Középkorú pár utazik a négyeshatoson. A nő (Száger Zsuzsanna) épp nyugtatja a férfit (Szabó Domokos) annak könyvbemutatója után, amikor egy fiatal lány (Walters Lili) lép oda hozzájuk a férfi könyvével, és aláírást kér a szerzőtől. Hosszú perceknek kell eltelnie ahhoz, hogy a férfi visszaforduljon a feleségéhez. Addig a nő tartja a gyertyát a laza flörthöz, tollat ad az aláíráshoz, és legfőképpen nagyon figyel. Reisz Gábornak erőssége, hogy az ehhez hasonló, hétköznapi, a Mechwart liget és a Margit híd budai hídfő között megtörténő kríziseket szimpátiával ábrázolja, aztán el is engedje.

Fotók: Toldy Miklós

Ezzel az erős jelenettel indul Reisz legújabb rendezése, a Nem beszélve arról, hogy…, a KV Társulat és a Proton Színház közös produkciója a FILC-ben, Fischer Iván Lakásszínházában. Egy jó dolog viszont kijön a fájdalmas helyzetből. A nő meghallja, ahogy egy utastársa (Urbanovits Krisztina) telefonon mesél egy történetet egy Laura nevű lányról, és ezt választja a következő filmje témájául. A továbbiakban az előadás cselekménye a villamoson hallott filmötletből kibontakozó projektet követi a premierig, át a forgatókönyvíráson, szereplőválogatáson, forgatáson és vágószobán. Laura élete amúgy meglehetősen rejtélyes, mindenki azt lát bele, amit szeretne. A történet alapjait elég hamar megtudjuk: a lány pont akkor adja fel a kutatói állását, és költözik külföldre, amikor három év titkos viszony után Károly, a főnöke épp elhagyja érte a családját. Laura eltűnésének okairól azonban nehézkesen derülnek ki valódi részletek. Pedig Száger Zsuzsa rendezője őszintén dolgozik azon, hogy magyarázatot találjon mindenre, még Károlyt is meginterjúvolja. Abból a beszélgetésből is nagyrészt csupán annyi derül ki, hogy Károly nem igazán ismerte a szeretőjét, volt barátnőjét a szobor/hús-vér ember dichotómiával írja le, aminél azért feltételezhetően minden ember komplexebb. Aztán Laura (Tar Judit) válaszol a megkeresésre, sőt találkozik is a rendezővel. Az alkotás hivatalos témájának és személyes tétjeinek távolsága ebben a jelenetben csúcsosodik ki: Laura nem ismeri fel magát a filmben, és kiderül, hogy egyszerűen azért lépett le Magyarországról, mert kapott egy jobb lehetőséget Új-Zélandon.

Az előadás főszereplője viszont nem egy ember, hanem maga a készülő film. Mintha az alkotókat az első és még pár jelenetet leszámítva kevésbé érdekelték volna a személyes sorsok, mint a filmkészítés belső világa, dilemmái. Viszonylag sok filmes „belső poént” megtudunk a Nem beszélve arról, hogy…-ból, és ez a „bepillantás” a filmes világba nézőként adhat egy bennfentességérzést. Ez a hangsúly talán nem független attól, hogy Reisz alapvetően filmrendező, ezen kívül egy színházi munkája volt korábban (Komolyan röhejes vagyok, 2021), ugyancsak a Proton Színháznál. Filmes technikát idéznek a sötétítéssel megoldott, vágásszerű váltások is, amelyek a rövid, egymás lazán követő jeleneteket elválasztják egymástól.

Pedig lenne itt kibontani való téma bőven, amit az előadás maga is pedzeget: mennyire szól az alkotás annak témájáról, és mennyire az alkotó privát életéről? Mennyire jelennek meg személyes, a valódi életben nehezen vagy egyáltalán nem kimondható érzések egy alkotáson keresztül? Részben kapunk ezekre a kérdésekre választ, de a rendezés sokkal inkább a helyzetkomikumra épít.

Az előadás persze felvet így is nagyon komoly kérdéseket, többek között a filmkészítés világáról, és ilyenkor tud a legjobban működni a humora is. A kultúrafinanszírozás egyenlőtlen elosztásának égető problémáját pontosan mutatja be egy biennálén játszódó, egyre inkább őrületbe hajló, kétségbeesett pénzügyi forráskeresés. Fájdalmas látni, ahogy a filmterv két szék között a pad alá esik: a Nemzeti Filmintézet nem támogatja, de mivel nem illik bele a nemzetközileg aktuálisan trendi identitáspolitikai kategóriákba, külföldön sem érdekes. Hasonlóan fontos tünetét mutatja meg az egyre kevésbé fenntartható színész létnek az a monológ, amelyben a színészt játszó Szabó Domokos arról mesél, hogy a következő másfél napjának hogy van minden egyes perce beosztva ahhoz, hogy anyagilag túléljen, miközben a magánélete romokban hever. A szféra alulfinanszírozottságát minimalista látványával maga az előadás is alátámasztja. A díszletet öt szék alkotja, jelmezként a színészek hétköznapi, fekete ruhát viselnek, csak Laura van színesben.

Az értékes jelenetek mellett viszont folyamatosan szalad tovább az előadás, nincs idő arra, hogy leülepedjenek ezek a gondolatok. Vannak persze szép motívumok, amelyek összekötik az előadás különböző részeit, mint például az a jelenet, amikor a rendező a film premierje előtt ugyanazt a lózungot veszi elő az őt kérdező újságírónak, amelyet az előadás elején a férje a négyeshatoson a rajongójának mondott: „minden valós, és semmi se valós”.

Ezekből az összekötő szálakból viszont sajnos nincs sok. Az előadás egyben tartása így a színészekre hárul, akik nagyrészt a helyzetkomikumra támaszkodva tisztességesen viszik a hátukon az előadást. Jól működnek a jelenetekbe sűrített kis paródiák, mint például a biennálés pénzhajhászás, a film bemutatója utáni közönségtalálkozó, vagy Kenéz Ágoston a forgatáson elveszett kávéhordó fiúja.

Azzal kezdtem, micsoda erőssége Reisznek, hogy rövid jeleneteken keresztül megmutassa a valóságot. De milyen jó lenne, ha ezek egymással összefonódva távolabbra is mutatnának.

Mi? Reisz Gábor: Nem beszélve arról, hogy…
Hol? FILC – Fischer Iván Lakásszínháza
Kik? Kenéz Ágoston, Szabó Domokos, Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina, Tar Judit, Walters Lili. Rendezőasszisztens: Tüű Zsófia. Koproducer: Büki Dóra. Műszaki vezető: Éltető András. Technikus: Rigó Zoltán. Rendező: Reisz Gábor