Ha volt színházi anyanyelve az etnikai polgárháború tapasztalataival sújtott posztjugoszláv kultúrának és közérzetnek, akkor az nagy eséllyel Urbán Andrásék szabadkai test-, hang- és látványszínházában formálódott emlékezetessé. Többek között a 2012-ben bemutatott, Danilo Kišnek ajánlott Turbo Paradisoban, amelyről érzékletesen ad számot A dögeltakarító című Danyi Zoltán-regény emésztési gondokkal és beteljesíthetetlen vágyakkal terhelt elbeszélő hőse, egyúttal Kafka, Beckett vagy Bernhard kelepcelényeinek rokona.

Fotók: Molnár Edvárd

Szerinte a Kosztolányi Dezső Színház előadása „az angyalokról szól, akik lejöttek az égből, mert tudni akarták, hogy milyen érzés embernek lenni, ezért leszálltak közénk, és most kipróbálnak mindent, amit csak lehet, hogy embernek érezzék magukat legalább egyszer, és úgy látszik, hogy embernek lenni szerintük nem más, mint felturbózni a mennyországot, és egy hosszú orgazmus után az egész tárat beleüríteni a nő pinájába, közben visítva szidni a magyar, a horvát, a rác kurva anyját”… A kommunikációs nehézségekkel küszködő „dögeltakarító” a legsajátabb és legembertelenebb térségi tapasztalatok anyanyelvét ismeri fel a szabadkaiak előadásában.

Urbán András rendezései a mennyország felturbózott visszáját, az anyagba hullott angyalforma lények, a térségi-történelmi valóságban dagonyázó sárkányfog-vetemények létezéskínját ábrázolják – mindig harsányan, azon belül hol emlékezetesen megrázó, hol mechanikusan erőszakos változatokban.

Ezúttal viszont nem harsányságot, hanem csendességet ígér a cím: A hallgatás poétikája.

A hallgatás ebben az előadásban annyit tesz, hogy nincs hagyományos, a színházi hagyományban megszokott beszéd. Nincs világos értelem-, valóság- és célirányult beszédcselekedet. Annál inkább van önmagát jelentő, azazhogy a bemikrofonozott színpadon önmagát kihangosító testcselekedet (hang: Palatinusz László). Következésképpen itt minden olyan nesz, súrlódás, koppanás, csusszanás és zörej hallatszik, amely általában észrevétlen szokott maradni a jelentős vagy kevésbé jelentős színpadi cselekmények árnyékában. Most viszont minden egyéb dramaturgiai-diszkurzív moraj le van csendesítve – csak hogy tényleg észleljük a hallgatásra kényszerült ember testéből elinduló, majd azután a térben, a más testekben és az egyszerű tárgyakban visszaverődő testcselekedetek hangjait.

Az egymás után fellépő színészek (Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea) az első jelenetben ugyan megpróbálkoznak a beszéddel, és tényleg komolyan küszködnek a nyelvi gátoltsággal, de csak értelem nélküli szótagokig jutnak. Ezek után találnak rá fokozatosan, azaz egyre önfeledtebben és egyre kétségbeesettebben a test nyelvére, a sajátjukéra és a másikjukéra, mind a négyükére. Ez pedig nem a simogatás, nem a gyöngédség nyelve lesz, sokkal inkább az imitált durvaságoké (például elfenekelésé) vagy az olcsó-gyerekes testhangoké (például hónaljcuppogtatásé) – bármiféle túlzó szimbolikus ambíciók nélkül. Ahogyan a térségi borzalmak, úgy az egzisztenciális vagy kommunikációs nehézségek és kínok sem szublimálhatók a jelképhasználati aneszteziológia madárnyelvén. Az esztétika itt a testi létezés felfokozott esztétikáját, azaz érzékelését és érzékeltetését jelenti. A test tapasztalata ebben az előadásban kizárólag az okozó mozdulatban és az okozott hangban, a kettő hatásos együttállásában nyilvánul meg.

Az Urbán-poétika legfőbb veszélyét, az egyhangúságot és kiüresedést most a jól időzített ritmusváltásokkal és a hatvan perces időkeret betartásával kerüli el az előadás. És persze sok múlik a játszókon: a három férfi és egy női színész karakteres különbözőségeikben válnak önmagukká és egymás játszótársaivá, a saját és a másik test megszólaltatóivá. Akár templom a természet (ahogyan a szimbolikus üzeneteket postázó költő mondta egykor), akár nem, az ember, az ember teste akkor is hangszer lehet a létezés terében.

Mi pedig érdekes nyelvi helyzetben találjuk magunkat – nézőként is, és kritikusként is. Amennyiben a nyelvet – akár megvitatás, akár kritikaírás során – többnyire leírásra és értelmezésre szoktuk használni. A hallgatás poétikáját leírni: teljességgel felesleges; értelmezni: majdhogy lehetetlen. A szavakról lemondó testbeszédről szóló beszéd beleütközik a saját határaiba. Marad tehát a harmadik nyelvi lehetőség: az értékelés. Merthogy a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház 2023 végén bemutatott előadása – érzésem szerint – igazán értékes példája lett Urbán András és alkotótársai testszínházának.

Még akkor is, ha nem igazán tudtam hova tenni a legutolsó test- és hangcselekedetet: a műanyag vizespoharak ivás utáni (ál)befalását.

Mi? Urbán András: A hallgatás poétikája
Hol? A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégjátéka az Átriumban
Kik? Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea. Rendező: Urbán András. A teljes színlap elérhető itt.