Nagyjából harmincan várakozunk a MU Színház előterében és várjuk, hogy elkezdődjön A zsúr – amely „koncertszínházi társasjátékként” aposztrofálja magát. A tévében a Csipkerózsika-rajzfilm megy (még nem tudjuk, de ennek később lesz jelentősége). Lassanként megjelenik két zsúrsapkás alak, akik egyszerre játékmesterek és a főszereplő, egyébként nem sok vizet zavaró testvérei. Még be sem léptünk a színházterembe, de már abszurd meglepetésbuliba csöppenünk: a szülők – Kemény Rozália és Mózes Zoltán – kedves ismerősökként üdvözölnek bennünket és ajándékos zacskókat nyomnak a kezünkbe. Nem készültünk, de semmi baj, ők mindenre gondoltak.

Fotók: Sivák Zsófia

A színházi tér elrendezése is szokatlan: a nézőket kis csoportokba osztják a kiosztott zsúrsapkák mintája alapján, kis asztalok köré rendeződünk. A színpad közepén alszik valaki egy „toronyban” (állványon), mögötte egész falat betöltő kivetítő, két oldalt egy-egy kis DJ pult.

A zsúr az általam eddig látott interaktív előadásokhoz viszonyítva meglepő eszköztárral operál: itt nincs rejtőzködés. Miközben azt gondolom, a részvétel valamilyen formájával sokan találkozunk ma a színházban, én is vettem már részt színházi nevelési előadásokon, improvizációs előadásokon, ahol egy-egy inputot kérnek a nézőktől a jelenetek formálásához, vagy csak egy-két konkrét feladatot rábíznak a résztvevőkre, de alapvetően frontálisan zajlik az előadás, stb. A zsúr alkotói viszont annyiféle módját sorakoztatják fel a résztvevők bevonásának, hogy esélye sincs annak, aki inkább kívülről figyelné az eseményeket. Teszik ezt olyan természetességgel, hogy az ember önkéntelenül átadja magát a partijátékoknak – miközben erősen együtt érez a főszereplő Cukikával/Gyönyörűséggel, akit az előadást egyben rendező és író Szántusz Noémi játszik. Hiszen ki ne vett volna részt akár ünnepeltként, akár meghívottként kínos meglepetésbulin? Merthogy ez a zsúr felettébb kínos: Cukika harmincadik születésnapjára szülei mindenkit meghívnak, aki eszükbe jut (még Peti bácsit is, azt a volt tanárt, aki Cukikát megbuktatta annak idején…), annak a reményében, hogy kirángathatják lányukat a kiégésből.

A Freeszfe első Színház és performansz osztályában végzett Szántusz Noémi tökéletes érzékkel találta meg az előadás témáját, mely valóban itt van a levegőben, a kortárs tánc területén máris született ebben a tárgyban sikeres kísérlet, a fatigue (Szeri Viktor alkotása). A fordított Csipkerózsika-átok (ezt vetíti előre az előtérben bejátszott rajzfilmrészlet), az Y-generáció átka, a kiégés többek között a belénk táplált megfelelési kényszer, mások magunk elé helyezése, az állandó túlvállalás és a perfekcionizmus következménye. Azt gondolom, sok huszon-, harmincéves számára ismerősen csenghetnek az anya születésnapi „jókívánságai” („helyezz mindig mindenkit magad elé”) vagy a boszorkány átkai („ne tudj aludni”, „okos barátaid legyenek, de te ne legyél okos és kompenzálj szorgalommal”).

Ezen a ponton nehéz lenne kikerülni azt a kérdést, hogy hol vannak A zsúrnak mint színpadi előadásnak (performansznak, koncertnek?) a határai és hol kezdődik valami (egyébként nem kevésbé izgalmas) alkalmazott színházi folyamat. Mert onnantól, hogy hajlandóak voltunk felvenni a zsúrsapkákat, majd elénekeltük – többször –, hogy „Boldog szülinapot, Cukika”, már nem sok választ el minket attól, hogy teljes mértékben elmerüljünk a partijátékokban, kártyajátékkal gyakoroljuk a nemet mondást, versenyezzünk, hogy ki tudja a lehető legkevesebbre csökkenteni a munkaórákat Cukika naptárjában, vagy éppen a földön ülve légzőgyakorlatokat végezzünk.

