Az Örkény Stúdió legújabb bemutatója ízig-vérig kortárs előadás. Nemcsak azért, mert a darabot a kortárs szerző és rendező, Kincses Réka jegyzi, hanem legfőképpen mert a produkció által felvetett problémák, középpontban a multikulturalitással és a generációs különbségekkel, aktuálisabbak nem is lehetnének. „Hochaktuell” – mondaná a német.

Fotók: Horváth Judit

Kincses Réka témaválasztása mindenekelőtt merész, hiszen sokat taglalt és vitatott témákra fókuszál. Könnyű ilyenkor beleesni a felszínesség hibájába, de a másik véglet, a túlzott politikai korrektség – már ha létezik ilyen, szerintem igen – szintén egy lehetséges veszély. A Karácsonyozzatok velünk… azonban mindkettőt elkerüli: az alkotók a német és a magyar kultúra közti különbségeket értő módon, finoman, de határozottan, reflektíven és (ön)ironikusan tálalják. Az előadás friss és rendkívül okos humora szintén az értő és megértő megközelítés miatt tud igazán jól működni. Ez a humor határozottan nem felszínes, nem helyzetkomikumon alapul; sokszor merész, szemtelen és legfőképpen megosztó. Mégis, szinte elröppen a két óra, miközben az ember csak annyit vesz észre, hogy újra és újra nevet – utólag áll össze a kép, hogy a humort az alkotók tulajdonképpen csak eszközként használják arra, hogy komplex témákról beszéljenek érthetően, mégis mélyre ásva.

Az egyik legizgalmasabb összehasonlítási alap a múltfeldolgozás kérdése. Az alkotók a második világháború traumáját és a nácizmust állítják szembe a trianoni döntés feldolgozásával. Fontos kiemelni, hogy itt a szembenézés mértékei közti különbségeket veszik górcső alá, nem a két eseményt hasonlítják össze. Nem állítanak fel sorrendet arra vonatkozóan, hogy melyik nagyobb trauma: mindkettőt úgy kezelik, mint egy, az adott nép számára különösen súlyos eseményt, ami nagyban formálta (formálja?) a nemzet identitását. A humor persze itt sem maradhat el. „Vesszen Trianon!” – mondja Filip (Mesés Gáspár), Lujza (Szandtner Anna) német barátja, büszkén arra, hogy megtanult magyarul egy kifejezést. S hogy mi erre az Erdélyből származó szülők, Csöpi (Csákányi Eszter) és Géza (Znamenák István) reakciója? A fiúval szembeni szkepszis a kifejezés hallatán elismerésbe fordul át: „Te, ez megtanult magyarul!”. Szintén pluszpont, hogy az előadás nem fogalmazza meg ennek az összehasonlítás eredményét, nem von le következtetéseket a két nemzet múltfeldolgozása kapcsán – az üzenet azonban egyértelmű.

A kulturális különbségek szinte észrevétlenül fonódnak össze a generációs különbségekkel. A karácsonykor a Berlinben élő lányukat, Lujzát meglátogató szülők meghökkennek a felújítás alatt álló loft lakás láttán, kételkednek a plafonra rögzített függőasztal stabilitásában, a szintén a plafonról lelógó, újrahasznosított csomagolóanyagból kreált karácsonyfával pedig végképp nem tudnak mit kezdeni, a németekhez leggyakrabban (igaz, meglehetősen sztereotip módon) kapcsolt, már-már mániás szelektív hulladékgyűjtésről nem is beszélve. Csákányi Eszter és Znamenák István játéka remekül kiegészíti egymást: Csákányi kötözködik, az új dolgokban mindenáron a számára megszokottat keresi, persze hiába, Znamenák pedig igyekszik megértően viszonyulni a különös szokásokhoz, de összenézéseik őszinték, játékosak – mintha egymást akarnák megnyugtatni, hogy „Ne aggódj, ezt én sem értem!”. Ez a Filippel való kommunikáció során is gyakran előjön. Az előadás nyelve egy rendkívül izgalmas magyar-német-angol keverék. Csöpi és Géza pont annyira beszél idegen nyelveket, mint a szocializmusban felnőtt nagy átlag. Ugyanakkor remek példa az ő beszédük arra, hogy az ember hogyan tud akár kézzel-lábbal is valamit a másik értésére adni. A nyelv határozottan újabb humorforrás – ha valaki beszél idegen nyelveket, akkor azért, ha nem, és magára ismer, akkor azért. Lujza az, aki nyelvileg és kulturálisan is kapocsként működik Filip és a szülők között. Szandtner Anna játéka szépen láttatja a kulturális váltásokat: otthonosan mozog a német és a magyar közegben egyaránt, s felmerül a kérdés, hogy vajon melyik az „igazi” identitása. A legjobb válasz erre talán a multikulturalitás, egyfajta átmenetiség, ide is, oda is tartozás, s ennek teljes természetessége. Filip egy lépéssel hátrébb van a multikulturalitástól. Mesés Gáspár egy kíváncsi, az anyósnak és apósnak mindenáron megfelelni vágyó fiatal férfit játszik, aki, bár igyekszik elsajátítani a magyar nyelvet, igyekszik tanulni a kultúráról, alapidentitása mégsem változik.

