabb, vagy csak ürügy valami nagyon mai történet elmondásához, hamar elfelejthető kiindulópont, ami a bátran vállalt anakronizmusok segítségével vakító kontúrokkal megalkotott tükörképünkkel szembesít, s a szereplőkben, a konfliktusokban, a vállalt morálban és értekekben a köztünk élő Oidipuszokra, Iokasztékra, Kreónokra és a többiekre ismerünk. Igen, ez jó lenne: ha nekünk és rólunk szólna Icke Oidipusz-drámája.

Szophoklész primátusára utal, hogy Ickénél a thébaii mítoszkör jól ismert neveit viselik a szereplők (kivéve a jóst, akit itt Tiréziásznak hívnak – nem értem, miért ez a váratlan, magyaros /?/ archaizálás; mintha hirtelen Bornemissza Péter 16. századi nyelvén szólalna meg Icke). De aztán elhagyjuk Szophoklészt és kiderül, Laiosz már vagy harminc éve halott (ez jó hússzal több, mint az ókori tragédiában és a mitológiai hagyományban). Csakhogy ebből súlyos és sajnos megválaszolatlanul maradó kérdések következnek: azóta ki uralkodott ebben a városban? Nyilván nem Kreón, ő most Oidipusz kampányfőnöke, ami rendben is lehetne, de csak még jobban kiemeli a kérdést, hogy az elmúlt évtizedekben milyen államberendezkedés volt ebben a városban, kié volt a hatalom, amelynek megszerzésére most Oidipusz a toronymagas esélyes? És hát arra is ki kellene térni néhány szóban, hogy Iokaszté, a harminc éve megözvegyült miniszterelnökné (?) mit csinált akkor és mit azóta? Meg hát az sem egyszerű kérdés, hogyan került a közelébe Oidipusz, aki Ickénél nem a korinthoszi királyi pár, hanem egy egyszerű parasztházaspár gyermekének tudja magát (s ezt időnként öntudatosan hangoztatja is). Azt tudjuk meg az anyjának tudott Meropétól (Szophoklész nem lépteti fel, megelégszik azzal, hogy ő a Korinthosz király, Polübosz felesége). Itt szegény parasztasszony, aki eljött fiához, hogy leleplezze az egykori örökbefogadást, hogy az erdőben talált, kitett csecsemőt magukhoz vették, becsülettel felnevelték. Senki nem akarja meghallgatni, rendben, de akkor arra is kellene térni, hogy hol, milyen körülmények között nőtt fel ennek a szegény parasztcsaládnak a gyermeke, Oidipusz, hogy aztán tizennyolc évesen sportkocsijával (?) száguldozva halálos balesetet okozzon – mint most kiderül, megölve apját, Laioszt? De ilyen „mellékes” részletekkel Icke nem bajlódik. Pedig így nagyon ingatag lábakon ál ez a történet. Tanulság: Szophoklész szövegét nem lehet csak úgy megbuherálni, az bizony sziklaszilárd logikával felépített, koherens történet, csak az nyúljon bele, aki hasonló szigorú rendet tartva képes újraírni.