Hogy ez újfajta – vagy legalábbis az aktuális magyar színházi hagyományoktól eltérő – színházfelfogás, egyébként nem meglepő. Szántusz Noémi olyan fiatal alkotók osztálytársa volt a Freeszfe-n, mint Tózsa Mikolt (az ő nevéhez fűződik az Isten, haza, konyha című vizsgaperformansz), vagy éppen Kozma Zsófia Rebeka (a Present Imperfect című vizsgaperformansz alkotója), akikkel közösen bő egy éve alapították a Nemzet(köz)i Performansz Színház Kollektívát. Szántusz vizsgaelőadása, A nagy kacsashow szintén ismerős lehet azoknak, akik követték a Freeszfe első osztályainak szárnypróbálgatásait. Úgy tűnik, a magyar színháznak is létezik egy új generációja, amely nemcsak, hogy nem fél társadalmi kérdéseket feszegetni munkáiban, de teszi mindezt úgy, hogy közben a formai kísérletezés, az újító lehetőségek keresése sem szorul háttérbe.

Ez az előadás is egy kísérleti műfajkeveredés, amely lehangoló és egyben nehezen megfogható témája és szerteágazó eszköztára ellenére is működik. Nem is igazán értelmezhető a hagyományos színházi keretek felől; célja nem kizárólag – sőt, még csak nem is elsősorban – a történetmondás, sokkal inkább a reflexió egy aktuális társadalmi jelenségre. De nem áll meg a reflexiónál sem: szintén megjeleníti annak a keresésnek az állapotát, amely a kiúthoz vezethet és – ugyan végtelen könnyedséggel és humorral –, de még eszközöket is ad a résztvevők kezébe. A meglepetésbuli végén például újabb kártyajáték segítségével rendszeresen végzendő mozgásformát is választunk, majd a partiszervező szülők előjátszott mozdulatsorait követve keringünk a térben keresve azokat, akik szintén biciklizést, jógázást vagy kondizást igyekeznek imitálni. Mielőtt elsötétedne a terem, Cukika még leültet minket a földre és kipróbáltatja velünk kedvenc légzőgyakorlatát, melynek végén végre mély álomba merül.

A zsúr nem csak mint szórakoztató előadás kapcsolja ki a résztvevőket, hanem mintha valóban képes volna oldani a kiégés érzését – legalábbis egyetlen estére –, ráadásul a leghétköznapibb módszerekkel. Azáltal, hogy egy mindenki számára ismerős élményt idéz meg a meglepetésbulival és beemeli a Csipkerózsika-történetből mindenki által ismert átok motívumot, illetve olyan könyvcímeket, mint a Jöttünk, láttunk, elegünk van (Anne Helen Petersen) és A kiégés társadalma (Byung-Chul Han) – utóbbiról ki is fejti, hogy mennyire nem hasznos olvasmány a témában –, megteremti a kapcsolódási lehetőséget egy egyébként nagyon is magányos tapasztalat mentén. Semmi olyat nem használ, ami ne történhetne meg egy túlbuzgó szülők által szervezett meglepetésbulin; nem megy el a színházterápia vagy a drámapedagógia mélységei felé és mégis eléri azokat a pontokat, amelyeket olyan jól esik kicsit megnyomkodni a kiégés állapotában.

Bizonyos értelemben többről van szó tehát, mint egy színházi előadásról (vagy talán csak ideje lenne tágítanunk, mi fér bele ebbe a fogalomba). Szántusz Noémi rendezése pont olyan sokat vállal – ráadásul mind műfajilag és tartalmilag, mind színháztól idegen eszközöket tekintve szerteágazóan –, mint egy kiégés felé vágtató fiatal a hétköznapjaiban. Az alkotók képzett zsonglőrként egyensúlyozzák, amit felmarkoltak, mi pedig önkéntelenül is lélegzetünket visszafojtva figyeljük, hogy mi lesz a vége. Az összeomlás azonban ezúttal elmarad.

Mi? Szántusz Noémi: A zsúr
Hol? MU Színház
Kik? Játsszák: Kemény Rozi, Mózes Zoltán, Szántusz Noémi noya. Játéktervezők: Milovits Hanna, Lencse Máté. Dramaturg: Bogya Tímea Éva. Fény: Payer Ferenc. Látvány: Lukács Mihály. Jelmez: Dömötör Dominika / Dezső Clothes. Plakát, arculat: Poszovecz László. Konzulens: Benkő Imola Orsolya, Kozma Gábor Viktor. Produkciós vezető: Erős Balázs. Rendezőasszisztens: Dimitrov Nikoleta. Rendezte: Szántusz Noémi noya