A kulturális és generációs különbségek tehát adottak, de önmagukban ezek nem lennének izgalmasak hasonlóságok nélkül, melyek nem a nemzet, hanem az egyén szintjén jelentkeznek. A látszólag teljesen különböző Csöpi és Lujza az anyaság kérdése mentén tudnak kapcsolódni egymáshoz. A jelenetben, melyben kiderül, hogy Lujzának már több abortusza volt, már-már túlságosan hirtelenek a váltások, de végül, egyfajta tetőpontként kiderül, hogy az anyaság kérdése Csöpi számára sem volt egyértelmű. Megfagy a levegő, hiszen ez egy rendkívül súlyos téma anya és lánya között. Ez a fordulat meglehetősen váratlan a történetben, és azon kívül, hogy az utolsó csepp, ami egy komoly veszekedés kirobbanásához vezet, a későbbiekben csupán két monológ formájában kerül elő a téma. Csöpi arra emlékszik vissza, hogy nem tudta elkérni édesapja autóját, hogy a munkából haza tudjon menni megetetni lányát, Lujza pedig arra, hogy anyja mindig későn ért haza, ő pedig éhesen várta. A monológok közben a többi szereplő lefagyva áll, olyanok, mint egy kimerevített kép. Ezt az eszközt az előadás elején is használják az alkotók, mikor Lujza hazaérkezik, ahol párja és szülei várják. Bár számomra az előadás egészét nézve kissé idegen, elsősorban a tempóval való játékra szolgál. A produkció alapvetően meglehetősen pörgős, nincs arra idő, hogy egy-egy helyzetbe belehelyezkedjünk és alaposabban megfigyeljük. A kimerevített jelenetek azonban pontosan ezt szolgálják. Ugyanakkor azt is üzeni ez a hirtelen váltás a nézőnek, hogy most nagyon kell figyelni, mert valami fontos történik; ez pedig egy kissé didaktikus fogás. Egy helyütt azonban a lassítás sokkal finomabban, természetesebben, s így hatásosabban is működik: Luna (Dyssou Bona), Lujza kongói barátnője és Csöpi közös jelenetében. Csöpi multikulturalitáshoz, szűkebben véve az Európába bevándorlókhoz való hozzáállása a személyes tapasztalat nyomán megváltozik. S ahogy fokozatosan megismeri Lunát, tőle már nem kívánja, hogy inkább ússzon haza. Itt megint csak előjön az egyén szintjén jelentkező hasonlóság kérdése: Csöpiben Luna helyzete, a kitoloncolás veszélye apja, majd saját elhurcolásának emlékét idézi fel, s megígéri a lánynak, hogy segít neki. Ez a szál kissé hollywoodi, bár kétségkívül szép, ahogy Csöpiben megtörténik a változás, még ha túl könnyedén is.

Sokszor dobálózunk a multikulturalitás kifejezéssel, határozottan az egyik legfelkapottabb idea a 21. században. Ez a fogalom azonban a népszerűsége ellenére nehezen megközelíthető, s gyakran a felszínt kapargató diskurzusokban merül ki. Az Örkény Stúdió produkciója azonban sikeres kísérletet tesz arra, hogy ezt a fogalmat közelebb hozza a nézőhöz, hiszen pontosan a multikulturalitás lényegét fogja meg: a hasonlóságot a sokszínűségben. Vielen Dank für die Aufmerksamkeit.

Mi? Kincses Réka: Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza
Hol? Örkény Stúdió
Kik? Játsszák: Szandtner Anna, Csákányi Eszter, Znamenák István, Mesés Gáspár m.v., Dyssou Bona. Díszlettervező: Sós Beáta. Jelmeztervező: Kálmán Eszter. Dramaturg: Pálffy Zsófia, Enyedi Éva. Zene: Matisz Flóra Lili. Világítás: Guti Tivadar. Rendező: Kincses Réka.