Mindeközben kitűnőbbnél kitűnőbb színészi alakításokat látunk: Kováts Adél fantasztikusan pontos alakításában természetesnek érezzük, hogy ennek a virulóan szép asszonynak a szerelme/férje jelenti a világon a legtöbbet, s egyáltalán nem szégyelli, hogy ebben a szerelemben a szexualitás, a boldogan és nyíltan felvállalt erotikus vonzódás központi szerepet játszik. A lányával, Antigonéval (Kozma Veronika e.h.) kibomló anya-kamaszlány konfliktusa az előadás egyik legszebben kidolgozott része – csak érteném, hogy Icke miért száműzte a történetből a másik lányt, Iszménét! Pál Andrásé a másik főszerep, s ő fölényes biztonsággal hozza a hatalom megszerzésétől karnyújtásnyira lévő férfi már-már gyerekes, kitörni készülő boldogságát. De már benne van a holnaptól teljhatalommal rendelkező államférfi gőgje és saját tévedhetetlenségébe vetett hite is. Remek, ahogy elragadják indulatai, amikor Kreónnal, illetve Teiresziasszal ütközik, s remek, ahogy esendő férfiként más és más regiszteren képes szeretni Jokasztét, illetve érzékeltetni, hogy adott esetben Likhásznak is juthat a szerelmi szenvedélyéből. Egyetlen jelenetben éreztem megbicsaklani az alakítás ívét, de ez is inkább Icke, mint a rendezés, vagy az alakítás hibája: a Kreón elleni dühkitörést minden átmenet nélkül követi a tortagyújtásos, meghatónak szánt családi ünnepség, s Oidipusz hangulati váltása egyszerűen megoldhatatlan. László Zsolt kitűnő Kreón, egyszerre hűséges Oidipuszhoz, majd a történet fordulatai nyomán kizárólag pillantásával, egy-egy kézmozdulatával, elfordulásával érzékelteti nem tetszését, aggodalmát, hogy Oidipusz reakcióiból, jellemváltozásából nagyon nagy baj lehet. Súlyos családi titkok tudója, s ennek a tudásnak a felelősségét szavak nélkül is, mindvégig érzékeltetni tudja. Icke teljesen kiiktatja a Szphinx-történetet, ugyanakkor a szörny találóskérdését (amelynek megfejtése Szophoklésznél Oidipusz legnagyobb, Thébait megmentő, nem utolsó sorban a trónt és a frissen megözvegyült királyné kezét számára biztosító hőstette) mint hatásos poént megtartja. Egy dramaturgiailag menthetetlenül rossz, végtelenül mesterkélt megoldást választ: Kreón egy Antigoné kezéből elvett könyvből felolvassa, majd rögtön meg is fejti a Szphinx kérdését – ennek a közbeiktatott jelenetnek a cselekményhez itt semmi köze (hacsak nem azt akarja „bizonyítani” Icke, hogy Kreón milyen okos, akár egyszer majd egy új Oidipusz is lehetne?!). Igen, jól érzi Icke, hogy valami nincs rendben Kreónnal – mármint Szophoklésznél –, csak éppen nem érti, mi az, ezért ez a suta, sehová nem vezető okoskodás. Ugyanígy azt is jól érzi, de nem érti, hogy mi Teiresziasz szerepe. Teiresziasz megjelenik, sőt, teljesen a szophoklészi szerepben lép fel: jósol, összevész a királlyal. Ettől viszont több szinten is teljesen kaotikussá válik Ickénél a cselekmény: ha egy 21. századi, demokratikus berendezkedésű ország (fő)városában, a parlamenti választás éjszakáján vagyunk, akkor mit keres itt egy teiresziaszi tekintélyű, a görög mitológiából idecsöppent jós? Egyáltalán, ki ő? Ha a hatalom közelében, megkérdőjelezhetetlen tudással és befolyással bíró „tanácsadó”, „politikai elemző”, és mindent tud Laiosz harminc évvel ezelőtti haláláról, meg Oidpuszról, akkor hol volt az elmúlt harminc évben? Miért nem szólt a város vezetőinek (kinek is?!) korábban, hogy baj van? Nem, ez lehetetlen. De a mitológiai időből kiemelt, szophoklészi időpillanatban sem lehetünk, ami pedig Teiresziasz otthona, idősíkja lehetne, hiszen az istenek, héroszok és ezek alosztályainak (félistenek, jósok, nimfák stb.) világa és a választási éjszaka, a számítógépek, a színpadon központi helyet elfoglaló digitális óra, tv-képernyő stb. együttes jelenléte nyilván összeegyezhetetlen egymással. És hát amiket jósol! Bálint András Teiresziasza üdítő színfolt, tökéletes alakítás. Bár a legkevésbé kitalált szereplő – újabb