Egy pékségben történt, ahol a gyerekekkel jártam. Egy kissé bonyolult volt a kérésünk, és a lányaim is épp figyelemre éhes üzemmódban működtek, így aztán hosszabban időztünk ott, és sokat beszélgettünk az egyébként nagyon kedves eladóval. De végig úgy éreztem, hogy valami nem stimmel, volt a helyzetben valami egyszerre ismerős és idegen. Később jöttem rá: az eladó végig anyukának szólított. Pályaelhagyó védőnő vagy óvónő lehetett – mi más?

Fotók: Dányi Viktória

Pályaelhagyó pedagógusból bőven volt a Jurányiban bemutatott Kár című közösségi színházi előadásban is, mely tizenkét, hivatását elvesztett emberrel készült. A rendező, Szabó Réka maga is érintett: társulata, a független színházi szcéna progresszív, üde színfoltja, a jelentős előadásokat létrehozó Tünet Együttes tavaly „hibernálta” magát. „A mindent leuraló kultúrharc, covid, háború sújtotta elmúlt 3-4 év egy elnyújtott búcsú volt” – írta Szabó Réka búcsúlevelében.

Mégis létrehoztak egy előadást, igaz, Szünet Együttes néven jegyzik. És egyébként a részvevők közül is többen „csaltak”: van köztük olyan, aki most is sok szállal kötődik a volt szakmájához, és olyan is, aki még mindig a már elgyászolt hivatásának él. Én is csalok, hiszen ezt a cikket volt kritikusként írom, magam is érintett és elfogult vagyok tehát – be is vallom, hogy a Kár rettentően felkavart, sőt, arra is ráébresztett, hogy bőven van még dolgom, ami a gyászmunkát illeti. De ezzel alighanem így volt a közönség egy jelentős része is, a nézőket érezhetően megviselte, de fel is szabadította az előadás.

A Kár a Kreatív Európa program által támogatott The Bird Experience című projekt részeként valósult meg, melynek keretében öt kortárstánc-társulat civil résztvevők bevonásával vizsgálta a veszteség témáját. A másik négy ország előadásai a magyar változattal egy időben mentek Dániában, Spanyolországban, Görögországban és Svédországban. Közöttük a veszteségeket szimbolizáló fekete Madár alakja (egy-egy táncos, nálunk Oláh Balázs által mozgatott szárny és maszk, mely Anette Asp Christensen munkája) és a közös streaming volt a kapocs: időnként bekukkanthattunk a másik négy előadásba, pillantást válthatunk a többi nézővel. Ebben a közösködésben egyértelműen rejlett valamiféle hidakat teremtő erő, bár én mélyebb, hosszabb kapcsolódást is el tudtam volna képzelni – igaz, ahogy egyre jobban belemerültünk a „saját” előadásunk világába, annál rosszabb lett volna kizökkenni.

A többi előadás menekültekkel, bevándorlókkal, idősekkel dolgozott, ebből a szempontból a Szünet Együttes témafelvetése elég sajátos, mondhatni, helyspecifikus: tény, hogy az elmúlt években Magyarországon bizonyos szakmákban megnőtt a pályaelhagyók száma. De az előadás mindenféle történetnek teret enged – nemcsak volt pedagógusokkal, hanem volt muzeológussal, grafikussal, bábával, színésszel, köztisztviselővel és bankárral is találkozhatunk –, nem a NER kritizálása a közvetlen célja. Ennek ellenére kirajzolódnak minták, jellemződik az a jobbára elnyomó, távlatokban nem gondolkodó, külső érdekeknek megfelelő, szív-lélek iránt közömbös közeg, amelyben a résztvevők vergődtek. Mert ha valami, az nagyon jól látszik, hogy ezek az emberek egytől egyig egyszerűen imádták a munkájukat. Naná, hogy el kell gyászolniuk, hogy nem csinálhatják (vagy legalábbis nem úgy) azt, amit szerettek, és amiben jók voltak. Mindemellett persze egyéni traumák és elengedések is megmutatkoznak – elemében van a közösségi színház műfaja, mely a kibeszélés gesztusán keresztül egyszerre öleli magához az egyedit és a közöst.

És jó esetben megtartó közösséget teremt – ez is sugárzik az előadásból, ami, ha úgy vesszük, már akkor elkezdődött, amikor a résztvevők tavaly ősszel először találkoztak. A drámacsoport munkáját egy gyászterapeuta (Kánya Kinga) is végigkísérte, és úgy képzelem, sokat dolgoztak és sírtak együtt. Vigyáztak egymásra. (Egy kivételével egyébként mindannyian nők – hogy ez a pályalehagyások szociográfiájáról vagy a nemek közösségi színház iránti nyitottságáról mond-e bármit, nem tudom.) Úgy érzik magukat egésznek, ha valahogy azt a társukat is megmutathatják, aki egy sürgős orvosi beavatkozás miatt végül nem mehetett el a bemutatóra: beugranak helyette, eljátsszák az ő szerepét is, pedig nyilván amúgy sincs könnyű dolguk, sem rutinjuk az ilyen feladatokhoz. A biztonságérzetükről tanúskodik az is, hogy tudnak bátran hibázni, szöveget téveszteni – és a közönség előtt dühöngeni (igen, a gyásznak fontos szakasza a düh).

Az este előrehaladtával színházi szempontból is az egyre nehezebb formák felé tartanak, és a Madár is egyre összetettebb módon vonódik be az előadásba. Mintha abból az útból is fel akarnának mutatni valamit, amelyet együtt bejártak. Bemutatkozással, bemelegítéssel kezdenek, majd kismonológokkal folytatják, melyeket frappáns váltásokkal mondanak végig (dramaturg: Simányi Zsuzsanna). Aztán jeleneteket játszanak el, döntő pillanatokat, ugrálnak szerepből ki, szerepbe be, észre is veszik a veszteség körülöttük ólálkodó, baljós madarát, meg nem is. Végül – igazi csapatmunkában – már ők maguk mozgatják a Madarat (de nem bújnak bele).

A legutolsó, torokszorító gesztussal pedig távolodnak, elengednek, temetnek. És osztoznak. Velünk, a közönséggel – s a gyászban.

Mi? Kár – közösségi színházi előadás, tizenkét hivatását-vesztő emberrel és a Madárral
Hol? Jurányi Ház
Kik? Szereplők, alkotók: Andorka Tímea, Balpataki Katalin, Barbarics Márta, Bereczky Zsuzsanna, Blaskó Ági, Clease Piroska, Cseh György, Kiss Kata, Losits Krisztina, Pászthy – Sipos Andrea, Simon Andrea, Szűcs Lilla. Közreműködik: Oláh Balázs táncművész. Dramaturg: Simányi Zsuzsanna. Kreatív munkatárs: Raubinek Lili, Dányi Viktória. Fény: Mervel Miklós. Zene: Gryllus Ábris: Parent I, Parent II, Post_2, Post_3, A.D. I, Ahad aka; Zsolt Sőrés: Astro-Noetic  Chiasm χ (részlet); Henriette Groth: VingeBeat. Videó: Bognár Benedek. A madarat készítette: Anette Asp Christensen. Rendező: Szabó Réka