Icke-hiba! –, a vak jós elesettsége, fizikai kiszolgáltatottsága és apollóni mindentudása közötti feszültség pontos felmutatását Bálint András hibátlanul, tanítanivaló magabiztossággal játssza el. Martin Márta nagyon jó Meropéként: egy egész életen át ránehezedett titoktól akar most megszabadulni, s a számára végtelenül idegen környezetben minden színrelépésének óriási súlya van. Schneider Zoltán új szereplő – mármint Szophoklészhoz képest, nála egy névtelen pásztor szerepel Oidipusz megmentőjeként –, de dramaturgiailag nincs is igazán tisztázva a helye „Iokaszté testőré”-nek. Azt kellene megmutatnia, hogy egész életén át szerelmes volt Iokasztéba, most meg segédkeznie kellene Oidipusz leleplezésében. Nyugdíjazzák, el kellene mennie, de el is búcsúznak tőle, de aztán csak marad. Gazsó György Laiosz egykori sofőrjeként hiteles, nagyon erős alakítás, minden szavában, mozdulatában ott van a kérdés nélkül a hatalom szolgálatában álló, alázatos és megalázkodó örök kisember, aki csak élni és túlélni szeretne mindent, s nem akar, nem mer gondolkodni, ítélni a hatalmasok tetteiről. A fiúk, Eteoklész (Kuttner Bálint) és Polüneikész (Major Erik) nyúlfarknyi szerepükben a kellő átéléssel, túlzások nélkül, hitelesen hozzák a problematikus, de könnyed léhasággal életüket élő kamaszokat. Ők (is) áldozatul esnek Icke nagyot akarásának, mindent egyetlen történetbe zsúfolni akaró dramaturgiájának: Eteoklész csélcsap szépfiú, szakított kedvesével (hogy ez mért kap ilyen nagy hangsúlyt a történetben, nem értem), Polüneikész meleg, ami csak arra jó, hogy Oidipusz és egyáltalán, az egész család elfogadó, a másságot szeretetteljes megértéssel kezelő mivoltát ki lehessen emelni. És hát a lezárás … Pedig itt még minden jóra, mi több, nagyon jóra fordulhatna, egy mának szóló, érvényes Oidipusz-olvasat villan fel egy pillanatra, hogy azután semmivé váljon valamely rosszul értelmezett tekintélytisztelet (?), a szophoklészi történet túlzott (?) megváltoztatásától való félelem miatt! Már túlvagyunk a nagy leleplezéseken, fény derült az apagyilkosságra és az incesztusra is, az egész, boldognak tudott múlt semmivé foszlott. Iokaszté és Oidipusz mégis a választási győzelmet követő ünnepi fogadásra készül, előttünk öltözik át ez a két, lelkileg teljesen összetört ember: lassú mozdulatokkal veszi fel sötét, elegáns öltönyét Oidipusz, Iokaszté estélyi ruhájának cipzárját a nyilván évtizedek óta megszokott mozdulattal húzza fel, s mindjárt indulnak az ünnepre. Mintha minden menne tovább a megszokott úton, az élet a leleplezett bűnök ellenére a teljes erkölcsi összeomlás után is ugyanúgy folytatódik, mint korábban. Nagy ötlet! Ráadásul így értelmet nyerne Teiresziasz jóslata (ilyen jóslat Szophoklésznél nincs, ez Icke találmánya!): „mindent megfordít, de maga ugyanaz marad!” Ha itt befejeződne az előadás, minden korábban elősorolt hibát megbocsátanék Ickének!  Ehelyett – derült égből villámcsapás – visszatérünk a szophoklészi befejezéshez: Iokaszté el, véres-látványos öngyilkosság (főbelövi magát), Oidipusz megvakítja önmagát (hab a tortán: Iokaszté tűsarkú cipőjével). Egy izgalmas, mai Oidipusz-értelmezés omlott össze.

Mélyen egyetértek kiváló filozófus barátommal, aki az előadás után kicsit szomorúan, de rendkívül találóan jegyezte meg: „Remek előadás, csak szólni kellett volna, hogy Icke Így írtok ti-drámát írt: Oidipusz, írta Tennessee Williams.”

Mi? Robert Icke: Oidipusz – Upor László fordításában
Hol? Radnóti Színház
Kik? Pál András, Kováts Adél, László Zsolt, Martin Márta, Schneider Zoltán, Berényi Nóra Blanka, Bálint András, Kozma Veronika e.h., Kuttner Bálint, Major Erik, Gazsó György, Szikszai Gáspár, Varga Frigyes. Dramaturg: Hárs Anna és Szikszai Rémusz. Díszlettervező: Zöldy Z Gergely. Jelmeztervező: Szelei Mónika. Media design és pártarculat: Varga Vince. A rendező munkatársa: Ari Zsófi. Rendező: Szikszai Rémusz.